Lábánál a holtak városa, félmillió élővel. Tetején luxusnegyed. Gyomrában, azt mondják, a hadsereg tankjai, repülőgépei. Oldalában pedig a szemétváros. Emeletmagasra nyúló hulladékhegyekkel, szélben szálló nejlonzacskókkal, és több tízezer lakóval. A rengeteg arcú Kairó talán legellentmondásosabb helye a Mokatám hegy.
Ha fogadóirodát működtetnék, ez lenne a kedvenc kérdésem: melyik az a hely, ahol a legnagyobb hatékonysággal hasznosítják újra a szemetet. Valószínűleg senki sem találná el, főleg ha járt már a patyolattisztaságtól fényévekre lévő Kairóban. A válasz ugyanis itt van, a Holtak városa mellett fekvő szemétvárosban. A Mokatám hegyen a hulladék 90 százalékát mentik meg: ez a legtöbb nagy nyugati szemétfeldolgozó teljesítményének a négyszerese. És a világ legeredményesebb ilyen vállalkozását a legszegényebb emberek működtetik, a legkezdetlegesebb eszközökkel, már több mint száz éve.
A környék utcáit, háztetőit, udvarait bálákban borítja mindaz, amit a város kidobott. Hatvanezren élnek itt: ők gyűjtik össze, viszik el kordékon, kis vagy nagy teherautókon ide, a házaikba a kairói háztartások hulladékát. Az utcákon alig lehet mozdulni: folyton beragadunk, udvarokba kell tolatnunk, hogy kitérjünk a szállítmányok elől. Mindenhol szemét, amerre a szem ellát: pálmakosarakban, bálákban, zsákokban. A kocsik egy-egy ház előtt megállnak, leborítják a rakományukat.
A családok nemek szerint fognak hozzá a munkához: a férfiak becipelik, a nők és a gyerekek pedig szortírozzák a szemetet. Külön halmokba gyűlnek a pillepalackok, rongydarabok, kartondobozok, kiszuperált háztartási gépek, minden elképzelhető és elképzelhetetlen haszontalanná vált holmi. Az élelmiszerhulladékon állatokat nevelnek. Amit lehet, azt megjavítják és eladják. A többit pedig szétválogatva összepréselik, és továbbadják feldolgozó cégeknek. Mesterséggé fejlesztették a guberálást. Amit maguk is fel tudnak dolgozni, abból színes üvegedényeket, szőnyegeket, rusztikus papírokat varázsolnak, ruhaanyagokat szőnek. Ezek aztán különböző jótékonysági szervezetek révén sok helyre eljutnak. Meg lehet venni őket a szomszédunkban lévő anglikán templom ajándékboltjában éppúgy, mint fair trade üzletekben, vagy Amerikában élő egyiptomiak jóvoltából New York-i vásárokon. Az asszonyokat karitativ szervezetek önkéntesei tanítják szőni, papírt készíteni, és oktatják a higiéniára is. A szemétvárosban a legnagyobb a gyermekhalandóság egész Egyiptomban, és a tetanusz, a merevgörcs szedi a legtöbb áldozatot. Meg az egészségtelen életkörülmények, az írástudatlanság, az iható víz hiánya, az orvostalanság.
Kairó Mokatám hegy.
Nem csoda, hogy itt nyitották meg egyik missziójukat Teréz anya nővérei. Nagy kőkerítés mögött egy másik világ. Meszelt falak, szőlőlugasok, csinos szobákban rengeteg játék között sok-sok tisztára mosdatott kisgyerek. A hely eredetileg árvaház, de a legtöbb gyereknek élnek a szülei. Egyszerűen nincs idejük velük foglalkozni, és nincs pénzük etetni őket. A gyerekeken a nagy nemzetközi divatcégek modelljei: a jómódú kairói keresztények ide hordják a kinőtt ruhákat. És adományokból működtetik a házat is a főként Indiából jött nővérek. Főznek, játszanak, adminisztrálnak és az egyik szinten a környék idős embereit ápolják. Keresztényeket és muzulmánokat.
Míg a szomszédos holtak városát szinte kizárólag muszlimok lakják, szemétváros polgárainak több mint 90 százaléka kopt keresztény. Az ország szegényebb déli vidékeiről jöttek Kairóba munkát keresni. Nem találtak, így azzal próbálkoztak, amivel a muzulmánok nem: disznókat neveltek. Ezeket aztán megették, vagy eladták a koptoknak és a külföldiek által látogatott szállodáknak, vendéglőknek. A disznókat etetni kellett, tehát nekiálltak összegyűjteni és szétválogatni a szemetet. És mivel ezt sem tette meg senki más, lassan ez lett a fő jövedelmi forrásuk. A disznótartásnak 2009-ben vége szakadt: a sertésinfluenza ürügyén a kormány gyakorlatilag lemészároltatta az egész állományt. Több mint 300 ezer állatot. Azóta Egyiptomban csak import sertésárut lehet kapni, alig egy-két helyen. És ez messze nem olyan finom, mint a helyi volt – panaszkodnak az ismerőseim. Sokan úgy gondolják, a keresztényekkel akartak kiszúrni, mások szerint így akarták rábírni a szemeteseket, hogy elhagyják a belvároshoz közeli Mokatám hegyet. Akárhogy is volt, mire kiderült, hogy a disznók ártatlanok a H1N1 terjesztésében, addigra már egy sem maradt Szemétvárosban. Illetve mégis. Nimet, aki Heliopoliszból jár ide szövő és matematikaórákat szervezni a helyi lányoknak, azt meséli, hogy néhányan, kétségbeesésükben az ágy alá bújtatták a disznókat és pokrócokba rejtették a malacokat. Az utcákon most azonban csak kecskék, tehenek és tyúkok kóborolnak. Meg hihetetlen számú kutya. A levegőben rothadó ételhulladék szaga, röpködő nejlonszatyrok, az utcákon szennyvíz csordogál, nyilvánvalóvá téve a helyenkénti infrastruktúra-hiányt. Máshol száraz az út, ott a szeméttel megrakott szamaras kordék és teherautók, szemetesbálák nehezítik a járást. De köztük, mint minden más városban, színes foltok. Gyümölcs- és italárusok, boltok, fodrászat, kávézók. A házak falába vésve, az épületek között Jézus képek, kopt templomok modelljei. Néhány száz méterre van a legnagyobb egyiptomi keresztény templom, a sziklatemplom is: a hegybe vájt amfiteátrumban egyszerre 12 ezer hívő hallgatja a misét csütörtök esténként, és ők mind a szemétvároson vágnak keresztül, hogy odajussanak.
A 20 milliós Kairónak mindmáig nincs szervezett, modern szemétszállító vállalkozása. A nyolcvanas évektől többször is megpróbáltak nagy európai cégeket bevonni, de mindmáig a zabalánok, a mokatámi szemétszállítók háztól házig szolgáltatása nyeli el a főváros hulladékának felét. A szemétváros lakói, akik máig csak megtűrtként végzik ezt a munkát, azt mondják, lenézi őket mindenki. Azok a középosztálybeliek, akik előtt ezt szóba hoztam, a tiszteletükről beszéltek. A Mokatámon valaki azt mondta nekem: a megvetés dacára büszkék. Nélkülük nem működne a város. A Világbank adatai szerint a mokatámi szemetesek egy és negyed dollárt keresnek naponta.
