Egyszer volt, hol nem volt, volt valaha egy meseszép tó Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán határvidékén. A tavat két bővizű folyam táplálta, az Amu Darja délről és a Szir Darja keletről. Területe 68,000 négyzetkilométer volt, és ezzel a világ negyedik legnagyobb sóstavaként tartották számon. Az Aral-tó esete.
A tónak különleges, gazdag élővilága volt. Halászata és a kapcsolódó feldolgozó ipar egykor több, mint 30.000 ember számára nyújtott megélhetést. Vízét 113 halászhajó járta, és a Szovjetunió haltermelésének 1/6-át adta.
Halászok az Aralon 1952-ben
Mujnak kikötője a harmincas években
Mujnaki halkonzervek
A környező aszályos, sivatagos területek lakói szívesen töltötték itt szabadságukat:
Fürdőzők az Aral tóban
Azonban az negyvenes évek végén a szovjetek elhatározták, hogy a tavat tápláló folyamok mentén öntözőcsatornákat építenek, hogy rizst, dinnyét, gyapotot termelhessenek a Kara-kum sivatag aszályos területein. A nagyszabású építkezésről a szovjet híradások esetén szokásos szuperlatívuszokban számolt be a filmhíradó:
Gondos kezek valósították meg a pihent elméből kipattant ötletet, és a eredmény nem is maradt el. No, hát éppenséggel nem lett Üzbegisztán a világ vezető rizstermelő nagyhatalma… viszont a mértéktelen vízkivétel miatt a tó szintje 1960-tól fogva megállíthatatlanul apadni kezdett!
Így zsugorodott a tó (Forrás: Wikipedia, by NordNordWest)
Sebaj – mondták az orosz vízmérnökök – mi sem egyszerűbb ennél, csak meg kell fordítani az Irtis, Iszim, Pecsora és Tobol folyamok folyásirányát, építeni egy 2500 km hosszú csatornát a sztyeppén, és máris föl lehet tölteni az Aralt az Ob folyó vízével!
Hogy a munka haladós legyen, föld alatti atomrobbantásokkal kívánták átrendezni a terepet. 1971 márciusában meg is történt az első, 15 kilotonnás robbantás Vasjukovo falu közelében, eredménye egy 750 méteres kráter és erős nukleáris szennyezés lett. 1975-ben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség nyomására a tervezett, tovább 250 robbantást átmenetileg felfüggesztették. Ez így is maradt egészen 1986-ig, amikor is hivatalosan is leállították a költségesnek ígérkező építkezést (egy mai becslés szerint kb. 40 milliárd USA dollárból lehetne megépíteni a csatornát).
A soha el nem készült csaknem háromezer kilométeres Sib-Aral csatorna nyomvonalterve
Ekkoriban a mujnaki kikötő már hat éve használhatatlan volt. A megfeneklett halászhajókat sorsukra hagyták, a lakosság nagy része elvándorolt.
Az egykori halászkikötő ma már több mint 150 km-re van az Aral tóból megmaradt pocsolyától.
Hotel Mujnak
A városka egykori főutcája
Halászok esőköpenyben és gumicsizmában
nehezen hihető, hogy valaha zordon, esős időjárás lehetett itt
Ahogyan a tó kiszáradt, sókoncentrációja egyre emelkedett, ehhez élővilága nem tudott alkalmazkodni, és folyamatosan pusztult. A már kiszáradt medert homokviharok kavarták fel, és sóval terítették be a környéken termesztett haszonnövényeket. Ezen homokviharok, valamint az általános vízhiány a halászat után hamarosan a mezőgazdaságot is tönkretette.
A Mujnakba vezető út
jobbra-balra látszik, hogy itt már a gyomok sem élnek meg
A helyi lakosoknál gyakorivá vált a torokrák, a tuberkolózis, és más légzőszevi megbetegedések. A proteinhiányos táplálkozás miatt az emberek anémiásokká váltak, és a csecsemőhalandóság az egekbe szökött.
Mumifikálódott haltetem a Barsekelmes (egykori) sziget közelében
A sziget természetvédelmi terület volt, sőt, jogilag még ma is az, csak már kissé okafogyottan.
Azért az Aral vidékén még most is járnak hajók… a sivatag hajói, a tevék pihennek a partra vetett halászhajók árnyékában.
(A Karakalpakiját a kilencvenes években egy lengyel filmrendező újrafestette,
hogy az ökológiai katasztrófáról forgatott dokumentumfilmje drámai hatását fokozza.)
2004-re a tó elvesztette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90%-át.
Az egészben az a legmegrázóbb, hogy mindez alig egyetlen emberöltő alatt történt. Néhány még ma is él azok közül a halászok közül, akik egykor ezeken a hajókon dolgoztak.
Ainaev Musa 13 éves korában ment ki először halászni az Aral tóra
mára már csak ez a fénykép maradt neki