A V4 jelentős szerepet játszik a többi közép-európai tagállam napirendjének meghatározásában, ezért érdekes megnézni ennek az országcsoportnak a dinamikáját az energia- és klímapolitika tekintetében. A megújuló alapú áramtermelés példáján keresztül talán egyszerűbben megragadható a „keleti mintázat.”
A Közép Kelet-európai tagállamok (11 a 28 uniós államból) az EU szén-dioxid kibocsájtásának egy-ötödéért felelősek. Az a késés, ami a jelenlegi tendenciákból megjósolható a régió zöld átalakulásában jelentősen lelassítaná az EU tempóját is e tekintetben és csökkentené párizsi célkítűzéseink teljesítésének esélyét. Vajon használni fogja az EU a NECP (nemzeti energia és klíma tervek) keretében ráruházott eszközöket, hogy új lendületet adjon a szél- és a napenergiának a V4-ben és azon túl?
„Az ambíciózus hosszútávú stratégiák központi fontossággal bírnak a Párizsi Egyezmény céljainak elérésére és a klímaváltozás legkártékonyabb hatásainak megakadályozására. Az EU elkötelezett, hogy megtegye a tőle telhetőt. Nekünk nem a ’ha’ a kérdés, hanem az, hogy hogyan és mikor tudnánk felkészíteni társadalmunk ennek megtételére. A tiszta energiára váltás kulcsfontosságú lesz, és a klímával kapcsolatos célkitűzéseink teljesítéséhez a gazdaság minden szegletének – ipar, üzlet, földművelés és erdészet – hozzájárulására, ahogy minden egyes állampolgárunk segítségére is szükség lesz” – mondta Miguel Arias Canete uniós klímabiztos egy júliusi brüsszeli stakeholder fórum megnyitásakor, ahol az EU modern, tiszta és versenyképes gazdaságról alkotott víziójáról volt szó.
Canete szavai gyorsan és többnyire eredmény nélkül köddé válnak a V4 fővárosaiban. Általánosan ezekre az országokra – Lengyelországra, Csehországa, Szlovákiára és Magyarországra – úgy lehet tekinteni, mint arra a blokkra, amelynek esze ágában sincs váltani a régimódi, keresletoldali megközelítésen alapuló hagyományos energiapolitikáról. A szlogen valahogy így hangzik: az államnak kell kiépítenie azokat a nagy kapacitásokat, amely biztosítsa az igények kielégítését. Az Elbától keletre nem üdvözlik a vállalkozói hozzáállást és az üzleti megközelítéseket az energiaszektorban. Ezek a kormányok látszólag az energiapolitika régi, a klímát figyelmen kívül hagyó és a zöld átalakulás vízióját nélkülöző berögződésekhez ragaszkodnak.
Az E3G az elmúlt pár évben tanulmányozta a V4 országok klíma és az energia szektorának meghatározó politikai gazdaságát, ami jó áttekintést nyújt, továbbá lehetővé teszi az országok összehasonlíthatóságát a szakpolitikai megközelítések terén. A cikk ezekre a tanulmányokra alapozva nézi meg a megújuló energián alapuló vilamos energia-termelést, mint egy lehetséges zöld átmentet ösztönző mozgatórugót. Az egyik fő terület, amit a folyamat során kiértékeltünk az alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaság szerepe ezen országokban. Általánosan elmondhatjuk, hogy ezen iparág nagyon gyenge és/vagy nagyon megosztott a vizsgált országokban. Ugyanakkor a magas széndioxid-kibocsájtással kapcsolatos érdekek erősen jelen vannak, a kérdéses vállalatoknak jó és történelmileg „megbonthatatlan” kapcsolata van az állammal, mivel nagy részük még mindig állami tulajdonban van. Hagyományosan ezek a vállalatok képviselik az energiaipar elitjét, így még mindig ők alakíthatják az intézményes, gazdasági és jogi keretrendszert, akár az EU értékei és a hosszútávú céljai ellenében is.
