A fekete halál Európa történelmének legnagyobb katasztrófái közé tartozik. Néhány év leforgása alatt a lakosságnak közel a fele pusztult el. Hatását tekintve rosszabb lehetett, mint a 20. század valamennyi háborúja együttvéve. Egyes történészek szerint a fekete halál fontos szerepet játszott a nyugati kultúra átalakulásában. A pestis hatását azonban időközben már differenciáltabban látjuk.
A pestiskutatás egyik ikonja, a pisai Camposanto temetőben található, toszkán festészeti stílusban készült, nagy terjedelmű freskó, A halál diadala Giovanni Boccaccio (1313-1375) Decameronjának prológusára emlékeztet: fiatal emberek egy szépséges ligetben a játék és éneklés örömének adják át magukat. Váratlanul szembesülnek az élet múlandóságával. Egy szikla tetején nemrég elhalálozott emberek holtteste fölött az angyal és az ördög vívja harcát a holtak lelkéért. A freskó baloldalán vidám vadásztársaság találkozik három felravatalozott halottal, akiknek testéből már kígyók öltögetik nyelvüket. Az utolsó ítélet és a pokol jelenetei szegélyezik a képeket. A halálra való figyelmeztetést a gyászolók temetőbe vezető útján sokáig a fekete halál által kiváltott szívbemarkoló reakcióként értelmezték: rettegésként a pusztító haláltól, ami bárkit bármikor elérhet.
A számviteli könyvekből azonban időközben kiderült, hogy a freskót már 1338-ban megfestették, majdnem tíz évvel a fekete halál itáliai megjelenése előtt. A halottak nem viselik magukon a pestis jegyeit, és a halálnak az irodalomban felsorolt, a pestissel kapcsolatos kísérő jelenségeire sem történik utalás sehol. Tudomásunk van arról is, hogy több más halálábrázolás, amelyet korábban a nagy pestisjárvánnyal hoztak összefüggésbe, már évekkel korábban keletkezett, például a Memento Mori a bolzanói Domonkos-rendi templomban, ahol a lovon vágtató halál élők tömegét kaszálja le. A halállal való szembesülés, a kaszás halál, a ‘pestisnyilak’ allegóriája – már minden megvolt. Megkönnyíthetnénk a helyzetünket, és érvelhetnénk úgy, hogy hiszen mindig halnak meg emberek. De ezt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. A nyugati festészet alapító atyjának, Giotto di Bondonénak (kb. 1267-1337) a művészetében – például az 1305-ben festett páduai Aréna-kápolnában – nem sok van az elkövetkező generáció komorságából, ami a pisai Camposanto festőjének, a rejtélyes Buffalmaccónak sajátja volt.
A rejtély megfejtése a következő: az 1330-as években és az 1340-es évek elején volt ok arra, hogy különösen féljenek a haláltól. Ha Közép-Európa klímatörténetét szemügyre vesszük, azt tapasztaljuk, hogy néhány jó év után, amikor az emberek joggal álmodozhattak a meleg visszatéréséről, az 1330-as évek közepén nehéz esztendők egész sora következett. 1335 nyara hideg és nagyon csapadékos volt, a szőlő savanyú lett, a termés tönkrement. Az ezt követő év is nedves volt. Majd 1338-ban az emberek bibliai csapásként élték meg a történteket: tavasszal nagy áradásokra került sor, nyáron pedig sáskainvázió pusztított Magyarországon, Ausztriában, Csehországban és Németországban, egészen Thüringiáig és Hessenig. A sáskák a termés nagy részét elpusztították. Csak a korai hó vetett véget a borzalomnak. Igaz ugyan, hogy sok fa meg a hó terhe alatt tört ketté, és azok a szőlők, amelyeket a sáskajárás nem érintett, ugyancsak kárt szenvedtek. 1339-ben és 1340-ben újra visszatértek a sáskarajok, míg az augusztusi hosszan tartó esőzés el nem űzte őket. A sok csapadék túl magas vízállást és terméskárosodást okozott. 1341 tavaszán téli hideg volt. 1341/42-ben olyan katasztrofális volt a búzatermés Angliában, hogy adókönnyítést kellett bevezetni.
1342 nyara az utolsó ezer év legsúlyosabb környezeti katasztrófáját hozta magával. Az intenzív esőzések következtében a folyók júliusban kiléptek a medrükből, és az árhullámok Regensburgban (Duna), Bambergben, Würzburgban és Frankfurtban (Majna), Drezdában (Elba) és Erfurtban tönkretették a nagy hidakat. Az árvíz mély árkokat vájt és hosszú távra megváltoztatta a táj felszínét. Nagy területeken megsemmisült a gabona, drágulás és éhínség lépett fel. 1343 nyári hónapjaiban, júliusban, augusztusban és szeptemberben megismétlődtek a hosszú esős időszakok. A Bodeni-tó háromszor lépett ki medréből és öntötte el Lindau és Konstanz városát. A Rajna számos hidat és épületet tett tönkre Basel és Strasbourg között. Az esőzések és az áradások miatt a termés szűkös lett. A hideg és nedves tavaszon, amikor a viharok is komoly károkat okoztak, késett a virágzás. 1344-ben a nagy szárazság és az aszály miatt volt kevés a termés, egyedül a szőlőnek kedvezett a meleg. Olaszországban nagy éhínség tombolt, amely Firenze reneszánsz nagyvárosban ezrek életét követelte. A város gazdasága olyan krízishelyzetbe került, amelyről látványos cégösszeomlások tanúskodnak. Ilyenek voltak azok az idők, amikor – évekkel a nagy pestisjárvány előtt – a halál diadaláról szóló freskók készültek.
