Az elmúlt évtizedekben kidolgozott éghajlatváltozással és a környezet védelmével foglalkozó programok eredményeinek tanulmányozása közben merül fel az a kérdés, hogy milyen társadalmi és gazdasági feltételek segíti elő, illetve akadályozzák meg, hogy a természet és társadalom között újból harmonikus viszony alakuljon ki. Antal Z. László „Klímaparadoxonok” című könyvében erre a kérdésre keresi a választ.
A Föld népességének növekedése és ennek a megnövekedett népességnek a növekvő fogyasztása megterheli a Föld véges ökológiai rendszerét. Az emberi tevékenység természetet átalakító és a környezetet terhelő tevékenysége következtében a 20. század második felétől a társadalmak egyre gyakrabban a természet újfajta változásaival szembesülnek. Ezek közé tartozik többek között a levegő minőségének romlása, a biodiverzitás csökkenése, a rendkívüli időjárási jelenségek számának növekedése, az erőforrások kimerülése és az éghajlat változása is. A veszélyek és a természet korlátainak felismerése és tudatosítása óta a fejlett ipari országokban – és más országokban is, de ebben a könyvben csak ezekkel az országokkal foglalkozom – folyamatosan keresik a kockázatok csökkentésének és a természet törvényeihez való alkalmazkodás lehetőségeit. Ezek az erőfeszítések azonban eddig csak mérsékelt eredményeket értek el, és a természetet pusztító társadalmi folyamatokat az összes kidolgozott és elfogadott stratégia és program ellenére eddig nem sikerült megfékezni. Az elmúlt tíz évben az éghajlatváltozással foglalkozó kutatásaim eredményei alapján – amelyek elsősorban a fejlett ipari országokra vonatkoztak -, fogalmaztam meg a következő két hipotézist:
– A fejlett ipari országok társadalmai az uralkodó társadalmi és gazdasági paradigmák keretei között nem képesek megvalósítani azokat a változásokat, amelyeket a társadalom hosszútávú működőképességének megőrzése miatt szükségesnek tartanak.
– A természet és a társadalom között harmonikus kapcsolat helyreállítására képes új társadalmi és gazdasági paradigmák, és az ezek kialakulásához szükséges ökotudatos társadalmi értékek és normák helyi szinten bontakozhatnak ki.
A hipotézisek alátámasztása illetve elvetése érdekében két országban – az Egyesült Királyságban és Magyarországon – kormányzati és önkormányzati klímaprogramok elemzését végeztem el. Ennek a kutatásnak az eredménye, hogy a kitűzött célok és azok megvalósítási lehetőségei között olyan feloldhatatlan ellentmondások alakultak ki, amelyek megakadályozzák, hogy ezekben az országokban az éghajlatváltozás miatt szükségesnek tartott társadalmi változások megvalósuljanak. Ezeket az ellenmondásokat neveztem el klímaparadoxonoknak. A könyvben ezeket az ellentmondásokat mutatom be, amelyek közül itt hármat mutatok be.
.jpg)
Minden klímaprogram alapvető célja az üvegházhatású gázok, és ezek között a széndioxid, kibocsátásának csökkentése. Az emberi tevékenység miatt a légkörben kerülő szén-dioxid ökológiai kockázatait – amelyek az éghajlatváltozástól független más kockázatok is lehetnek – akkor lehetne megszüntetni, ha kibocsátás szintje a természetes nyelők szintjére csökkenne. Ehhez az Egyesült Királyságban szén-dioxid-kibocsátás szintjének körülbelül 80%-os, Magyarországon pedig több mint 50%-os csökkentésére lenne szükség minél rövidebb időn belül. Ilyen mértékű csökkentés jelenlegi ismereteink alapján csak a fogyasztás és ezzel együtt az életszínvonal jelentős csökkentésével valósítható meg. A fogyasztás és az életszínvonal csökkentése azonban ellentétes a fogyasztói társadalom céljaival. Ez a feloldhatatlan ellentmondásban az egyik klímaparadoxon.
Az uralkodó politikai paradigma korlátait jelezi, hogy a vizsgált országokban – más országokhoz hasonlóan – az országok vezetői az éghajlatváltozásnál jelenleg még fenyegetőbbnek tartják azokat a társadalmi, gazdasági és politikai következményeket, amelyeket az éghajlatváltozás miatt általuk is szükségesnek tartott intézkedések váltanának ki. Egy politikai paradoxon alakult ki: a társadalom tagjai az ország biztonságáért és védelméért felelősséget vállaló kormányoktól (és az önkormányzatoktól) várják, hogy megvédjék őket, az éghajlatváltozás várható következményeitől, de ha a kormányok (és az önkormányzatok) megtennék a megelőzés és az alkalmazkodás érdekében szükségesnek tartott lépéseket, akkor elveszítenék a hatalmukat. Ez is egy klímaparadoxon.
