A Körös-Maros Nemzeti Park tájait járva ezekben a hetekben igen kevés güzüegér-halmot fedezhetünk fel, s a meglévők sem nagyméretűek. A népi megfigyelések szerint ez arra utal, hogy enyhe lesz a tél.
A halmok csökkenő száma ugyanakkor azt is jelezheti, hogy a faj élőhelyeinek csökkenésével az állomány is csökkent. A güzüegerek rendkívüli módon hasonlítanak a mindenki által ismert házi egerekhez. Fontos különbség azonban, hogy a güzüegerek hasa hófehér, s ugyanilyen kis fehér tappancsaik is vannak. Ezek a bájos, mókás állatkák a néphit szerint kiváló időjósok.
A güzüegerek a tél beállta előtt különböző méretű halmokat készítenek a szántóföldeken, tarlókon, mezsgyéken, parlagterületeken. Állítólag, ha hosszú és kemény lesz a tél, akkor sokkal nagyobb halmot építenek a családjuknak, mint amikor enyhébb tél elé nézünk. A halmok ugyanis nemcsak otthonul szolgálnak a güzüegerek száma, hanem takarmányraktárként is funkcionálnak.
A halmok készítésének megvan a maga speciális technikája. A föld felszínén 10-15 cm vastagságban gyommagvakat, kalászokat halmoznak fel, ez lesz az egércsalád téli tápláléka. A halmot ugyanilyen vastagon földdel takarják be, amihez a közelben vájt anyaggödrökből hordják az alapanyagot. A halom alatt, mintegy 20-25 cm-es mélyen egy nagyobb üreget vájnak ki, ebben vészelik át a telet.
Szemben az összes többi kisrágcsálóval a güzüegerek monogámok, s a szülők és a fiatalok télire is együtt maradnak. Az általuk készített halom alatt töltik a telet és a raktárukból táplálkoznak.
Egészen az 1980-as évekig a güzüegeret nem különböztették meg a házi egértől, mára azonban már bebizonyították, hogy két különböző fajról van szó. A házi egerek csak emberi környezetben élnek és nem párban, a güzüegerek pedig csak a szántóföldeken, mezőkön és párban. Mezőgazdasági kártételük nem jelentős, mert a gabonaszemek túl nagyok nekik, csak az apró gyommagvakat tudják megenni – írta a Körös-Maros Nemzeti Park honlapján.
Ha valaki a legapróbb vagy éppen jelentéktelennek látszó dolgokat is összegyűjti, arra azt mondják, „güzül”. Így magyarázza a Magyar nyelv értelmező szótára a „güzül” ige jelentését. Biztosan használtuk már mi is ezt a kifejezést, amikor egy, föltűnően sokat és számunkra fölöslegesen is sokat tevékenykedő embertársunkat jellemeztük. Talán az alábbiakban érthetővé válik, hogy nem véletlenül kapta ez a kb. 13 g súlyú, házi egérhez nagyon hasonló rágcsáló a güzüegér nevet.
Másrészről a kis rágcsáló tudományos neve is jellegzetes halomépítő tevékenységére utal: „spicilegius” miszerint a „spica” gabona, gabonakalász, „legere”- összegyűjteni, vagyis ezek az apró jószágok gabonát, vagy éppen más magvakat gyűjtenek jellegzetes, talajjal fedett halmokba. A güzüegeret a nagyon hasonló házi egértől és a többi, Európában is előforduló egérfajtól leginkább az időszakos társas együttélése, és ez a maggyűjtő, halomépítő tulajdonságai különböztetik meg. És persze a házi egértől mindezen kívül még az is elválasztja, hogy nem keresi az ember közelségét, hanem egész évben „Isten szabad ege alatt tanyázik”.(Pannon Enciklopédia)
A güzüegeret (Mus spicilegus) Petényi Salamon Felsőbesnyő környékéről írta le 1882-ben. Ez az egyetlen emlős, melyet először magyar kutató Magyarországon írt le, azonban sokáig csak alfaji szinten különböztették meg a házi egértől, ezért az ökológiájára vonatkozó régebbi leírások összemosódnak a házi egérével (Mus musculus). Különálló fajként alig több mint húsz éve ismert. A güzüegér megjelenésében nagyon hasonlít házi rokonához, de bundája homogén szürke, vöröses színárnyalat nélkül. A farka vékonyabb és rövidebb, mint a házi egéré, hasa kontrasztosan világosabb, a mellső végtagjai is fehérebbek (Bihari 2004).
További érdekességek >>>
Nyitókép: Güzüegér (Mus spicilegius) fotó: Quentin Martinez
