A röpképtelen dodó egy méter magas volt, testtömege elérhette a 23 kilogrammot. Mauritius őserdeiben talajlakó életmódot folytatott, mígnem 1638-ban megérkeztek holland telepesek.
Mégsem lehetett olyan együgyű a 350 éve kihalt mauritius-szigeti dodó a New York állambeli Stony Brook Egyetem kutatói szerint: a madár agyának mérete teljesen arányos volt a testéhez képest. A kutatók egy múzeumi gyűjtemény jó állapotban megmaradt dodókoponyáját vizsgálták meg, és megállapították, hogy a röpképtelen madár legalább olyan intelligens volt, mint egy galamb. "A közönséges galamb valójában jóval okosabb, mint azt gondolják róla, hiszen pl. a világháborúkban üzenetek kézbesítésére képezték ki őket" – helyezte kontextusba a dodókutatás új mérföldkövét Eugenia Gold paleontológus. A dodókoponyában azonosított szaglóközpont nagy mérete miatt a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a dodóknak jobb lehetett a szaglása mint a madarak többségének. Ez a képességük, amely szokatlan a madaraknál, feltehetőleg lehetővé tette számukra, hogy kiszagolják az érett gyümölcsöket.
A röpképtelen dodó egy méter magas volt, testtömege elérhette a 23 kilogrammot. Nagy feje, erőteljes csőre, csökevényes szárnya, vaskos lába volt. Mauritius őserdeiben talajlakó életmódot folytatott, ahol növényi termésekkel és kisebb gerinctelen állatokkal táplálkozott.
A mauritius-szigeti dodó vagy dodógalamb (Raphus cucullatus) az ember által kipusztított állatfajok jelképévé vált.
1638-ban holland telepesek érkeztek az addig lakatlan szigetre, és a dodógalambok rövid időn belül kipusztultak. Az utolsó élő példányt 1662-ben látták. Gold szerint a dodóknak nem volt természetes ellenségük a szigeten, így az embertől sem féltek, aki viszont jól megette őket. A kutató szerint valószínűleg a dodóknak ez a jóhiszeműsége vezette az embereket arra a gondolatra, hogy végtelenül együgyű teremtményekkel van dolguk. A kihalásukhoz a telepesek által behurcolt háziállatok és patkányok is hozzájárultak, amelyek felfalták a földön fészkelő madarak tojásait. A szerencsétlen sorsú madár kipusztulását mindaddig nem is érzékelte a publikum, amíg szerephez nem jutott 1865-ben Lewis Carroll Alice Csodaországban című meséjében. A dodótörténelem revíziója a Zoological Journal of the Linnean Society folyóiratban jelent meg-– írja az MTI.
