A Magyar Rovartani Társaság idén 8. alkalommal bocsátotta internetes szavazásra, immár a Magyar Természettudományi Múzeummal közösen, hogy melyik faj legyen az év rovara 2018-ban. A 3 idei jelölt a közönséges keringőbogár, az óriás-szitakötő és a tavi molnárpoloska volt, melyek közül a december eleji összesítéskor az Anax imperátor került ki győztesnek. Íme sok-sok érdekesség az acsákról.
A nappal repülő és sokszor feltűnő megjelenésű szitakötők a rovarvilág jól ismert képviselői. Nem kellemetlenkednek jelenlétükkel, mint a legyek, nem szívnak vért és nem is terjesztenek betegségeket, mint a szúnyogok, de még fullánkjuk sincs, mint a darazsaknak. Éppen ezért azon kevés rovar közé tartoznak, melyek sem félelmet, sem ellenszenvet nem váltanak ki, sőt inkább csodálattal adózunk színpompás megjelenésük és repülési tudományuk előtt.
A szitakötő szó nyelvünkben már régóta jelen van, eredetileg a szitát készítő mestert, a szitást jelentette. A régebbi korok embere által is jól ismert rovarra (a nyelvújítás előtt bogárnak mondták) való alkalmazás hátterében a szitakötő szitára emlékeztető, jellegzetes szárnyerezete állhat. (Nem kizárt, hogy egyben tréfás utalás a foglalkozásra.)
Kohaut Rezső 1896-ban megjelent monográfiájában nem kevesebb, mint 14 egyéb kifejezést sorol fel a szitakötőre. Ezek a következők: acsa, anyalégy, csúszó őrző, fátyolka, hosszas pille, kígyó pásztor, kígyó örző, ördög lova, szitaszövő, üveges, vízibornyú, vízi leány, vízi pásztor, vízi pille. A megnevezések egy része ma is használatos a rovartani irodalomban, mint az acsa, mely a szitakötők két csoportjára (karcsú- és laposhasú acsák) utal, vagy a vízipásztor, mely egy konkrét fajt (Orthetrum cancellatum) jelöl. A fátyolka ma a rovarvilág egy eltérő csoportját jelenti. A többi kifejezés részben kedveskedő (mint pl. vízi leány, vízi pásztor), míg az ördög lova inkább negatív hangzású.
A német Wasserjungfer (vízi leány, vízi szűz) vagy a francia demoiselle (hajadon, leány, kisasszony) jól párhuzamba állítható a megfelelő magyar megnevezéssel, szintén pozitív érzelmet hordozó kifejezések. Az angolszász dragonfly (sárkánylégy) már nem annyira dicsérő jellegű, inkább a szitakötők vérmes ragadozó jellegét hangsúlyozza. A szintén angol damselfly a kisszitakötők neve a tudományos irodalomban.
Óriás-szitakötő (Anax imperator) hímje
Az óriás-szitakötő tudományos neve és rendszertani besorolása
Az óriás-szitakötő tudományos neve Anax imperator Leach, 1815. Tudományos (latin) nevének első szava (a genusznév) görög eredetű és uralkodót jelent. A Leach által 1815-ben adott genusznév arra utal, hogy az óriás-szitakötő elűzi nagy termetű fajtársait a saját területének tekintett vízpartszakaszokról, vagyis territoriális viselkedést mutat. A fajt jelölő „imperator” kifejezés a latin imperare (parancsolni) igéből származik. A Római Birodalom első császárától, Augustustól (i. e. 63-tól i. sz. 14-ig) ez a titulus illette meg az uralkodókat az ókori Rómában. Leach az általa leírt faj nagyságára utalt a „császári” jelzővel. A német Grosse Königslibelle és az angol Emperor Dragonfly elnevezések hasonló tartalmat közvetítenek.
A szitakötők rendjének mai tudományos elnevezése, az Odonata, a szitakötők rágójának fogazottságára utal (az „odon” szó görögül fogat jelent). A kifejezés Linné tanítványától, a dán Christian Fabriciustól (1748–1808) származik. Érdemes megemlíteni, hogy Linné az általa 1758-ban bevezetett Libellula genusznév alatt (illetve a Libellulidae családban) sorolta fel az akkor ismert szitakötőfajok mindegyikét. A ma is érvényes laposhasúacsa-félék (Libellulidae) családnév természetesen sokkal szűkebb értelmű: csupán egyike a szitakötőkön belüli számos csoportnak. A Libellula genusznév az alapja többek között a francia „libellule”, a holland „libel”, a német „Libelle”, az olasz „libellula”, a román libelulă (szitakötő) kifejezésnek. A latin libellula pedig a libella (mérleg) szó kicsinyített alakja. Először Guillaume Rondelet (1507–1566), francia orvos és természetkutató alkalmazta egyes kisszitakötők lárváira, melyeknek T-betű alakú feje az akkor már jól ismert pörölycápára emlékeztette a kutatót. A hatalmas halat különleges fejformája miatt korábban a „tengerek vízszintmérőjének” gondolták. Akkoriban egy hasonló alakú vízszintező készülék volt használatban, mely azóta már régen eltűnt.