A szél és a nap szomorú meséi
Áttekintve a visegrádi csoport közelmúltbeli nyilatkozatait ritkán találjuk a szövegekben a megújuló energia szókapcsolatot. Az egyetlen erős kinyilatkoztatás ebben a témakörben a mezőgazdasági tevékenység fontosságát hangsúlyozza, mondván a biomassza arányát az energiamixben szinten kell tartani, sőt talán emelni lenne érdemes. Tekintve, hogy a zöld energia döntő része (60-80%) még mindig biomasszán alapul ezekben az országokban, ez nem tűnik egy korszakalkotó megállapításnak. Ugyanakkor a biomassza felhasználási gyakorlat mindenképpen fenntarthatósági kérdéseket vet fel és a foglalkoztatás terén is (meglehetősen alacsony minőségű munkahelyek létrehozása, abból viszont sok). Ezzel párhuzamosan azonban a V4 kormányzatok említésre vagy megfontolásra sem méltatják a nap- és szélenergiát. A gyakorlatban ezeket a technológiákat mesterségesen tartják vissza ahelyett, hogy támogatnák őket.
Úgy tűnik, hogy „a szél megáll az osztrák határon”. A névleges osztrák szélenergia kapacitása már 3 GW felett van annak ellenére, hogy az ország földrajzi adottságai nem igazán kedveznek ennek a technológiának. A határ másik oldalán Magyarország egy kicsivel több, mint 300 MW-ot engedett az erre vállakozóknak építeni. A szélparkokra az összes engedélyt 2006-ban adták ki, azóta egy megawatt sem épült, és a szabályok közelmúltbeli változása értelmében, új fejlesztésre nincs lehetőség. Csehországban a felállított kapacitás hasonló nagyságrenddel bír – egy közelmúltbeli projekt befejezésével épphogy 300MW felé emelkedett. Szlovákiában a szelet meg sem említik a hivatalos szakpolitikai dokumentumokban és csak két kis szélfarm üzemel az országban. Lengyelország földrajzi adottságainak köszönhetően hatalmas szélpotenciállal rendelkezik a tengeren és a szárazföldön is, és immár 5,8GW kapacitásával a hetedik az EU szél rangsorában. Ennek ellenére a fejlesztések 2016-ban megtorpantak, amikor a kormány a magyarokéhoz hasonló térbeli szabályzást vezetett be és megváltoztatta a gazdasági keretrendszert is. Becslések szerint a szeles beruházások stagnálása hosszú ideig tart majd, hiszen a kormányzati manőver komoly politikai kockázatként lebeg a szeles földek felett.
A V4-es napenergiai fejlesztések kicsit különböznek, köszönhetően a technológiai és a befektetési jellemzőknek, de mutatnak néhány hasonlóságot. A csehek voltak a régió úttörői, és vezették be elsőként a kötelező átvételi tarifák (feed-in tarif) alkalmazását 2005-ben. Ezzel ugrásszerű fejlődés indult és mára 2GW-nyi napelem csillog Csehország szerte. Ezzel párhuzamosan azonban egy komoly politikai botrány is kitört és sokan az állam foglyul ejtésével vádolják az ebből komoly hasznot húzó vállalkozásokat. Sajnos ez a megújulók renoméját is erőteljesen megtépázta a cseh közvéleményben, mivel többek között az áramár-emelkedést is a megújulók nyakába varrták. Ez pedig elég volt a többi országnak ahhoz, hogy ujjal mutogassanak erre a hibára és tartózkodjanak a technológia szélesebb támogatásától. A másik három országban gyakorlatilag semmilyen napenergiára alapozó fejlesztés nem történt eddig, és a Magyarországon tapasztalható felívelésnek is megálljt parancsoltak (nagyjából 1 GW-nyi kapacitás épülhet az elkövetkező hónapokban). Mindeközben Szlovákia és Lengyelország hálózati problémákra hivatkozik, mondván: nehéz lenne integrálni vagy tárolni az ingadozó áramot. A szlovák szabályozó pl. minden új termelőt arra kötelez, hogy a termelt áram legalább 90 százalékát helyben fogyassza el.
