Az idei év kétéltűjének a mocsári békát választotta az MME Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya, mert egyfelől csodálatos élmény a nászruhás hímek alkotta kékbéka-tömeg tavaszi megpillantása, másrészt pont ez az ismertséget okozó, de nagyon rövid ideig megfigyelhető jelenség háttérbe szorítja a csökkenő állományú mocsári béka életmenetének egyéb elemeit, amiket szintén szeretnének megismertetni az érdeklődőkkel.
Díjnyertes természetfotók visszatérő témája a mocsáribéka-nász. Nem csoda, hiszen ez a kora tavasz egyik legszínpompásabb, mozgalmas jelensége, mely talán csak a tiszavirágzáshoz fogható élményt jelent. Hasonlít rá annyiban is, hogy nem egyszerű a megfelelő helyen és időben elkapni, ráadásul maga is kérészéletű jelenség: csak néhány napon át zajlik nagy intenzitással. A mocsári békák ezen kívül félénkek és rejtőzködők, és még ismert élőhelyeiken is nehéz sokszor megtalálni, hogy pontosan hol párosodnak.
Annak ellenére, hogy az égszínkék hímek majd minden természetbarát retinájába szinte beleégnek , a mocsári béka (Rana arvalis Nilsson, 1882) mint faj nem közismert. Sokan még nem találkoztak vele, vagy ha mégis, nem tudják megkülönböztetni közeli rokonaitól. A 2017-es év kétéltűjének kijelölésekor éppen ezért esett rá az MME Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztályának választása.
A mocsári béka eurázsiai elterjedésű, a Palearktisz hűvösebb vidékein fordul elő a Benelux államoktól és Franciaország keleti határától Kazahsztánig és Mongóliáig. Európában elterjedése Svédországban és Finnországban északabbra nyúlik a Botteni-öbölnél, dél felé pedig a Kárpát-medencéig tart. Az európai elterjedési terület délkeleti részén élő példányokat a kutatók a Rana arvalis wolterstorfi alfajba sorolják, mely hosszabb lábával, hegyesebb orrával különbözik a törzsalaktól, a R. a. arvalis-tól.
A mocsári béka legközelebbi hazai rokonai az erdei béka (Rana dalmatina) és a gyepi béka (R. temporaria). A három hazai Rana fajt barna- vagy bajszosbékák név alatt szokás összefogni, hiszen közös jellemzőjük a barnás alapszín és az orrtól a szemen és a dobhártyán át a mellső láb tövéig húzódó sötét „bajuszsáv”. A fajok elkülönítése már alaposabb tanulmányozást igényel. A gyepi béka a legnagyobb közülük, elérheti a 8-10 cm-es testhosszt is, míg a másik két faj egyedei többnyire 6-7 cm-re nőnek. A gyepi béka hasa márványosan foltozott, orra tompa, hátsó lábai aránylag rövidek (a térdnél előre hajtva a bokaízület csupán a szem magasságába kerül). A gyepi béka nálunk csak a Nyugat-Dunántúlon osztozik közös élőhelyen a mocsári békával, ugyanakkor Európa más részein sokkal gyakrabban fordulnak elő együtt.
Az erdei béka azonban szinte mindig megtalálható a mocsári béka élőhelyein, és megkülönböztetésük jóval nehezebb, néha szinte reménytelen. Mindkét faj viszonylag hegyes orrú, és hasoldaluk is egyszínű, törtfehér. Az erdei békák mindig hosszú hátsó lábúak (a térdnél előre hajtva a bokaízület jóval az orr elé kerül), azonban a hazai mocsári békák is megközelítik ezt a lábhosszot. A mocsári békák háta közepén gyakran világos hosszanti sáv húzódik, de lehetnek egyszínűek is, akár az erdeiek (néha viszont azokon is megfigyelhető a halvány sáv). A mocsári béka oldalán többnyire márványos sötét foltok vannak, az erdeinél ezek általában hiányoznak. A mocsári béka dobhártyája a szemmel egyező méretű, az erdeié kisebb. A mocsári béka íriszének felső világos és alsó sötét mezője közötti határ általában elmosódottabb, az erdeinél éles, kontrasztos. Látható, hogy a biztos elkülönítésükhöz érdemes több bélyeget szemügyre venni. A morfológiai hasonlóság ellenére jelenlegi tudásunk szerint a barnabékák nem hibridizálnak egymással.
A mocsári béka egész elterjedési területén az alacsonyabb fekvésű vidékekre jellemző, nincs ez másként Magyarországon sem. Előfordul a Nyugat-Dunántúlon (Alpokalja, Kisalföld, Dunántúli-dombság), a Nagy-Berekben és a Kis-Balatonban, a Dráva mentén. Az Alföldön a hűvösebb, nedvesebb élőhelyekhez kötődik, mint például a Duna–Tisza-közi Turjánvidék, a két nagy folyó ártere, vagy a Nyírség és Bereg lápjai. Jellemző élőhelyei a láperdők, ligeterdők, fűzlápok, zsombékosok.