+++
Az első pestishullám halálozási aránya valószínűleg jóval alacsonyabb volt, mint ahogy híresztelték, és sok vallási jelenség, amelyről azt hitték, hogy a nagy pestisjárvány idején (1346-1352) alakult ki, már korábban is létezett (a flagellánsok felvonulása, haláltánc-ábrázolások), vagy csak a 15. és 16. század során vált igazán népszerűvé (Sebestyén-kultusz, Rókus-kultusz).
Ahhoz, hogy a fekete halál ilyen pusztítást tudott végezni Európában, a korábbi évtizedek történései is hozzájárultak: a járvány csökkent ellenálló képességgel rendelkező, legyengült lakosságot sújtott. Az 1315 és 1322 közötti nagy éhínség, “minden krízis szülőanyja” is szerepet játszhatott benne, hiszen a gyerekkorban elszenvedett éhség okozta stressz egész életre szóló fogékonyságot alakít ki a betegségek iránt. Az 1330-as évek klímaromlása az egész északi féltekét érintette. Akkoriban nagy volt a nyugtalanság a mongol törzsek között. A mongolok megtámadták Kínát, és hozzájárultak a pestis elterjedéséhez. A Nyugat-Kínában talált tömegsírok azt az elméletet támasztják alá, hogy a nagy pestisjárvány Kínában kezdődött, és onnan a selyemút mentén terjedt tovább. Európában az új járvány jó táptalajra lelt: az 1346-os év kifejezetten hideg volt, egészen júniusig alig voltak melegebb időszakok, és már szeptember 22-én ismét szokatlan hideg tört be, aminek következtében a még be nem ért szőlő elfagyott a Majna, a Rajna és a Mosel vidékén. 1347 olyan csapadékos volt, hogy késett a virágzás és az aratás. Még a zabot sem lehetett betakarítani, a bor ebben az évben ihatatlan volt, és már októberben leesett az első hó.
Ilyen volt a helyzet, amikor a nagy pestisjárvány elérte Európát. Először a tatárok között terjedt el a betegség. Amikor 1346-ban megostromolták a Krím-félszigeten levő genovai várost, Caffát, hajítógépekkel pestises holtakat lőttek a városra – a biológiai hadviselés korai példájaként. Caffából genovai hajók útján terjedt a pestis tovább Itáliába, majd Marseille-en keresztül 1348 januárban Avignonba, VI. Kelemen pápa (1292-1352, hivatalban 1342-1352) székhelyére. Az ő háziorvosa, Guy de Chauliac volt az, aki elsőként írta le szakszerűen a betegséget. Bordeaux-ból több kikötőn át júniusban terjedt tovább a járvány Angliába és Észak-Franciaországba. Párizst 1348 augusztusában érte el, és még ugyanabban az évben a norvégiai Bergent is. Németországba szárazföldi úton vagy az északi-tengeri kikötőkön keresztül jutott el a kór. 1350-ben Hamburgban és több más tengerparti városban követelte a járvány a legtöbb áldozatot. Úgy tűnik, hogy Dél-Németországot és Csehországot megkímélte. Ugyanez mondható el Svédország és Finnország bizonyos területeiről, továbbá Izlandról és Grönlandról is.
Az itáliai városokban ezzel szemben mindenütt sok volt az áldozat. Velencében, ahol a betegség 1348 márciusa óta tombolt, a lakosságnak több mint a fele odaveszett, és ugyanez vonatkozott Firenzére is. Gentile da Foligno orvosi értekezésében azt hangsúlyozta, hogy a betegség az érintettek számára teljes mértékben szokatlan volt. Valószínű, hogy az immunrendszer megelőző legyengülése volt az oka annak, hogy ez a betegség több évszázados távollét után ilyen nagy hatékonysággal tudott pusztítani Európában. A legújabb becslések szerint a regionális halálozási arányok 10 és 60 százalék között mozogtak, az összlakosságnak 30 százaléka esett áldozatul a járványnak. Az európai történelem során nem volt egyetlen más olyan esemény, amely hasonló következményekkel járt volna.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.
Nyitókép: 1446-os ábrázolás a palermói Palazzo Abatellisben – középen a lovagló halál.
Kapcsolódó anyagok:
A környezet változása – Az egész világra kiterjedő gleccsernövekedés és fokozódó szárazság
Globális lehűlés: A kis jégkorszak
A globális lehűlés lehetséges okai
