A rovat kizárólagos támogatója

Kollwentz Ödön példátlanul hosszú, és igen színes életet tudhat magáénak, amelyben mindig is kiemelt szerepet kaptak az erdő fái. Az erdőmérnökkel 95. születésnapja alkalmából beszélgettünk.

Mi indította el az erdész pályán?

Középiskolás koromban feltámadt bennem az erdő szeretete. Szerettem az erdőben sétálni, szerettem a hangulatát, azt a fajta meghittséget, amelyet csak itt érezhet az ember. Volt, hogy még az óráimról is hiányoztam emiatt – azt hiszem, ez bocsánatos bűnnek számít.

Mi volt az első komoly munka, amely az erdészethez kapcsolódik?

1930-ban érettségiztem, 1935-ben végeztem az iskolámban. Valamivel korábban a Magyar Kormány – az 1923/19 törvényben – elrendelte az Alföld fásítását; ebben a programban már én is részt vettem, ezzel a munkával kezdődött a pályafutásom.Akkoriban az erdészet fiatal mérnököket vett fel, akik ezt a feladatot gyakorlatilag „napszámban” végezték, vagyis nem fix bérért dolgoztak. A munkát néhány évre visszavetette ugyan a gazdasági világválság, de alapvetően minden jól haladt. Az volt a feladatunk, hogy felmérjük az alföldi falvak erdősítettségét – térképre vezettük a már meglévő fasorokat, bejelöltük a beültethető területeket – és, hogy kapcsolatba lépjünk a földek tulajdonosaival, ha fásításra került a sor. Amikor a Felvidék magyarlakta részét visszacsatolták, az állami földmérők – akik nagyon szerették az erdőmérnököket, hiszen jól képzett emberek voltak – „átcsábítottak” minket, ekkor lettem Magyar Királyi segédmérnök.

Úgy tudjuk, az erdészetnél nagyon sok foglalatosságba belekóstolt.

Így igaz, voltam például az erdei vasút igazgatója, erdőmérnök, erdőgondnok is.

Mi a feladata az erdőgondnoknak?

Mi úgy mondtuk, hogy azért hívják erdőgondnoknak, mert az erdő minden gondja az ő vállán nyugszik… Amikor 1938-ban visszacsatolták Kárpátalját, ismét az erdészethez kerültem, erdőgondnokként, ekkor a fakitermelés, az erdősítés, a szállítmányozás is az én felügyeletem alá tartozott. A faanyag szállítmányozásával kapcsolatban érdekes tapasztalatokra tettem szert: amikor a hegyről kellett kitermelnünk a fákat, hosszú, 8 km-es csúszdát építettünk, amelyen gyakorlatilag lecsúsztattuk a hatalmas rönköket, mert a vízen egyszerűbb volt szállítani őket.

Hogyan élte meg Ön a háborút?

Kárpátalján megnősültem, nem sokkal később pedig kitört a háború, és evakuáltak minket. Gyakorlatilag mindenünket hátra kellett hagynunk: csomagot nem nagyon tudtunk hozni, és bár az erdészet megígérte, hogy a bútorainkat utánunk szállíttatja, de közben lebombázták a vasúthálózatot, így aztán mindenünk odalett. Mikor visszaértem, behívtak katonának, harcoltam is, és hadifogoly lettem; először az amerikaiak, később pedig a franciák táboraiban raboskodtam. Nagyon rosszak voltak a körülmények; épp nemrég találtam meg azt a papírt, amin a tábori orvos a kórházba utalt „erősítésre”, mert bizony a körülmények miatt annyira lefogytunk. Később Pécsre kerültem, ahol jelentkeztem az erdészethez. Nagyon hosszú időt töltöttem itt, egészen 1972-ig voltam a Mecseki Erdészeti Zrt. jogelődjénél. Erdőművelési osztályvezető is voltam, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a baranyai erdők nevelésére „fordítottam gondot” – felelősségteljes feladat, úgy hiszem, jól végeztük, elég, ha manapság körbepillantunk.

