Miért van nálunk olyan nagyon kevés idős fa? Mit kellene tennünk, vagy mit nem teszünk, hogy legyenek? Ment-é előbbre a világ az elmúlt 100-150 év alatt? …és visszább?
Teljesült egy álmom! Láthattam az akarattyai szilfa földi maradványait. Ott álltam mellette, ahogyan az 1800-as években Eötvös Károly az édesapjával. Ő még parlamenti képviselő korában, az akkori képviselőház ablakán kinézve is rá gondolt, miközben szeme előtt cseperedtek a csenevész városi szilfák. ( Ma Olasz Kulturintézet, a Bródy Sándor utcában, a Nemzeti Múzeum mellett)
Háta mögött a jól öltözött parlamenti ficsúrok keverték a politikai kártyákat, igyekeztek megszerezni költséges szórakozásaik anyagi fedezetét, ő pedig azon elmélkedett, hogy miért is nincsenek (akkortájt) 300 éves fák. Az akarattyai szilfa utolsó kizöldellésekor 400-450 éves lehetett.
Mert nálunk már Eötvös Károly idejében is hatalmas tempóban vágták a fákat, hogy helyet csináljanak a gabonaféléknek. Öreg fa meg különösen nem maradt, hiszen kellett házépítéshez, tűzifának, csónaknak, bölcsőnek, koporsónak. A fa elültetése, annak felnevekedése, megerősödése, megmaradása századokon keresztül, állandóságot kíván, és tiszteletet, önmérsékletet, távlatos gondolkodást.
A jó gazda jelenlétét és gondoskodó figyelmét. Nem egy-egy fára, hanem az egész birtokra. Mert a jó gazda számára a termés betakarítása csak jutalom. Az igazi öröm az, amikor látja a földbe hullott magot kikelni, részt vesz az életében, óvja a kártevőktől, a gyomoktól, és fáradságos munkájának gyümölcseként arat. (kiemelés EK-tól)
Nem így az (akkori) egykori földbirtokos leszármazottak némelyike. Ők a birtokaikat magukra hagyva, külföldön szórták a pénzt, bőven többet, mint amennyit megengedhettek volna maguknak. A hazai uradalmaik csak arra voltak jók, hogy a finanszírozzák ezt az életformát. Majd amikor túl sok volt a kártya adósság, eladogattak belőle kisebb- nagyobb darabokat. Szétforgácsolódott így a gazdaság, megbomlott azok századokon keresztül kialakult természeti állapota. A századokra ültetett fákat idő előtt kivágták, megszűntek a mezővédő erdősávok, az útmenti fasorok. Mert a szép, terebélyes, árnyat adó, útjelzőként használható fáknak hosszú, hosszú ideig tartó nyugalomra van szükségük, ahhoz, hogy betöltsék hivatásukat, és kiteljesedjenek a maguk valójában.
Nézem az akarattyai szil korhadó maradványait. Óriási tábla hirdeti, hogy ő volt a Rákóczi-fa.
II. Rákóczi Ferencnek alibije van, hogy a közelben sem járt akkoriban, amikor állítólag hozzá kötötte a lovát. (Vagy a ló kóborolt el nagyon messzire) De a mi néplelkünk úgy van összeszerkesztve, hogy egy természetalkotta gyönyörűséges, 400 éves fa is csak akkor lesz védendő érték, ha ismert ember legalább a lovát hozzákötötte. Egy 400 éves miseruha vagy kard, hintó vagy bútordarab…az más. Azt emberi kéz alkotta, aköré múzeumot építünk, és dagadó kebellel mutogatjuk, önmagunk nagyobb dicsőségére. Furcsa módon, a teremtett világot (szóban) védelmezők sem emelik fel a szavukat a természet műalkotásainak védelmében. De a nemzeti kincseket, értékeket védelmezők is előbb szavaznak meg egy emlékkövet XY perc-emberkének, mint egy nemzeti park védelmére egy jelentéktelen summát. A mai perc-emberkék nagy építkezési (és korrupciós) álmainak megvalósulása is szinte kizárólag a természet kárára történhet.
Nézem a 7 méter fölötti törzsátmérőjű fadarabokat és napjainkon elmélkedem. Kerítés van körülötte, szöveges ismertető az utazó felvilágosítására, gondozott a környezete. És ez nagy szó, köszönet érte.
A korhadékon új élet sarjad. Ez a természet rendje.
Az azonban már nem a természet rendje, hogy a növekvő facsemeték – agresszíven terjedő idegenek. Nem a hazai, természetes növénytakaró tagjai. Ez bizony már a tudatlanság facsemetéje. Nem érezzük a veszélyt, hogy ezek az egykor betelepített díszfák mára a hazai természetes növénytakaró megsemmisülését okozzák. Nem is ismerjük, sem a hazai, sem az idegenből származó fák életmódját, szaporodását, szükségleteit.
Így jelenhetnek meg egy felbecsülhetetlen értéken a gyomfák. Először egyesével, majd egyre nagyobb tömegben.
És nem csak itt, Akarattyán, (ahol bizonyára rövidesen eltávolítják őket), hanem a római kori falmaradványokon, a várakon, az utak mentén, a házak falrepedéseiben, minden talpalatnyi helyen. Mert nem műveljük a kertjeinket! Ahelyett, hogy óvnánk, védenénk hazánk természetes növénytakaróját, parkjainkat, pusztítjuk őket. Hol aktívan azzal, hogy beépítjük őket, hol passzívan azzal, hogy tudomást sem veszünk a baj létezéséről.
Sőt! Hivatalos –nemzeti- sajtótermékben mosolygós újságírónő arról elmélkedik, hogy milyen nagy kár, hogy sokan védelmezik a Városliget fáit, pedig csak a múzeumokból lehet sokat tanulni. Felfoghatatlan primitív demagógia. És terjed, mint a pestis.
Pedig ha a természet szavára is odafigyelnénk, lenne mit tanulnunk tőle. Bölcsességet, az összefüggések és apró részletek megfigyelését a nagy egészben, a toleranciát, az élőlények együttműködését.
Üljünk le hát egy fa alá, vessük neki a hátunkat, és nézzük a levelek finom lebegését, a rajta átszűrődő fényt, hallgassuk a madarak csivitelését, érezzük, hogy a természet mily hatalmas.
Fél óra múlva másként fogjuk látni a világot. Talán tanulunk is belőle valamit.
