Törvényben igyekszik elejét venni a német kormány annak, hogy a világ másik végéről származó termékek gyártásához a kényszermunka vagy a környezetvédelmi normák megsértése kötődjön. Az európai divatmárkák régóta előszeretettel szervezik ki a gyártást olyan országokba, ahol lazábbak a környezetvédelemre vonatkozó szabályozások, olcsó és kizsákmányolható a munkaerő.
Ennek vélhetően akkor lehet csak vége, ha az Európai Unió jogszabályba iktatja, hogy bármilyen környezeti vagy emberi jogi sérelemért a márkák felelnek, mégpedig a bíróság előtt. A fogyasztók ugyanis addig tiltakoznak a kényszermunka ellen, amíg meg nem kezdődik a leárazás.
Minden nagy divatcég és a világon kapható minden ötödik pamut ruhadarab köthető az ujgur kényszermunkához – hívták fel a világ figyelmet nemrég aktivisták. A több száz szervezet azt szerette volna elérni, hogy a kínai Hszingcsiang tartományra jellemző munkakörülmények miatt a világcégek szakítsák meg kapcsolatukat ottani beszállítóikkal, ám a hírverés a cégvezetők legnagyobb részéhez egyelőre nem ért el, továbbra is sejthető, milyen munka társul a “Made in China” felirathoz.
A probléma nem új keletű: a divatipar az emberi és munkajogok megsértésének, valamint a környezetszennyezésnek a melegágya. A legnagyobb divatmárkák is előszeretettel gyártanak olyan országokban, amelyekben az európainál jóval engedékenyebbek a szabályok. Hogy egy friss példát említsünk: meg kellene bizonyosodni arról, hogy a pamuttermékek, amelyeket kínálnak, nem ujgur kényszermunka révén kerül a piacra.
De hogy miért is jó a divatcégeknek, hogy kiszervezték a gyártást például Délkelet-Ázsiába? Az egyik ilyen tényező az olcsóbb a munkaerő, ami sokszor annak az eredménye, hogy a fizetések még a helyi létminimumot sem érik el. A másik pedig az Európai Unióéhoz képest kevésbé szigorú környezetvédelmi sztenderdek. Az is jellemző a divatszakmában, hogy csak rövid távú szerződést kötnek egy kivitelezővel – ritka esetben készülnek a ruhadarabok a márka saját üzemében.
Az ellátási lánc komplexitása pedig tökéletes búvóhely a cégek számára: 2019-ben rámutattak a Sheffield Egyetem kutatói, hogy még ha tesznek is vállalást a divatcégek a létminimum biztosítására, a munkát végül harmadik félnek szervezik ki, majd mossák kezeiket, ha a fizetés mégis az alatt marad. A globalizációval és a gyártáskiszervezéssel merült fel annak a lehetősége is, hogy világszinten szabályozni kellene az emberi- és munkajogokat. Ezek alapján nagyrészt a nemzeti jogszabályok adják, s bár majdnem minden független ország tagja az ENSZ-nek, aminek szintén vannak emberi és munkajogokra vonatkozó konvenciói, valamint számos kormányközi és nem kormányközi szervezetnek (így például a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek – ILO, vagy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetnek – OECD) is. Az általuk elfogadott ajánlások, szabályok azonban nem kötelező érvényűek és az is jó kérdés, ki ellenőrzi ezek betartását.
A legtöbb divatmárka is rendelkezik etikai kódexszel, ezt kötelezővé teszi és elfogadtatja az alvállalkozóival, együttműködő partnereivel. Ez eddig szép és jó, a gond csak az, hogy ezek az etikai kódexek nagyrészt az ILO ajánlásain alapulnak, amelyek nem kötelező érvényűek – vagyis senki nem kéri számon az alkalmazásukat. Pláne, hogy az alvállalkozók továbbszervezik a munkát, ezek a megbízottak pedig már végképp semmilyen kapcsolatban nem állnak a divatmárkával – így ők nem is érzik magukra nézve előírásnak a kódexet. Erre a New York-i Egyetem Stern üzleti és emberi jogokkal foglalkozó központjának kutatói által készített jelentése is rávilágított.
Folytatás a zöld HVG-n: Amit nem veszünk figyelembe, az nem fáj?
