Néhány nappal 73. születésnapja előtt január 19-én elhunyt Mangel Gyöngyi (1950-2023), a hazai zöld újságírás kiemelkedő alakja, akit sokan főleg a Kossuth Rádió környezetvédelmi műsoraiból ismerhettek.
Magyarországon – mint sok minden más – a zöld újságírás is meglehetősen későn indult el. Sokáig nem lehetett beszélni a szocialista népgazdasági szennyezésekről, az un. rendszerváltás után is nehéz volt a főszerkesztőkön átverni e terület fontosságát. (a Magyar Rádióban közel két évtizeden át harcoltunk folyamatosan több-kevesebb sikerrel műsoridőkért). Az akkori országos napilapokban is nehezen sikerült tematikus heti „zöld oldalt” brusztolni a kollégáknak, és ott is gyakran kiütött cikkeket pl. egy autóreklám.
Az oktatás után biológusként dolgozott a budapesti sugárbiológiai intézetben, amikor bekövetkezett a csernobili katasztrófa. Talán ez, a nyilvánosságot megkerülve fenyegető emberi felelőtlenség élménye indíthatta el azon az úton, ami a rendszerváltás hajnalán az ellenzéki szakszervezetbe, a TDDSZ-be, illetve a Magyarországi Zöld Pártba, majd pedig az ökológiai felvilágosítás és tényfeltárás missziójához vezette.
Az újságírásban fő szakterülete a környezetvédelem, egészségvédelem, emberi jogok több ezer riportot, tudósítást, interjút, jegyzetet tett közzé tanulmányokat írt magyarul és angolul a környezetvédelem területéről, újság- és folyóiratcikkeket jelentetett meg- folyóiratokba írt: a korabeli zöld-, alternatív mozgalmakban legendás Harmadik Partban és az Ökoban jelentek meg munkái. Később az újságírás, szerkesztés teljesen kitöltötte az életét: Magyar Rádió, Magyar Nemzet, Lánchíd Rádió, Magyar Hang.
Mangel Gyöngyi egy ilyen úttörő időszakban került az akkor még tényleg közszolgálati, és a maihoz képest elképzelhetetlenül valóban szabad Magyar Rádióba (a Kossuth Adóhoz) – később MTVA-ba, ahol szerkesztő-riporter, műsorvezető, vezető szerkesztő volt 1992-2013 között.
A Magyar Rádió Nívódíját három alkalommal (1993, 2000, és 2006) kapta meg. Egyéb kitüntetései:
Elismerő oklevél: Nemzetközi természetfilm fesztivál, Párizs (1995)
Zöld Toll Újságírói Díj a környezetvédelmi minisztertől a környezetvédelmi tudatformálásban végzett kiemelkedő tevékenységéért (2007)
A “Kétmilliomodik hektár magyar erdő” emlékérem – Országos Erdészeti Egyesülettől (2008)
Média a biokultúráért díj – Biokultúra Szövetségtől (2011)
Elismerő Oklevél az MTVA Kossuth Rádió társadalom-ökológiai témákat feldolgozó, kimagasló színvonalú újságírói, szerkesztő – műsorvezetői tevékenységéért – a vidékfejlesztési minisztertől (2012)
A Kossuth Rádióban a következő műsorokban dolgozott: Oxigén, Ökológiai akadémia, Túlélés, 23. óra, Krónika, Zöld hírek, Arckép zöld háttérrel, Kék bolygó, Vasárnapi újság, Zöld mozaik, stb.
2014-től nyugdíjasként szerkesztő-műsorvezető volt az azóta már Orbánék által likvidált Lánchíd Rádiónál a Zöldgömb című műsorban.
Emellett 20 évig a Duna Tv-n futó Talpalatnyi zöld öko-magazin egyik oszlopa volt.
A greenfoba is többször publikált – főleg nagy átfogó cikkeket.
