Majd’ 750 milliárd forintból újítaná fel a MÁV az ország legkisebb forgalmú, Belgrád felé tartó fővonalát, irreális gazdasági fejlődést vízionálva az összes jelentős alföldi várost elkerülő infrastruktúra mentén. A projekt megtérülési mutatói olyan rosszak, hogy szóba se jöhet az uniós finanszírozás – ennek ellenére a kormány a közvélemény kizárásával, államközi szerződés formájában vesz fel kínai hitelt a megalomán terv megvalósítására.
Közben a magyar vasút jelentős része máig a Kádár-korszak műszaki színvonalán vegetál; új motorvonatok vásárlása és leharcolt vasútállomások felújítása elé került a belgrádi vasút a prioritási listában. Új korszak képe rajzolódik ki előttünk a közlekedéspolitikában: magas szinten megszülető politikai víziók nyomására, minden szakmai érvet és az emberek valós hétköznapi szükségleteit félretéve terveznek soha meg nem térülő beruházásokat. Korábbi mendemondáknak ellentmondva a héten kiderült, az Orbán-kormány és állami vasúttársaságunk mégis komolyan gondolja, hogy az államadósság terhére 750 milliárd forintnyi hitelből új vasúti infrastruktúrát épít Budapest és Belgrád között. Pafféri Zoltán, a MÁV keleti nyitásért felelős, Szíjjártó Péter minisztériumával igen jó viszonyt ápoló erős embere, – és nem mellesleg a tavaly megalapított Kínai-Magyar Vasúti Nonprofit Zrt. vezérigazgatója – bejelentette, tovább emelik a projekt büdzséjét. A terv ideológiai háttere egyszerű: kínai tulajdonba került a görögországi Pireusz kikötője, ahonnan a kedvezményes kínai hitelből épült új vasútvonalon lehetne a kínai árut gyorsabban Magyarországra szállítani.
Ebből a 750 milliárdból (összehasonlításképp: az olimpiarendezés becsült közvetlen költségei 774 milliárd forintra rúgtak) körülbelül egy-két órával gyorsul csak fel a közlekedés a jó egy hónapnyi hajóútra fekvő Kína felől, a kormány mégis
– irtózatosan felpörgő áruszállításra,
– a vonal mentén gombamódra szaporodó gazdasági aktivitásra,
– új munkahelyekre, és
– rengeteg új utasra
számít a beruházást követően.
A fejlesztésre kiszemelt, minden nagyobb települést elkerülő vasútvonal
Egyfelől nyilvánvaló, hogy ezeknek a hatásoknak csak a töredéke következik majd be a fejlesztésnek köszönhetően. A Kína és Magyarország közötti menetidő tekintetében nem oszt, nem szoroz, hogy az utolsó 150 kilométeren óránként 80 vagy 160 kilométeres sebességgel megy a tehervonat. A közelmúltban épült autópályák tapasztalatai alapján pedig láthatjuk, hogy a közlekedési infrastruktúra csak egy feltétele, de önmagában nem garanciája a gazdasági fejlődésnek. Ha optimistán azt feltételezzük, hogy mégis bekövetkezik némi gazdasági fellendülés a Budapest–Belgrád tengelyen, akkor is érdemes összehasonlítanunk az ebből származó hasznokat a beruházás költségeivel. Éppen a kormány és a vasúttársaság által megrendelt, de valószínűleg az elvártnál lehangolóbb tanulmányok szerint soha nem fog megtérülni a projekt, tehát nagyságrendekkel több terhet zúdít ez a vasútvonal az ország nyakába, mint amennyi haszonra számíthatunk belőle. Közel és távol nem számíthatunk annyi utasra és árura az érintett vasútszakaszon, amennyi pozitívra fordíthatná a költség-haszon mérleget.
Természetesen előfordulhat, hogy a hivatkozott számításokba valahol hiba csúszott. De maga a kormány eddig soha nem lépett a nyilvánosság elé, hogy elmagyarázza, mégis hol számítanak áttörést jelentő hasznokra, amik az évtized legnagyobb közlekedésfejlesztési projektjének létjogosultságát igazolhatnák. Ismerős lehet ez a jelenség, elég Paksra gondolnunk, most azonban még az atomenergia veszélyei sem hozhatók fel a titkolózás alibijeként. Könnyen lehet, hogy Dávid Ilona MÁV-vezér, Simicska Lajos utolsó pozícióban maradt állami vállalatvezetője ezzel próbálja most kijavítani a hódmezővásárhelyi villamos fejlesztésekor elkövetett hibákat, amivel kapcsolatban Lázár János a nyilvánosság előtt állapította meg a vasúttársaság felelősségét. Pafféri szerint a makrogazdasági hatások garantálják a projekt megtérülését. Ez a feltételezés gyakorlatilag minden közlekedési beruházás előtt felhasználható bűvös ütőkártyaként, de ha 750 milliárd forint a tét, konkrét számok nélkül inkább tekintendő cinikus mellébeszélésnek, mint komolyan vehető, felelős indoklásnak.