Önnek jogi diplomája is van, igaz?

Így igaz, a jogi diplomát még földmérőként kezdtem, és 43-ban fejeztem be a tanulmányaimat. Már eredetileg is az volt a tervem, hogy majd a Minisztériumban fogok dolgozni – előtte azonban meg akartam szerezni a megfelelő gyakorlatot. Úgy vélem, a gyakorlat hiánya olyan probléma, amely még ma is nagyon élő: túl sok az elméleti szakember, de a tapasztalat kevés. A jogot a jogszabályok ismerete miatt végeztem el.

Úgy tudom, tanított is.

Igen, 1949-ben kerültem az Esztergomi Erdészeti Gimnáziumhoz, 3 hónap múlva pedig kineveztek igazgatónak. 50 végéig voltam a városban, de aztán azt mondták, nem lehetek tovább igazgató…

A politikai nézetei miatt?

Sajnos igen. Nem taníthattam fejlődésben lévő fiatalokat – ahogy akkoriban mondták –, mert nekik még nem volt kialakult értékrendjük; talán féltek attól, hogy a nem megfelelő gondolkodásom befolyásolhatja őket. Így a Debreceni Erdészeti Technikumba kerültem, ám ott is csak igazgatóhelyettes lehettem.

Meséljen nekünk tudományos eredményeiről, munkájáról.

1973-ban mentem nyugdíjba, egészen pontosan június 30-án, és július 1-jén már jött is az Erdészeti Tudományos Intézet felkérése, hogy dolgozzam náluk nyugdíj mellett. Boldogan igent mondtam; mintegy 15 évig dolgoztam ott. Egyetemi doktorátust és kandidátust szereztem; úgy éreztem, bizonyítanom kell, ha másnak nem, hát magamnak. Persze az anyagi helyzetemen a címekkel járó járadék is sokat segített, bevallom, de nem ez volt a fő ok. Úgy érzem, jó munkát végeztem, kollégáim is jó véleménnyel voltam rólam; Solymos Rezső, aki ma az MTA tagja, azóta is sokszor emleget. Rengeteget publikáltam az Erdészeti Lapokban, az Erdőgazdálkodás és Faiparban, valamint a Pécsi Műszaki Szemlében. Nagy megtiszteltetés volt, hogy az Országos Erdészeti Egyesület 1986-ban Elismerő Oklevéllel jutalmazott, 1993-ban pedig megkaptam a Bedő Albert-díjat, sőt, 2001-től az egyesület tiszteletbeli tagja is vagyok.

Bizonyosan mindenki ezt kérdezi Öntől: mi a titka? Ön 95 évesen is irigylésre méltóan fiatalos, ám egy kivételesen hosszú és eseménydús élet tapasztalataival és bölcsességével gazdagabb. Volt valami, ami „tartotta Önben a lelket”?

Mindig optimista voltam. Én mindenkinek azt mondom: a dolgok jó oldalát kell nézni! Nekem is kijárt az élettől jónéhány pofon. 1956-ban például, amikor a diákok és tanárok egy része Kanadába ment, nagyon sok megüresedett állást hirdettek meg. Megpályáztam az üzemtani tanszéket, és már majdnem minden együtt volt a sikerhez; engem tekintettek ideális jelöltnek. Aztán, ahogy mondani szokás, fentről jött az utasítás, hogy nem vehetnek fel. De én azt mondtam magamnak: sebaj! Ez most nem jött össze. Bőven kárpótolt engem az élet más területeken.

Számtalan elismerést, kitüntetést, díjat kapott. Melyikre a legbüszkébb?

A Bedő-díj, Debrecen város tiszteletbeli erdőmestere, Rubin Diploma 2005-ben, ezek mind nagyon szép dolgok. De a leginkább megható élmény mégis akkor esett meg velem, amikor az egykori diákjaim meghívtak az 50 éves találkozójukra. Ennyi év után emlékeztek, gondoltak rám! Erre vagyok a legbüszkébb.

hirdetés
hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek