Kérdés, hogy a térségnek valóban ezt a szerepet kell felvállalnia? Ráadásul, úgy, hogy a hulladékégetők nem oldják meg a szemétproblémát, csak átalakítják…
Beszéljünk egyértelműen. A Páriba tervezett ipari létesítmény a hazai és Európai Unió jogszabályai szerint is hulladékégető mű. Környezeti hatásait tekintve is szinte ugyanazokkal a kockázatokkal kell számolni. A szennyezőanyagok köre is szinte ugyanaz.
Itt van először is a szálló por, aminek nincs olyan alacsony koncentrációja, ami alatt már ne kellene káros hatással számolni. A szálló por elsősorban a légzőszerveket károsítja, de növeli a szív- és érrendszerei betegségek kockázatát (trombózis), növeli az asztmarohamok, a tüdőrák, de még az autizmus kockázatát is. És ez csupán egyetlen szennyezőanyag a több tucat közül, amit egy hulladékégető nagyobb, vagy éppen nagyon csekély mennyiségben kibocsát, és amelyben daganatkeltő, vagy éppen születési rendellenességet okozó vegyületek is találhatóak (nehézfémek, dioxinok és furánok, egyéb szerves szennyezők).
A legtöbb ilyen vegyület akkor is keletkezik, amikor otthon szénnel fűtűnk, ám itt nagyságrendekkel nagyobb kibocsátásról van szó. Ismereteink szerint az üzem évente mintegy 320 ezer kg nitrogén-oxidot bocsát majd ki a levegőbe. Egy családi ház ugyanebből a szennyezőanyagból évente 5-7 kg-ot. Teljesen más léptékről van szó. Természetesen a tervezett égető magas kéménye szerteszét szórná a kibocsátott légszennyező anyagokat. Ennek az lenne a következménye, hogy alacsonyabb koncentrációban, de igen messzire is eljutna az üzem szennyezése. Ráadásul kedvezőtlen időjárási körülmények között a szennyezőanyag nem tud kellő mértékben hígulni, és a dombsági környezet miatt a magasabban fekvő területeken igen magas szennyezettség alakulhatna ki.
Mindez nem jelenti azt, hogy drámai egészséghatásokkal kellene számolni. Ha ez lenne a helyzet, az üzem nem kapna engedélyt a hatóságtól. Az azonban tagadhatatlan, hogy növekedne a légszennyező anyagok mennyiség a környezetben és ezáltal növekedne az egészségügyi kockázat is. Hogy milyen mértékben azt csak egy részletes egészségügyi kockázatbecslés tárhatná fel.
De nem csak az egészséghatásokkal érdemes foglalkozni. A tervezett üzem egy referenciaüzem lenne, ami azt jelenti, hogy ehhez hasonló már épült a világban, de ilyen még nem. Nem lehet tehát pontosan tudni, hogy ami papíron működik az a valóságban is beválik-e? Nem árt az óvatosság, hiszen az új termikus technológiákkal, mint amilyen ez az üzem is lenne, már sokan próbálkoztak, és sokan is vallottak vele kudarcot. Nem véletlen, hogy a Lurgi, Németország legnagyobb hulladékégetőket gyártó cége felhagyott ezzel a technológiával, a Siemens pedig a már felépült üzemét volt kénytelen bezáratni, mert az üzem nem tudott megbízhatóan működni, és a kibocsátási határértékeket tartani.
Idehaza is számos vállalkozói kör tervezett hasonló üzemeket, de ezek rendre nem épültek meg. Vélhetően környezeti, műszaki, vagy éppen anyagi okok miatt. Persze vannak működő üzemek is a világ más országaiban, de az kétségtelen, hogy nem egy bevált, kiforrott, kockázatmentes technológiáról van szó.
Mondhatnánk azt is, hogy a kockázatokat vállalni kell a munkahelyteremtés érdekében. Ez akár elfogadható érv is lenne, ha a kockázatokért cserébe százszámra jönnének létre új munkahelyek, de erről nincs szó. Az ilyen létesítmények jellemzően legfeljebb néhány tucat embert alkalmaznak, zömében magasan képzett szakembereket, mérnököket, vegyészeket, akik amúgy is könnyebben találnak munkát, és kevesebb számú karbantartót, anyagmozgatót. Ez pedig aligha orvosolja a térség munkaügyi problémáit. Ugyanekkora összegből lényegesen több munkahelyet lehetne létrehozni, kisebb kockázat mellett.
Kérdés, hogy a térségnek valóban ezt a szerepet kell felvállalnia? Ráadásul, úgy, hogy a hulladékégetők nem oldják meg a szemétproblémát, csak átalakítják. A mi szemetünket láthatatlan légszennyezéssé, majd talajszennyezéssé alakítja, amit aztán unokáink lélegeznek be, és esznek meg veteményeskertjeinkből.