Besorolása az állatok rendszerében a következő:
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda).
Osztály: Rovarok (Insecta).
Rend: Szitakötők (Odonata).
Alrend: Nagyszitakötők vagy egyenlőtlenszárnyú szitakötők (Anisoptera).
Család: Karcsúacsafélék (Aeshnidae).
Genusz: Anax.
Faj: Anax imperator.
A szitakötők származása
A szitakötők a legősibb rovarrendek közé tartoznak. Korai elődeik, az ősszitakötők, melyek külön rovarrendet (Protodonata) alkottak, kb. 300 millió éve, a felső-karbonban éltek. Lenyomatukat egyes kőzetek szinte teljes épségben megőrizték. Az óriás-ősszitakötő (Meganeura monyi) a legnagyobb ismert fajuk volt, szárnyfesztávolsága elérte a 60–70 cm-t, így Európa valaha élt legnagyobb rovarának számít. Sokunkban fölmerül a kérdés, hogy vajon miért nem élnek ma ilyen hatalmas termetű rovarok? Bár minden részlet máig sem világos, de azt tudjuk, hogy a rovarok növekedésének legfőbb akadálya légzőrendszerük sajátosságában keresendő. A rovarok ugyanis – tőlünk emberektől és általában a gerincesektől eltérően – nem testfolyadék útján, hanem közvetlenül, vakon végződő légcsöveken (tracheákon) át juttatják el az oxigént a szöveteikhez. A trachearendszer hatékonysága a testméret növekedésével erősen romlik. A rovarok ezt az akadályt a földtörténet azon időszakában tudták sikeresen leküzdeni, amikor a mainál jóval magasabb volt a légkör oxigéntartalma.
Közönséges acsa (Libellula depressa) hímje
A szitakötők rokonsági köre, néhány jellemző faja
Világszerte mintegy 6000 a ma ismert szitakötőfajok száma, zömük a trópusi területek lakója. Az Európában élő 143, illetve a közép-európai 84 faj így meglehetősen kevésnek számít. A hazánkban élő 64 szitakötőből 22 faj törvényes védelem alatt áll, közülük öt fokozottan védett, ez utóbbiak eszmei értéke 100 000 Ft.
A szitakötők két fő csoportra oszlanak. A kisszitakötők vagy egyenlőszárnyúak (Zygoptera), illetve a nagyszitakötők vagy egyenlőtlenszárnyúak (Anisoptera). A kisszitakötők – nevüknek megfelelően – kis vagy közepes termetűek (legalábbis az európai fajok), viszonylag gyenge testfelépítésűek és ebből következően nem túlságosan jó repülők. Röptük egyenetlen, szökellő, egy repülés alkalmával többnyire csak néhány méteres távolságot tesznek meg. A nagyszitakötők ezzel szemben erőteljes felépítésűek, nagyobb testtömegüknek és főképpen jóval vastagabb és erősebb szárnyuknak köszönhetően kiválóan repülnek, akár jelentős távolságra is eljuthatnak.
A kisszitakötők vagy egyenlőszárnyúak egyik jellegzetes faja a sávos szitakötő (Calopteryx splendens), a hím teste zöldesen csillogó acélkék, szárnyán hatalmas, sötétkék foltok láthatók, míg a nőstény egyszínű fémzöld, szárnyai barnásan füstösek. A díszes légivadász (Coenagrion ornatum) kisebb, testét kék-fekete mintázat díszíti, szárnya színtelen, átlátszó. Magyarországon védett, eszmei értéke 10 000 Ft és egyben Natura 2000 jelölőfaj. A foltosszárnyjegyű rabló (Lestes barbarus) könnyen felismerhető jellegzetes, kétszínű szárnyjegyéről.
Szél Győző (Magyar Természettudományi Múzeum, Bogárgyűjtemény) részletes fajbemutató cikke sok fotóval >>>
Az írás a Magyar Természettudományi Múzeum blogján is megjelent.