Mangel Gyöngyi 1950. január 23-án született Budapesten.
Tanulmányai:
— Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola, 1973
— Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Szeged, 1978
— József Attila Tudományegyetem biológia szak, Szeged, 1981
— MLEE szociológia szakosító, 1983
— Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Továbbképző Izotóptechnika, 1985
— környezetvédelmi újságíró ösztöndíj (USA), 1995
Munkahelyei:
— Kisegítő Iskola, Általános Iskola, Nevelőotthon gyógypedagógiai tanár,, Budapest, 1971-1984
— Nevelőotthon Igazgató helyettes, Budapest, 1971-1984
— Országos “Frederic Joliot Curie” Országos Sugárbiológiai ás Sugár-egészségügyi Kutató Intézet, 1984-1990
— Regional Environmental Center for Central and Eastern Europe környezetvédelmi referens, 1990-1992
közéleti megbizatásai:
Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezet választmányi tag, 1988-1990
Magyarországi Zöld Párt választmányi tag, 1989-1990
———————
Álljon itt Darvas Béla ökotoxikológus professzor mai megemlékezése.
„Leírhatatlan fájdalommal írom, hogy édesanyám, Mangel Gyöngyi a mai napon átment a kapun túli fénybe” – írta Pusztai Noémi, Gyöngyi lánya január 19-én.
Optimista vagyok, csakúgy, mint ő (anélkül értelmetlen a küzdelem), de hetvenen túl a vesztesség már napi rutin. Két évvel volt nálam fiatalabb, de őt biztosan nem vesztettem el soha. Vendége voltam a Kossuth rádiós időszaka után a Lánchíd rádióban is. A Magyar Hangban való írásait is mind ismertem és volt, amihez háttér-beszélgetőnek kért. Mindig és mindenben közel álltam hozzá, nem véletlen, hogy 70 közös ismerősünk van.
Pár hetenként felhívott vagy felhívtam és beszélgettünk. Soha nem úsztuk meg egy óra alatt, pedig rólam köztudott, hogy kiakaszt a hosszú kagylóra tapadás. Persze a telefonom kihangosítható, így, ha felhívott lefeküdtem egy közeli ágyra és a szegycsontomra tettem a kütyüt és beszéltem. Beszéltetett. Nagyon értett hozzá. Állandóan tervezett, állandóan a környezet dolgai körül forgott a meglehetősen kritikus gondolkodása. Ugyanúgy semmi sem volt nagyon a kedvére a politikában, mint nekem.
Jobboldali ember volt, de nem olyan szemellenzősen, hogy a Fidesz-KDNP eltévedését nem vette volna időben észre. Kedvelte Schiffert és Vonát, mint én is. Aztán a halk és illatos űr. Olvasta, amit írtam és mindig magyarázkodott, hogy ritkábban hív, mint szeretné. Pedig nem kellett ezt tennie. Ismertem ezt az érzést; én is többet gondolok arra, amit majd megteszek, mint kellene. Ez a gyorsuló idővel rosszabbodik. Mañana.
Képzeletemben még mindig szemben ül velem a Lánchíd stúdiójában a kerekasztalnál. Előtte kipreparált papírok vannak. Készült. Felkonfot olvas be. Ha téveszt tovább megyünk; ezt majd kijavítom később – mondja. A kérdései lényegre törők, de ismeri a lehetőségeket, amiket válaszolhatok. Nem csodálkozik rám, nem metakommunikál feleslegesen. Nem igyekszik összezavarni, nem eredetieskedik. Túl van a magamutogatás értelmetlenségén.
Jó volt vele a rádiókban beszélgetni. A kevés riporterek egyike volt, akiben vakon bízhattam és soha nem csalódtam. Neki hittem el Váncsa István után, hogy a mondanivalóm fontos, hogy az üzeneteket el kell küldenem. Addig azt hittem, hogy nem lenne annak semmi értelme. Most nyugdíjasként talán azért váltam ilyen távolságtartóan cserfes bópeer-ré. Na, nem kedvessé, mint Déry, de érzelmeit és döntéseit mélyen titkolóvá. Keletkezzen megoldás az olvasóban.
