Az év fájaként a figyelem idén a bükkre irányulhat, ami lehet rendkívül hasznos is, hiszen aktuálisan ez a faj komoly bajban van a Kárpát-medencében. A klímaváltozással együtt jár a helyi környezeti viszonyok megváltozása is, amely rendkívül kedvezőtlenül hatnak erre a karakteres fafajra.
A bükk (Fagus silvatica) életét sok ezernyi társával együtt az avarban kezdi, amely a bükkerdő talaján különösen vastag. Köszönhető ez annak, hogy éveken át tartó, lassú lebomlási folyamattal kerül vissza a levelek anyaga a körforgásba, magas csersav tartalma elég jól konzerválja, illetve lebontásában utóbbi miatt egy sor speciális közreműködőre, gombákra, makroszkópikus élőlényeg sorára van szükség. A több tíz centiméter vastag avartakaróra hulló bükkmakkok e mellett még számos élőlény éhét is elverni hivatottak, az erdei egerektől a szajkón át a mókusig vagy a különféle benne élő ízeltlábúakig. Kupacsuk kívülről puha tüskékkel borított, a makk háromszög keresztmetszetű, mással össze sem téveszthető.
Az ősszel lehullott bükkmakkok tavasszal indulnak neki kihajtani, ha kellően mélyre sikerült kerülniük az eltelt hónapok során, védve a fénytől és a magevőktől, és megfelelően nedves környezetben érik őket a korai fagymentes hetek. A bükmakk elsőként mélyre futó karógyökeret növeszt, majd sajátos, vese alakú levélpárja is megjelenik, amely teljesen más formájú, mint később a maradandó levelek lesznek. Az év folyamán aztán a kis növények szára megerősödik, elfásodik, bár még mindig csupán néhány centiméteres kis magoncokról van szó; de ez az elfásodás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a következő tél fagyos időszakait túlélhesse. Az egy-egy fa alatt megjelenő, sokszor kefesűrűn felnövő kis csemetéknek természetesen csak töredékéből lesz a későbbiekben megerősödő, az aljnövényzetből kinövő fa is.
A bükk csemeték számára a lehetőség ugyanis csak akkor jön el, ha felettük a bükkösökre jellemző zárt felső lombkorona szint valamiért megnyílik. Egy-egy öreg fa kidőlése, széltörés, hótörés és egyéb természetes folyamatok nyitnak a sötét, zárt erdőállományban olyan léket amelyen át a fény lejuthat a talajig, s amelynek hatására gyors versenyfutás indulhat meg a napra jutásért. A bükkös jellegzetes, sima, ezüstös törzsű faóriások oszlopsorából álló képét csak zárt állományban láthatjuk. Lassú növekedésű fajként 80-120 év is eltelik, mire eléri ezt az állapotot, s közben a magyarországi fák rekordereivé növi ki magát. Az évszázados fák 25-30 méteres magasságúak, de az igazán jó termőhelyi adottságokkal rendelkező részeken akár 40 méteres magaságig felnyúlhatnak. Ez pedig, ha jól meggondoljuk, métereket ver a tíz emeletes toronyházainkra…
A szinte tökéletesen záródó lombkorona miatt a többi, alacsonyabb koronaszintet alkotó fának, a cserjéknek és egyéb aljnövényzetnek elég mostoha sors jut, fény híján elég ritkásan nőnek. A virágos növények ezért a bükkös talaján jellemzően a lombfakadás előtti, de már a fagyok utáni időszakra időzítik szirmaik kibontását, azaz március-áprilisra. Ezekben a hónapokban a bükkös alja tarka virágok sokaságával telik meg, amelyek elvirágzásuk után sokszor még leveleiket is elveszítik, s aktív életüknek majd csak a következő tavasz hoz újra kedvező időszakot. Ehhez a típusú együttéléshez szubmontán bükköseinkben egész sor virágos növény alkalmazkodott, a májvirágtól a tavaszi csillagvirágon át a pirosló hunyorig és a csillaghúrig.
A bükkfa ugyanakkor csak zárt állományban viselkedik így, növeszt több tíz méteres, elágazások nélküli oszlopszerű törzset, amely csak fent, a lombkoronák magasságában bomlik szét ágakra. A réteken, hegyi legelőkön magányosan álló példányok egészen rövid törzzsel indulnak, s már pár méter után elkezdenek oldalágakat növeszteni. Koronájának természetes formája ilyenkor hosszúkás, tojásdad vagy akár oszlopos is lehet. Hasonlóképpen a széltörések vagy fakitermelések nyomán csupaszon maradt, de még álló fák is korábban sima törzsükön oldalágakat növesztenek, bár ezek a másodlagos oldalágak többnyire vékonyabbak és kevesebb levelet tartanak, mint a fentiek. A bükk levelei egyébként könnyen felismerhetők, tojásdad, ovális alakúak, lemezükön 5-9 kétoldali levélér-párral. A levelek széle gyengén fogazott, pillás. Ilyen pillákat a friss, tavaszi levelek kibomlásakor a levéllemez alsó és felső felületén is találunk. A bükk rügyei kecsesek, karcsú orsó alakúak, nem ritkán már a tél késői szakaszában eljutnak a kibomlás előtti állapotig. Ugyanakkor kifeslésükhöz szükség van a kedvező tavaszi időre, ami a bükkre jellemző, legalább 600 m-es tengerszint feletti magasságnál kicsit később jön el.