A kifejlett mocsári békák opportunista ragadozók, mindenféle gerinctelen állatra vadásznak. Aktívabbak éjszaka és esős, párás időben, azonban mivel eleve magasabb páratartalmú élőhelyeket részesítenek előnyben, viszonylag sokat lehet velük találkozni nappal is. Aszályos időben kövek, fatuskók alá húzódnak, telelésnél és hasonló búvóhelyet választanak. Ha enyhe az őszutó, akár még novemberben is ugrándoznak a láperdők talaján.
A telelésből közvetlenül hóolvadás után ébrednek, de a szaporodás beindulása általában az első melegebb, 10-15 fokos márciusi napokra esik. Először a hímek kezdenek gyülekezni a szaporodóhelyeken, és néhány nap alatt "felragyog" pompás nászruhájuk. A kékülés mértéke változó lehet, akár az érintett testtájakat, akár a szín intezitását vesszük figyelembe. Egy korábbi vizsgálat ugyan talált összefüggést a kékülés mértéke és a hím utódok túlélése között, ám az újabb vizsgálatok azt jelzik, hogy a nászruha pompája nem jelzi előre a hím szaporodási sikerét, és a nőstényekre sem gyakorol különösebb vonzerőt. Legvalószínűbb, hogy a hímek számára egymás gyors felismeréséhez nyújt segítséget a sűrű szaporodási gyülekezetben, hiszen a felajzott hímek a legtöbb más békához hasonlóan nem túl válogatósak a párba állás során.
Amikor a hímek kellő számban a szaporodóhelyre értek, a színpompás gyülekezet hangossá is válik. Bár a barnabékák nem rendelkeznek a zöldbékákhoz hasonló külső hanghólyaggal, és ezért hangjuk sem olyan messze zengő, a sok egyed együtt elég nagy zajt képes csapni. Az erdei béka kattogásánál ércesebb, öblösebb hangja úgy pukkan el, mint a pezsgőspalackból kihúzott dugó. Nem egyszer a víz alól szólnak, bár a többség ilyenkor a felszínen mutatkozik. A közeledő embert vagy más potenciális veszélyforrást messziről, akár többször tíz méterről kiszúrják, és ilyenkor az egész karneváli forgatag egy szempillantás alatt, elnémulva húzódik vissza a víz fenekére.
A nőstények később és rövidebb időre teszik tiszteletüket, így egy-egy nőstényre többnyire több hím is ráveti magát, megpróbálván kialakítani a békák görcsös, nőstényőrző ölelését, az amplexust. A hímek között ádáz, rugdosódó közdelem zajlik a legkedvezőbb pozícióért (ilyenkor a nőstényt a háta felől, a hónaljánál ragadják meg), de sokszor az alulról, oldalról felcsimpaszkodó hímek is részt követelnek a szaporulatból, és a petecsomókban gyakori a többszörös apaság. Maga a petézés és a megtermékenyítés gyorsan lezajlik. A nőstények a víztől futball-labdányira duzzadó petecsomót a vizek sekély részén az aljzatra helyezik, a már lerakott csomókhoz hozzátapasztva, így több négyzetméteres peteszőnyegek jöhetnek létre. Az ebihalak a vízhőmérséklettől függően nagyjából 10 nap alatt kelnek ki. Testük karcsú, elnyújtott lencse alakú, farkuk viszonylag hosszú, sötétbarna alapon némi világosabb pontmintát viselnek. A gyepi és az erdei béka ebihalaitól csak a szájukat övező szarulécek elrendeződése alapján lehet megkülönböztetni őket. Ezekkel algákat és egyéb élőbevonatot kaparnak le a vízi tereptárgyakról. A táplálkozást mellső lábuk előbukkanásakor szüneteik be (ami hirtelen tör elő, miután addig rejtve, a kopoltyúüregben fejlődött). Farkuk néhány nap alatt felszívódik, és júniusban miniatűr békákként tömegével hagyják el a vizeket.
Bár a mocsári béka élőhelyeinek jelentős része védelem alá esik, a faj sok helyütt visszaszorulóban van, amiért valószínűleg az utóbbi évek nem egyszer aszályos időjárása felelős. Hogy elterjedését, állományainak változásáról többet megtudjunk, 2017-ben kiemelt figyelemmel várjuk észlelési adatait az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés oldalán. A Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztály oldalán pedig további ismereteket és programokat osztunk meg a 2017-es év izgalmas kétéltűjéről. Addig is összeállítottunk egy képválogatást a mocsári békákról, ami ide kattintva tekinthető meg!
Kapcsolódó anyagok:
Az év vadvirága 2017-ben a hóvirág