Gyöngyi sikeres volt és kudarcos is, akár én. Nem volt vele politikai szempontból elégedett a családjának egy része, mint velem sem. Nem értették meg – az enyimek sem –, hogy ha az egyik esendő politikai oldalt kritizálom, az nem jelenti azt, hogy a másik oldalhoz tartozom. Sok mindenben virtuális transzformátorállomások létesülnek közöttünk és az úgynevezett szeretteink közé. Kíméljük őket, szeretnénk hasonlónak látszani, mint ők. Néha nem megy! Az idő elsodor bennünket egymástól. Megszenvedjük.
Tervezett velem valamit pár hete, mikor utoljára beszéltünk. Talán akkor sejtettem is, hogy mit. A lapjának én talán kissé liberálisnak tűnhettem, míg az enyémnek ő kicsit jobbosnak. Semmi különbség nem volt abban, ahogy a politikáról gondolkodtunk. A sors vetett bennünket más öbölben partra, de baromira nem jelentett ez a számunkra semmit. A politika arra való, hogy felülkerekedjünk rajta és ne az nyomjon agyon bennünket. Több lehet az, ami összetart.
Egyek leszünk majd a vörös óriásban, vagy fehér törpében; találkozunk majd valamelyik ismételt Nagy Bumm után. Szólj rám Gyöngyi, ha akkor úgy látnád, hogy elméláztam.
Mangel Gyöngyi emlékére
Tudtuk, hogy beteg, mégis hittük, hogy még maradt idő. Hittük, mivel hangja, lelki ereje ezt hitette el velünk. A fájdalmas hír ettől még igaz, 73 éves korában elhunyt kiváló külsős szerzőnk, barátunk, Mangel Gyöngyi. Decemberben beszéltünk utoljára, mesélt kórházi körülményeiről. Bár mindketten pontosan értettük, mi az a hospice, ő azt mondta, még nem érzi úgy, hogy itt lenne az idő. Épp nem voltak fájdalmai. Újságíró volt akkor, abban a pillanatban is, akit hajtott a tenni akarás, a jó ügy szolgálata, az információ gyűjtése és átadása. Épp akkor is akadt neki, méghozzá hírértékű. Úgyis csak unatkoznék itt, mondta, pedig aznap is fogadott látogatót.
Gyöngyiről az elhivatottságon, a zöld ügyekért való mély elköteleződésen túl a segíteni akarás jut először eszembe. Mindvégig mellettünk állt a Magyar Hang indulásakor. Vállalta, hogy ingyen is ír, eljött rendezvényeinkre, ellátott minket hónapokra félig használt, de a lapzártakor a falra kerülő oldalak kinyomtatására tökéletesen alkalmas papírlapokkal, öntötte magából a témákat és ötleteket.
Naprakész volt minden téren, s rettenetesen bántotta mindaz, ami a hazai környezetüggyel történt, történik. Más eszközünk nem maradt, mint az írás, a beszéd, az emberek tájékoztatása, a szemek nyitogatása; ő mindent megtett, korábban rádiósként is, az utóbbi időkben inkább betűvetőként, hogy a jó ügyet szolgálja. Ő maga volt a jó ügy. A hatalmas űr, amiről egy ember távozásakor beszélni szoktak ott tátong előttünk. De inkább egykor virágos mező ez, amit most pusztasággá szárított az aszály. Akkor leszünk hűek emlékéhez, ha azt a szolgálatot, amit ő folytatott az ÜGYért, igyekszünk legjobb tudásunk szerint tovább vinni. Nélküle sokkal nehezebb lesz, de csinálni kell, ezt akarja ő is. Isten veled, Gyöngyi!
————————
