Egy kutatócsoport arra a kérdésre kereste a választ, mennyi hosszúszárnyú bálna élt valamikor az Atlanti-óceán északi részén. A kereskedelmi célú bálnavadászat előtti populáció egyedszámának felbecslése jóval nehezebb, holott kritikus fontosságú lenne annak megállapításához, mikor regenerálódott a teljes populáció.
A Stanford Egyetem, a Wildlife Conservation Society és az Amerikai Természettudományi Múzeum kutatói korábbi genetikai elemzéseken alapulva becsülték meg a bálnavadászat előtti időszakban élt hosszúszárnyú bálnák egyedszámát az Atlanti-óceán északi részén. A csapat szerint több mint 100 ezer egyed élt akkoriban az óceán eme részén. Az új, pontosabb becslés alacsonyabb szám, mint a korábban regisztrált, viszont még mindig kétszer-háromszor nagyobb a bálnavadászati adatokra alapozottaknál. Az egyedien hosszú melluszonyairól, akrobatikus mozgásáról és dalairól ismert bálnafaj a világ összes óceánjában megtalálható. A jelenlegi becslések egyedszámáról széles körben megoszlanak, de néhányan már a nemzetközi védelem szintjének csökkentését is emlegetik.
A Conservation Genetics folyóiratban megjelent új vizsgálatban a kutatók leszögezik, hogy a hosszúszárnyú bálnák az Atlanti-óceán északi részén jelentősen regenerálódtak a kereskedelmi bálnavadászatot követő védelmi intézkedéseknek köszönhetően, viszont még mindig nem áll rendelkezésre pontos becslés a vadászat előtti populációról, így a regenerálódás határértéke is ismeretlen. A szerzők szerint most viszont szilárd, genetikai adatokon alapuló becslés áll rendelkezésre, melyre a későbbi munkákat is alapozni lehet.
A 15 méteres hosszúságot is elérő hosszúszárnyú bálnákat évszázadokig vadászták az összes óceánban. Kiszámítható vándorlási útvonalaik miatt egyedszámuk az óceán eme területén néhány száz bálnára zsugorodott. A globális populáció eredeti mérete mintegy 90 százalékkal csökkent. Súlyos hanyatlása miatt a faj 1955-ben kapott védelmet az Atlanti-óceán északi részén a Nemzetközi Bálnavadászati Tanácstól (IWC). Azóta az észak-atlanti hosszúszárnyúak figyelemre méltó regenerálódást mutatnak. A szakemberek becslései szerint a populáció jelenlegi mérete több mint 17 ezer emlőst ölel fel. Manapság az észak-atlanti csoport az egyik legalaposabban tanulmányozott bálnapopuláció a világon, emellett a több milliárdos bálnales-iparág támasza.
A kereskedelmi célú bálnavadászat előtti populáció egyedszámának felbecslése jóval nehezebb, holott kritikus fontosságú lenne annak megállapításához, mikor regenerálódott a teljes populáció. A történelmi bálnavadászati adatok azt sugallják, hogy a populációs méret 20–46 ezer egyed között mozgott, ám a friss genetikai elemzés azt mutatja, jóval nagyobb volt a szám: mintegy 45 –235 ezer (a becsült átlag 112 ezer egyed) bálna élt valamikor az Atlanti-óceán eme területén. A bálnák mitokondriális DNS-én alapuló korábbi vizsgálat még nagyobb vadászat előtti populációt sugallt: átlagosan 240 ezer bálnát. A jelenlegi elemzés pontosságának növeléséhez a csapat a DNS-szekvenciák kilenc szegmensét mérte le a genomban, míg a korábbi vizsgálatban csak egyet vettek szemügyre.
A kutatócsapat az észak-atlanti, valamint a déli félteke bálnáinak genetikai mintáit is kielemezte. A dél-atlanti bálnákat használták az IWC hat kérdése egyikének megválaszolására: történt-e keveredés a bálnapopulációkban az Egyenlítőn keresztül?
A mai populáció genetikai sokfélesége és a genetikai mutációs arány összehasonlításával a kutatók meg tudták becsülni a bálnák hosszú távú populációs méretét. Azt is kimutatták, hogy nem került sor jelentős migrációra az Egyenlítőn át a déli és az észak-atlanti populáció, valamint a csendes-óceáni és az atlanti-óceáni csoport között. A csapat ugyanezen technikát alkalmazta a szürkebálna és a déli csukabálna bálnavadászat előtti populációs számának megbecslésére. Két-háromszoros eltérést észleltek a genetikai és a bálnavadászati becslések között a szürkebálnák esetén, míg pontos adatokat kaptak a déli csukabálna esetén, melyet nem vadásztak olyan kiterjedten.