Nyilvánvaló, hogy ezeknek az országoknak sokkal nagyobb a megújuló potenciálja és a megújulók arányát jelentősen növelhetnék a villamos energia mixen belül is. Ahogy az is egyértelmű ma már, hogy ezek a technológiák általánosságban életképesebbek gazdaságilag, mint a hagyományos erőművek. Szélenergia terén Lengyelország van egyértelműen a legjobb helyzetben, ahol szakértői vélemények szerint a névleges kapacitás könnyedén megduplázható (12 GW), míg a másik három országnak legalább 1-3 GW szélkapacitást lehetne bővíteni. A napenergia terén Magyarországon a legjobbak a lehetőségek és könnyedén 1-3 GW-ra növelhetné kapacitását, míg a három északabbra fekvő ország jelentősen növelhetné ennek az energiaforrásnak a szerepét az energiamixében a méretüktől és a helyi szabályozástól függően.
A stabilitás hiánya, magas politikai kockázat
Ha áttekintjük ezen országok energiabiztonsági, vagy levegőminőségi problémáit, láthatjuk, hogy a szén- és/vagy más külső energiaforrástól (beleértve a nukleáris üzemanyagot) való függőségük komoly kockázat. Logikusan a helyben elérhető és bőséges erőforrások (energiahatékonyság és megújuló energiaforrások) hosszútávú makrogazdasági előnyei miatt támogatni kellene ezeket a fejlesztéseket. A támogatás ebben a kontextusban nem is az adófizetők pénzéről szól, hanem egy stabil jogi és intézményi keretrendszerről, politikai akaratról és az egyenlő lehetőségek megteremtéséről. A világban szél- és napenergiával kapcsolatos kockázatok (technológiai és pénzügyi) sokkal alacsonyabb ma, mint 5 vagy 10 éve. Stabil és kipróbált technológia áll rendelkezésre, és jelentős szakértelem halmozódott fel ezek villamos hálózatba való integrációjával kapcsolatban is.
Akkor mért torpant meg a zöld átmenet? Mire lenne szükség, hogy kihasználják ezt a potenciált és kiépítsék az energia-termelés biztos alapját?
Az egyik probléma a fizikai infrastruktúra, vagyis a hálózat. Valóban, a hálózatot ennek megfelelően kell fejleszteni. Tudni kell, hogy ezt a fejlesztést többé-kevésbé az új megújuló projektek fizetik ki. Ahogy azt is el szokták hallgatni a hivatalos propagandában, hogy ez a fejlesztései igény megjelenne a megújulók nélkül is. És azt se feledjük, hogy a mérnökök az ilyen jellegű műszaki problémákat mindig megoldják. Itt sem lesz másképp, ha a politikai akarat megvan.
Ahogy az a fenti leírásból látszik, a V4-ben a szabályozás ellenséges a megújuló árammal szemben, és ráadásul még ez is meglehetősen bizonytalan. Egyik napról a másikra a parlamentek, kormányok teljesen új jogi helyzetet teremtenek, ami elfogadhatatlan bármely tisztességes befektető számára. Jelen pillanatban mind a négy országban adminisztratív úton blokkolják a szél- és napenergia terjedését és semmilyen úton nem lehet szerezni engedélyt nagy szél- és napenergia projektekre. Ez nyilvánvalóan a jelenleg működő, a régi technológiákat alkalmazó vállalatoknak kedvez, amelyek meg is akarják tartani részesedésüket az energiaszektorban, nem számít mi ennek az „alkotmányos” költsége. Köszönhető ez annak is, hogy a döntéshozók még mindig nem hiszik el, hogy a megújuló technológiák elegendő és szabad szemmel is jól látható mennyiségű energiát adnak, míg – szerintük – a nagy infrastrukturális projektek már bizonyítottak. A megújulók finanszírozási oldalon is vesztésre állnak: a bankok még a jó projekteket sem szívesen pénzelik attól tartva, hogy egy új szabályozási változás bedönti az üzleti tervet, és ha netán mégis hajlandóak finanszírozni egy-egy projektet, a politikai kockázatot beárazó magasabb kamat versenyhátrányt okoz a nyugat-európai befektetésekkel szemben. E körülményeknek köszönhetően – alacsony kapacitás, alacsony profitok, ingatag jogszabályi környezet stb. – a megújuló energia érdekképviseletének ereje is jelentősen lecsökkent. Mára csak maximum egy tucat fizetett szakember dolgozik a szakpolitikai döntések befolyásolásán a visegrádi térségben.