Az orbáni közlekedéspolitika szörnyszülötte: az ország legmodernebb kisvasútja a miniszterelnök házától néhány száz méterre, amit “Brüsszel” finanszírozott, az utasszámok viszont sehol sincsenek ahhoz képest, amivel az uniós finanszírozásra már éppen jogosulttá vált a projekt
A belgrádi vasútfejlesztés ügye messze túlmutat a rosszul menedzselt állami projekt esetén. A közlekedési beruházások már az elmúlt másfél évtizedben is az uniós pénzből finanszírozott korrupció elsődleges forrásai voltak. A pénz köré sereglett iparág szereplői megtanulták, hogyan lehet a leendő projektek megtérülését kikozmetikázva szinte bármilyen infrastruktúra megépítésére brüsszeli támogatást találni, ide értve a tolnai dombok alá vájt M6-os autópályát , és a felcsúti kisvasutat. Igaz, hogy a projektek többségéről később kiderült, a puszta utasszámok tekintetében is többszörösére becsülték a fejlesztések pozitív hatásait, de ez a jelek szerint a kohéziós pénzek kifizetését egy idő után politikai kötelességként kezelő brüsszeli intézményrendszert nem zavarta túlságosan.
Most a belgrádi vasútépítéssel újabb szintet lépünk. Már annak látszatára sem figyel a kormány, hogy a projekt legalább papíron teljesítse az ésszerű megtérülés alapkritériumát, hanem érdemi társadalmi és szakmai egyeztetés nélkül, államközi szerződés formájában, titkosított keretek között, a magyar államadósság terhére tolja előre elszántan a gigaberuházás tervét. Deklaráltan azért kell a hitel eszközéhez nyúlnia a kormánynak, mert a megszokott trükkök segítségével sincs esély az uniós finanszírozás kiharcolására. Kérdéses önmagában az is, hogy miért éppen Szerbia irányába kell vasúti kapcsolatainkat fejleszteni. A migrációs válság során, az egyébként korábban is erősen kihasználatlan szerb-magyar közlekedési kapcsolatok inkább visszafejlődtek, de ennek nem látta érezhető kárát a magyar gazdaság. A belgrádi autópályán Szeged és Szabadka között ritkán észlelhetünk jelentős forgalmat, az Air Serbia 2015-ben kereslet híján leállította a két főváros között naponta közlekedő járatát, a Balkán és Törökország pedig az uniós pénzen frissen felújított vasútvonalak mentén jelenleg is elérhető az EU-tag Románián és Bulgárián át.
Megszabadulhatnánk a csehszlovák ipar hetvenes évektől gyártott, de ma is nagy számban futó remekeitől, ha a 750 milliárd forintot a járműpark fejlesztésére fordítanánk
A belgrádi vasút úgy épül majd 750 milliárd forintból, hogy közben Magyarország vasúti személyszállítása – a budapesti elővárosi vonalakat és az osztrák vasút járműveivel kiszolgált bécsi járatokat leszámítva – továbbra is a Kádár-korszak műszaki színvonalán vegetál. Ezt a rengeteg pénzt csak hasznosabban lehetne elkölteni:
– Ha mindegy, hogy mire, csak valamilyen vasútfejlesztésre szeretnénk százmilliárdokat költeni, a belgrádi gigaprojekt árából százával vásárolhatnánk az új motorvonatokat, amivel gyakorlatilag az ország teljes vasút járműállománya megújulna.
– Ha feltétlenül Belgrád és Budapest jobb összeköttetésén kell fáradoznunk, tegyük ezt Cegléden, Kecskeméten és Szegeden keresztül, hogy a fejlesztés minimális előnyét élvezhesse azért magyar állampolgár is.
– Ha pedig a kínaiak feltétlen az ország legkisebb forgalmú fővonalán át akarják az áruikat Európába szállítani, tegyék ezt saját forrásaikkal finanszírozva, ne a magyar adófizetők kontójára.
De a mindent elkerülő Budapest–Kelebia vasútvonal gigantikus kiaranyozása csak történelmi hibaként – vagy a négyes metró példája alapján esetleg büntetőjogi tényállásként – maradhat meg az utókor számára!
Felmerülhet a kérdés, hogy mégis mi mozgatja a mai napig ezt a minden józan megfontolás szerint értelmetlen projektet. A közlekedési szakma berkeiben mozogva nehezen talál az ember olyan szakértőt, aki észérvet tud felhozni a belgrádi vasút 750 milliárdos fejlesztése mellett. A szakma azonban hallgat; vagy a retorzióktól tartva, vagy azért, mert titkon mindenki bízik benne, hogy végül győz a józan ész, és semmi nem lesz a projektből. Létezik egy nagyon magas szintű politikai akarat, ami erős hajtóerő a projekt számára, és azoknak is, akik karrierjük előmozdításával, vagy a megvalósítás körüli korrupt ingoványban halászva valamilyen egyéni haszonra számítanak. Az elmúlt években elharapóztak a hasonló, politikai szereplőktől származó, szakmai szempontból értelmezhetetlen, de aztán szerencsére elvetélt ötletek, mint a Budapestet elkerülő, szintén több száz milliárdos kínai hitelből finanszírozandó V0-ás vasúti körgyűrű, vagy a Déli pályaudvar bezárása. A közelmúlt példái és a Budapest–Belgrád vasút körül jelenleg is tartó ámokfutás azt igazolják, hogy az Orbán-kormány a propagandagépezet frontvonalában zajló ideológiai szélmalomharc közben végleg elvesztette önkontrollját a közlekedéspolitika, és tágabb értelemben a szakpolitika terén.
