A megporzás értékét a Földön összesen 150 milliárd euróra becsülik. Ebből nagy rész tulajdonítható a háziméhnek, mely hatékonysága és fontos gazdasági értéke vitathatatlan, azonban sok esetben alulmarad a vad méhfajokkal, és így elsősorban a poszméhekkel szemben.
Rachel Carson híres könyve, a Néma tavasz az ember felelőtlen környezethasználatát okolva a madarak és méhek elhallgatását s vele a mag nélkül maradt növényeket vizionálja. A poszméhek pollinációs szerepe jól szemlélteti a természetnek ezt a talán egyik legfontosabb, ősi, ám nagyon sérülékeny kapcsolatrendszerét. A növények jelentős részénél a virágok beporzásához valamilyen közvetítőre van szükség. Lehet ez szél, víz, madarak, denevérek, de többségük esetében ezt a feladatot rovarok látják el. Közülük is a méhek vállalják magukra e fontos feladat oroszlánrészét, utódaikat ugyanis virágporral etetik, melynek begyűjtése nap mint nap számos virág egymás utáni látogatásával jár. Eközben fontos szolgálatot tesznek mind a növényeknek, mind a növényeket fogyasztó állatoknak és az embernek. A megporzást (pollinációt) ezért méltán nevezhetjük az ökoszisztéma-szolgáltatások – azaz a természet által az embernek nyújtotta javak – fontos elemének. A poszméhek (Bombus spp.) az északi félteke mérsékelt égövi részén a legfontosabb vadonélő beporzó állatok a vadvirágok és a termesztett kultúrnövények számára egyaránt.
Nektárgyűjtők és nektárrablók
A növények sokszor pollinációs szindrómákat mutatnak: a virágok felépítése is idomulhat az őket látogató rovarok testalkatához, szín- és illatérzékeléséhez. A poszméhek által felkeresett virágok sokszor nagyobbak, kellő méretű „leszállópályát” biztosítanak e viszonylag nagyméretű hártyásszárnyúaknak. Kétoldali szimmetriájúak, feltűnő kék, lila és sárga színnel csalogatják a főként ultraibolya tartományt érzékelő fajokat, nektárjuk pedig általában mélyebb tölcsér alján gyűlik össze, melyet a hosszú nyelvű poszméhek könnyen elérnek.
Mint minden kapcsolatban, a növények és beporzó poszméhek között is előfordul azonban „csalás”. Egyes fajok ugyanis (elsősorban a rövidebb szájszervűek) kirághatják a virágtölcsér alját, és így anélkül jutnak hozzá az édes nektárhoz, hogy érintkeznének a porzókkal és a termővel. Ez a nektárrablás egyes feltételezések szerint negatívan befolyásolhatja a növény szaporodását, a magtermést, azonban erről valószínűleg nincs szó, sok esetben a poszméh emellett még a könnyebben elérhető virágporból is gyűjt.
Európában mintegy 250 termesztett növényfajt tartanak számon, ezek kétharmada rovarbeporzású. A poszméhek által beporzott kultúrnövények köre igen széles. Bizonyos fajok, mint a lucerna (Medicago sativa) és a herefélék (Trifolium-fajok) keresztbeporzás nélkül nem hoznak magot. Mások ugyan önbeporzók, de szükségük van a rovarok közreműködésére ahhoz, hogy a virágpor a porzókról a termőre kerüljön; ilyen például a repce (Brassica napus) és a paradicsom (Lycopersicon esculentum). A napraforgó (Helianthus annuus) jobb minőségű magot, a szamóca (Fragaria × ananassa) nagyobb gyümölcsöt hoz rovarbeporzás esetén. A kultúrnövények mellett nem feledkezhetünk meg a vadon élő növényfajokról sem. A morfológiai szempontok mellett fontos kiemelni, hogy a poszméhek nagyobb távolságra terjednek, ami lehetővé teszi az egymástól távolabb lévő növényegyedek keresztbeporzását is.