Energiahatékonyság – nem jó a politikusoknak?
A keresleti oldalról nézve megállapíthatjuk, hogy az energiahatékonyság sem javul kiemelkedően ebben a régióban, annak ellenére, hogy az EU alapok jelentős részét csatornázták e célra. A potenciál java a lakóházakban van (falak szigetelése, fűtőrendszerek korszerűsítése, ablakcsere), amit a politikusok egyrészt a tulajdonosok felelősségének tartanak, vagy az energiaszámlák alacsonyan tartásának sokkal bonyolultabb eszköze, mint egy jól irányzott és kommunikációs elemekkel tarkított „rezsicsökkentés”. A döntéshozók és politikusok e téren is lusták a házi feladatuk elvégzéséhez: a megfelelő modellek elkészítése, a támogatás elosztó intézményrendszer létrehozása, illetve a különböző pénzügyi források összekapcsolásának lehetősége. Mindez előfeltétele lenne ezen források bölcs és hatékony elosztásának. A szakértők is hajlanak arra, hogy a közpénzek elosztásakor jelentkező korrupciós potenciál (lopási lehetőség) jelentősen kisebb a zöld energia, így az energiahatékonysági beruházások mentén is – szemben más hatalmas infrastrukturális projektekkel. Emiatt a megújuló áram-termelés marad az energiaszektor zöldítésének és a régió összesített CO2 kibocsájtás-csökkentésének életbevágóan fontos területe.
Mindezek ismeretében felmerül a kérdés: kik is lennének a lehetséges motorjai a szükséges változásnak? Gyakorlatilag az Európai Bizottság az egyetlen aktív, és erélyes szereplő a megújuló energia fejlesztése területén ebben a pillanatban. De vajon mekkora tere maradt az európai intézményrendszernek a zöld átmenet mentén az érdekérvényesítésre? Ezek a kormányok mindig előszeretettel bújnak a nemzeti szuverenitás erős pajzsa mögé, ezzel védve az energiaforrások kiválasztásának nemzeti szinten tartását. A 2020-as megújuló célszámokat számos kelet európai tagállam azonban annak ellenére nem fogja betartani, hogy maguk határozták azt meg. És mi történik akkor? Tartanak vajon a szankcióktól, a fizetendő büntetésektől? Az eddigi gyakorlat ismeretében, kétséges.
Úgy tűnik, hogy a legerősebb kártya az Európai Bizottság kezében van a nemzeti energia és klímatervek (NECP) által nyújtott lehetőség formájában, melyet 2018 végén kell benyujtani a tagállamok. Ez az alkalom az egyik utolsó esély arra, hogy a tagországok lehetőségeinek ismeretében a megújuló technológiák stabil és kiszámítható politikai támogatásban részesüljenek. De már az is nagy eredmény lenne, ha legalább olyan esélyekkel állnának a start vonalhoz, mint a térség hagyományos kedvencei: a szén és nukleáris energia.
Ámon Ada a berlini E3G – Third Generation Environmentalism think tank vezető munkatársa.