A nyugat-európai országokban, az ipari forradalom idején, az egymástól különböző, „az ember”-ről alkotott elképzelések közötti küzdelemből, a közgazdaságtudomány által kidolgozott emberkép, a homo oeconomicus került ki győztesen. Ennek következtében a korábban egész Európában uralkodó homo religiosus helyett homo oeconomicus lett az uralkodó és mind a mai napig – részletesebben kidolgozva, és differenciáltabb megközelítésben -, ez az uralkodó emberkép. Ezekben az országokban erre alapozva készülnek a hivatalos programok, köztük az éghajlatváltozási stratégiák is, annak ellenére, hogy számos kutatás eredménye alapján erre az emberképre alapozva nem válaszolhatók meg sem az éghajlatváltozás sem más az ökológiai helyzet miatt felmerülő kérdések. Az éghajlatváltozási (és más környezetvédelmi stratégiák) kidolgozásában és azok országos és helyi szinten történő megvalósításában részt vevő emberek körében már kialakulóban van egy a homo oeconomicustól eltérő új emberkép a homo oecologicus. Ezek az emberek az erős közösségekben, a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló társadalmi forma kialakítására törekszenek, amelyben a természet tisztelete, az önellátásra való törekvés és fogyasztás szintjének a természet határaihoz való igazítsa a legfontosabb értékek. E két emberkép között is feloldhatatlan ellentmondás szintén egy klímaparadoxon.
Kutatásaim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy ezek az ellentmondások alátámasztják az első hipotézist: az éghajlatváltozás és más ökológiai kérdések megoldhatatlansága miatt az uralkodó társadalmi és gazdasági paradigmák válságban kerültek.
A helyi szint jelentősége
Az Egyesült Királyságban és Magyarországon olyan helyi szintű klímabarát programokat vizsgáltam meg, amelyekben az önkormányzatok vezető szerepet töltöttek be. Ezeknek a klímabarát településeknek a programjait, és az azok eredményességét befolyásoló társadalmi feltételeket részletesen bemutatogaléria Bajomi Bálint fotóival, amelyeket a könyv bemutatóján készített.m és elemzem ebben a könyvben. A klímabarát településeken az önkormányzatok vezetői és a programban részt vevő helyi lakosok a paradigmák határait csak kivételes esetekben lépték át, és az új ökotudatos értékek és normák megerősődése is lassabb társadalmi folyamat, mint ahogy azt a feltételeztem. Így ezek az eredmények nem támasztották alá a második hipotézist. Ismertek azonban olyan települések és helyi közösségek a vizsgált két országban és más országokban is, ahol a helyi közösség egésze vagy a település lakóinak egy része, már ökotudatos értékek és normák szerint szervezi meg az életét (például az ökofalvak, az átalakuló városok vagy az off-grid – hálózaton kívüli- közösségek).
Annak ellenére, hogy eddigi kutatási eredmények csak részben támasztják alá azt, hogy az új társadalmi normák helyi szinten bontakoznak ki, továbbra is fenntartom azt a hipotézist, hogy erre van lehetőség. Továbbra is elképzelhetőnek tartom, hogy a jelenleg az éghajlatváltozásra és az ökológiai válságra paradigmatikusan eltérő válaszok közül, olyan paradigma(ák) kerül(nek) ki győztesen, amely(ek)ben a helyi közösség szerepének megerősödése, a helyi/térségi önellátás, a fogyasztás mérséklése és a lakóhelyet és a megélhetést nyújtó táj és a helyi társadalom közötti harmónia kialakítása egyaránt fontos szerepet tölt(enek) majd be.
A két országban végzett kutatásaink egyik nem várt eredménye, hogy személyesen ismerkedhettünk meg számos olyan emberrel és néhány olyan közösséggel, akik már tudatosan törekednek a homo oecologicusra jellemző értékrend követésére, és akik – bár a fejlett ipari országokban élnek -, fokozatosan vagy radikálisan szakítanak a homo oeconomicusra jellemző életmóddal. A könyv végső következtetése az, hogy ennek az ökotudatos értékrendnek a társadalmi szintű megerősödése, az ilyen emberekből álló közösségek kialakulása és megerősödése kínál esélyt a klímaparadoxonok feloldására és a társadalmak hosszútávú fennmaradására.
Itt olvasható a könyv fülszövege a Greenfo Kiadványfigyelőjében.