Változó nyelvhosszal
Habár nehéz pontos gazdasági értéket rendelni egy ilyen fontos ökoszisztéma-szolgáltatáshoz, a megporzás értékét a Földön összesen 150 milliárd euróra becsülik. Ebből persze nagy rész tulajdonítható a háziméhnek, mely hosszú ideje a termesztett növényfajok célzottan telepített, alkalmazott és a gazdálkodók többsége által a XX. századig szinte az egyetlen ismert és elismert beporzója. Hatékonysága és fontos gazdasági értéke vitathatatlan, azonban sok esetben alulmarad a vad méhfajokkal, és így elsősorban a poszméhekkel szemben. A háziméh viráglátogató aktivitása erősen függ az időjárástól, testfelépítése, főként rövid nyelve miatt pedig nem alkalmas a tölcséres virágok megfelelő beporzására. Ellenben a poszméhek nagyon alacsony hőmérsékleten (bizonyos esetekben akár fagypont alatt!), még szemerkélő esőben is aktívak, reggel korábban kezdik a táplálékkeresést, és gyorsabbak is a háziméhnél az adott időegység alatt látogatott virágok számát tekintve. A poszméhek a fajonként változó nyelvhossznak köszönhetően a virágok széles körét látogatják sikerrel. Továbbá a virágra szállva a szárnymozgató izmok vibrációjával 400 Hz frekvenciájú rezgést keltenek, mely bizonyos növényfajok – így a burgonya és a paradicsom – esetében segíti a pollentokokból a virágpor kihullását.
A vadméheknek azért is fontos a szerepe a megporzásban, mert velük elkerülhető a csak háziméhekre – mint egyetlen fajra – hagyatkozó megporzás nagyfokú kockázata és kiszolgáltatottsága. Gondoljunk csak a méhatka (Varroa destructor) vagy a kaptárfénybogár (Aethina tumida) okozta károkra és a kolónia-összeomlás vagy kaptárelhagyás (Colony Collapse Disorder) néven ismert jelenségre, melyek a háziméhcsaládok nagyfokú pusztulására vezettek a legutóbbi évtizedekben világszerte számos országban. A poszméheknek a háziméhekhez hasonló háziasítására elsőként az 1980-as években került sor Hollandiában. Később a földi poszméh, valamint Észak-Amerikában a Bombus impatiens alkalmazása széles körben elterjedt, elsősorban a paradicsom üvegházi termesztése kapcsán.
Végveszélyben az óriás
A vadon élő méhek és azon belül a poszméhek diverzitása is erősen csökken Európában és más kontinenseken is. Magyarországon jóval jobb a helyzet, mint Nyugat-Európa vagy Észak-Amerika nagy részén, de már nálunk is észlelhetők negatív jelenségek. A hazai fajok közül jó néhány a veszélyeztetett vagy fokozottan veszélyeztetett kategóriába sorolható. A hazai poszméhadatbázis elemzésével megállapítható, hogy 10 hazai faj állománya jelentősen csökkent az elmúlt 50 évben, és mindössze 3 faj mutatott kisebb-nagyobb populációnövekedést. A földi poszméh állománya stabilnak tűnik. A kövi (Bombus lapidarius) és a mezei poszméh (Bombus pascuorum) nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában gyakori. Ugyanakkor sajnos a veszélyeztetett hazai fajok között van az óriásposzméh (Bombus fragrans), amelyiket bizonyítottan csak a hetvenes-nyolcvanas években látták utoljára Kunpeszér és Kunadacs környékén. A sárga poszméh (Bombus muscorum) előfordulási gyakorisága pedig az 1950-es évektől a kilencvenes évekre a tizedére esett vissza! Mára a veszélyeztetett fajok törvényesen is védettek. Az óriásposzméh 100 000 forintos, a délvidéki poszméh (Bombus argillaceus) 50 000 forintos eszmei értékkel szerepel a hazai védett állatfajok listáján, míg a többi 10 védett faj közül ötnek 10 000, a másik ötnek pedig 5 000 forint az eszmei értéke.
Eltűnő méhlegelők
A poszméheket veszélyeztető tényezők közül leggyakrabban a megfelelő élőhelyek eltűnését szokták emlegetni. A poszméheknek tavasztól nyár végéig folyamatos méhlegelőre van szükségük. Az intenzív művelésű agrárterületeken viszont ez nem áll rendelkezésükre, hiszen még a virágzó kultúrák is csak a virágzási időszakban biztosítanak méhlegelőt, igaz, akkor nagy mennyiségben, de csak igen rövid ideig. Ugyanakkor az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló területeken egyre kevesebb az olyan mezsgye, árokszél vagy parlagterület, ahol a poszméhek az egész szezon folyamán megtalálhatják a számukra táplálékot kínáló növényeket. Komoly problémát okoz a még megmaradt élőhelyek feldarabolódása. Ha ugyanis a feldarabolódás miatt a megmaradó területek között nincs összeköttetés, akkor a túlságosan kicsi élőhelyfoltok nem tudnak életképes populációkat fenntartani.