Az őszi időszakban ezek a szép élénkzöld levelek elveszítik színtestjeiket, leépülnek, s előbb rikító sárga színt vesznek fel, majd a világosbarna, sötétbarna és rőtbarna árnyalatok felé jutnak el. Az első őszi fagyok általában a hegyvidéken a szelekkel érkeznek, és szinte megperzselik a koronák magasából felfelé kinyúló ágakat, majd a fa felülről lefelé, illetve kívülről befelé színeződik el a lombhulláshoz tartozó színpompába. A bükklevél rendkívül szívós, a tavalyi száraz levelek egy része sokszor a tél egészében kitart, s csak tavasszal veszíti el a növény.
A bükkerdő természetesen számos gombafajnak is otthont ad, amelyek a levelek, a lehullott ágak, illetve a még álló, de már korhadó, vagy a kidőlt törzsek anyagának lebontásának nehéz feladatát végzik el. Az avart át- meg átszövő micéliumháló nélkül a bükkerdő avartakarója nem néhány tíz centiméter, hanem több tíz méter vastagságot érne el… Az életciklusuk végére jutó fák egy része a gyökerek, a illetve a gyökérnyak sérülése, élősködői, vagy a talaj megtartó képességének csökkenése folytán egyszerűen kidőlnek. Utóbbinak elsődleges kiváltója a felázott, felpuhult talaj, amely a nagyobb lejtésszögű hegyoldalakon egyébként sem túl vastag. A tőből kidőlt fák nyomán azután tányérszerűen felszakadnak a szertefutó gyökerek és a közéjük szorult föld, s mély „bombatölcsérek” maradnak a hegyoldalon. A betegségek, gombák által megtámadott, de még lábon álló öreg fák is rendkívül gazdag élővilágnak adnak otthon, rovarlárváknak, odúkészítőknek, kéreglakóknak.
Olyan terület, amely viszonylagos érintetlenségben őrizte meg a bükkösök természetes működési rendszerét, roppant kevés van, még a Bükki Nemzeti Park területén belül is. Eldugott, járhatatlan szurdokvölgyek, túlságosan meredek lejtők és sziklaperemek világába szorult vissza a természet körforgása eredeti állapotában. Még a kirakat jelleggel körülhatárolt Őserdő nevű rész is csak azt jelenti a Tar-kő szomszédságában, hogy száz évnél régebb óta nem volt rajta intenzív fakitermelés. A holt faanyag itt az erdő talaján maradhat, a sérült törzsek állva bomolhatnak alkotóelemeikre, a biodiverzitás olyan fokát biztosítva piciny rezervátumukban, amely a park többi részéről már rég eltűnt.
Ezt az utolérhetetlenül gazdag, és sajátos életközösséget sajnos nem csupán a klímaváltozás hatásai veszélyeztetik.
A lelkiismeret nélküli rablógazdálkodás a rendelkezésünkre álló erdőállományokkal első helyen szerepel az érett bükkös állományok eltüntetésében. A legszomorúbb az, hogy sokszor nem is nemes faként, épület, illetve bútorfának értékesítik őket – egyszerűen kályhákban, tűzifaként végzik évszázados életüket, vagy a biomassza erőművek óriási tűztereiben. A kitermelt bükk törzsek egy tetemes részét nem is hazánkban hasznosítják – jól megfizetett exportcikként nyugati irányban távoznak az országból; ami különösen annak fényében érthetetlen vagyongazdálkodási politika, mert az osztrák erdősültség a mienknek több mint a duplája. Ehhez járul még hozzá az a rendkívül rossz gyakorlat, hogy a kitermeléseket ráadásul nem kellően képzett erdőmunkásokkal, nemtörődöm módon hajtják végre, rengeteg járulékos töréskárral, hulladékkal, a természeti területek talajának és az egyéb növényállományoknak a tönkretételével, pillanatnyi anyagi érdekek mentén.
Igy tűnnek el értékes magas életkorú erdeink, s erre vajmi kevés vigasz, hogy papíron új erdőterületek telepítésével pótolják azokat. Ahhoz ugyanis, hogy a most meglévő erdők természetességi állapotát elérjék, majd újabb 80 évet várhatunk – ha ugyan megmarad az esély az egyszer eltüntetett, lerabolt erdő rehabilitációjára. A változó környezeti feltételek közt ugyanis a meglévő erdők megmaradására a nagy ellenálló képességű, stabil életközösség esetén még lehet esetleg esély, de a fiatal állományból újra ugyanilyennek kialakulnia már jóval kevesebb.
Bojtos Ferenc
nyitókép: bükkerdő fakitermelés Bükki Nemzeti Park forrás Gálhidy László / WWF