Fontos veszélyeztető tényező a mezőgazdasági vegyszerek használata is. A XX. század második felétől kezdve egyre intenzívebben használunk rovarirtó szereket, melyek kockázatbecslésénél csak háziméhek tesztelésére vannak konkrét kötelezettségek. Manapság is gyakran hallani háziméh-mérgezésekről helytelen vegyszerhasználat miatt, de a poszméhek rejtett kolóniáinál ezek a pusztulások nem vehetők észre ilyen könnyen. Nagyon fontos megemlíteni a vegyszerek majdnem halálos (szubletális) hatásait, amelyek nem észlelhetők azonnal, sokszor csak egy-két nemzedék múlva derülnek ki, például csökkent szaporodási képesség formájában. A manapság sokat vitatott neonikotinoid csávázószerek esetében is ezeknek a szubletális hatásoknak a vizsgálatára volna nagyon fontos hangsúlyt fektetni! Fölmerülhet még a nagy mennyiségű háziméh által okozott kompetíció, azaz a forrásokért való versengés negatív hatása is, különösen olyan területeken, ahol több száz családból álló, nagyon intenzív méhészetek vannak. Az ilyen típusú méhészetek Magyarországon is egyre gyakoribbak, de ezek hatásáról még nagyon kevés az információ.
Az emberek bánják hiányukat
A poszméhek faj- és egyedszámának csökkenése nagyon súlyos következményekkel, a megporzási hatékonyság és a növényi produkció csökkenésével is járhat. Mivel a természetes életközösségek erre a növényi produkcióra épülnek, a következmények beláthatatlanok lehetnek. Számos gazdasági növényünk, elsősorban gyümölcs- és zöldségkultúráink terméshozamára pozitív hatással vannak a vadméhek, így a poszméhek is. A megporzók eltűnésével jelentősen csökkenhet e gazdasági növények terméshozama, ami komoly gazdasági károkat okozhat. Az pedig, hogy minden megporzással kapcsolatos problémát meg tudunk oldani tenyésztett háziméhek segítségével, az elmúlt évek háziméh-pusztulásainak ismeretében meglehetősen szűklátókörű álláspontnak tűnik.
A poszméhek sokféleségének megőrzése, az általuk végzett megporzó szolgáltatások fenntartása érdekében nagyon fontos megőriznünk az állapotában természetközeli füves élőhelyeket. Persze, ma már Magyarországon is kevés az olyan élőhely, amelyet az ember ne használna. Ugyanakkor az intenzív mezőgazdasági hasznosítás alatt álló területeken létrehozhatók olyan parcellák, ahol a poszméhek életfeltételei kedvezők. Magyarországon is egyre több helyen létesülnek olyan szántóföld szegélyek, ahol virágos magkeverék vetésével méhlegelő-parcellákat alakítanak ki. Az ilyen területek pozitív hatással lehetnek a poszméhfaunára.
A számukra alkalmas élőhelyek létrehozhatók városi parkokban, közterületeken is. Poszméhbarát kertek és parkok létesíthetők, sőt az iskolakertek is kialakíthatók úgy, hogy a poszméheknek és egyéb vadméheknek megfeleljenek, így a tanulók élőben megismerkedhetnek ezekkel a hasznos és szép állatokkal. Természetesen mindezek elsősorban a gyakori, kevésbé speciális igényű fajok esetében jelenthetnek megoldást, mint amilyen a földi poszméh is. Ezt a fajt akár a gyakorlati biológiaoktatásba is be lehetne vonni, de a speciálisabb igényű, védelemre szoruló fajokat mindenképpen a természetes élőhelyek fenntartásával, helyreállításával kell megóvni.
KOVÁCS-HOSTYÁNSZKI ANIKÓ
SÁROSPATAKI MIKLÓS
