A Washington Post interjút készített Chris Nelderrel, egy neves független energetikussal, aki már több mint egy évtizede kutatja az olajcsúcs témáját. Az interjú részletei ijesztőek. Egy új energiaszegény korszakra készülhetünk, amely könnyen állandósuló gazdasági válságokat is eredményezhet.
Washington Post (WP): Kezdjük az alapoknál! Pontosan mi is az olajcsúcs?
Chris Nelder (CN): Sok félreértés van a téma körül. Az olajcsúcs nem azt jelenti, hogy kifogyunk a kőolajból. Aki ezt mondja, az vagy nem tudja, miről beszél, vagy tudatosan össze akar minket zavarni. Az olajcsúcs mindig a kitermelés üteméről beszél. Az olajcsúcs nem más, mint az a pont, amikor a kőolajkitermelés tetőzik, és tovább nem növelhető.
WP: Térjünk vissza a 2005-ös évre! Számos elemzés állította, hogy elértük a kitermelés csúcsát.
CN: Az előrejelzések között voltak eltérések, de abban mindenki egyetértett, hogy a közeli jövőben, öt, tíz, tizenöt éven belül az olajkitermelés növekedése megáll. Voltak, aki azt mondták, hogy a csúcs egy adott évben fog bekövetkezni. Mások azt mondták, hogy a kitermelés egy ideig stagnálni fog, ami akár öt-tíz évig is eltarthat. De abban teljes volt az egyetértés, hogy valamikor 2005 után 10-15 éven belül a kitermelés tovább nem fokozható. És pontosan ez történt! A hagyományos olajkészletekből történő kitermelés 2004-ben elérte a csúcsot, és azóta stagnál.
WP: Számunkra, úgy tűnik, mintha 2012-ben egy kismértékű növekedés lenne. Ez nem azt jelenti, hogy végülis tovább folytatódik a növekedés?
CN: Nem szükségszerűen. 2005-ben 73 milliárd hordó volt a kőolajkitermelés. Hogy ezt képesek legyünk meghaladni, a világ megduplázta a kitermelésre fordított összegeket. 2012-ben már 600 billió dollárt fordítottunk a kőolajbányászatra. Az olajárak eközben háromszorosára emelkedtek. És mindezek ellenér a kitermelés mindösszesen 3%-kal nőtt 75 millió hordóra.
WP: Akkor, amit most látunk, az azt jelenti, hogy a világ nem képes növelni a könnyű olajok kitermelését. A régi kutak hozama csökken, vagy stagnál. Ehelyett rengeteg pénzt költünk olyan nehezen elérhető olajlelőhelyekre, mint az albertai olajhomok, vagy a rétegrepesztéses eljárás Észak-Dakotában.
CN: Pontosan, és mindez teljesen összhangban van azzal, amit az olajcsúcs előrejelzések jeleztek, vagyis, hogy a kitermelés elér egy platót, amikor a hagyományos olajlelőhelyek csökkenő hozamát, a nem hagyományos lelőhelyekkel próbáljuk pótolni. Mostanáig azzal küzdünk, hogy lépést tartsunk a idős olajmezők hozamcsökkenésével, amely csökkenés folyamatosan gyorsul.
Az OPEC régi olajmezőinek évente 5-6 százalékkal csökken a hozamuk, a nem OPEC államokban található mezőké évi 8-9 százalékkal. A nem hagyományos olajlelőhelyek a csökkenésnek ezt az ütemét nem képesek hosszú távon ellensúlyozni. Az USA összes rétegrepesztéses eljárású mezői, amelyek napi 1 millió hordó olajat hoznak a felszínre, nem voltak elegendőek arra sem, hogy a nem OPEC országokban bekövetkező kitermelés csökkenését ellensúlyozzák.
WP: Amikor arról beszélünk, hogy az idős mezők hozama csökken, akkor olyan helyekre gondolunk, mint Kalifornia, vagy Szaud-Arábia, ahol olcsó és könnyen feldolgozható kőolaj állt rendelkezésünkre. Ezeket a mezőket olyanokkal próbáljuk helyettesíteni, amelyek gyorsabban kimerülnek?
Nézzük, meg a Ghawar-mezőt, amely a világ legnagyobb ismert olajlelőhelye, Szaúd–Arábiában. Tudjuk, hogy a kitermelt kőolajban egyre magasabb a víz hányada, ami egyértelmű jele annak, hogy a mező kimerülőben van. Pedig az a mező nagyon nagy hozamú és olcsó olajat ad. Ezt a forrást cseréljük le a rétegepesztéses kutakkal az Egyesült Államokban, amelyek hozama már az első évet követően 40%-kal esik vissza, és a kitermelési költsége hordónként 70 dollár felett van. Vagy olyan mélytengeri mezőkkel, amelyeknek évente 20 százalékkal csökken a hozamuk. Esetleg olajhomokkal, amely rendkívül drága. Az olajhomok kitermelésének növekedése évről-évre elmarad a várt szinttől. Tíz évvel ezelőtt, a mostanra előrejelzett kitermelés a duplája volt annak, ami megvalósult belőle. Ezek mind gyenge minőségű kőolaj források, és abban bízunk, hogy ezek majd képesek lesznek kompenzálni az olcsó és jó minőségű lelőhelyek hozamcsökkenését.
WP: Az olajhozammal foglalkozók gyakran emlegetik az EROI fogalmát. A fogalom azt mondja, hogy egyre több és több energiát fordítunk arra, hogy kitermeljük az olajat, olyan nehezen hozzáférhető készletekből, mint az albertai olajhomok. Miért fontos mindez?
CN: Egy pont után olyan sok energiát fektetünk be, az energia előállításába, hogy már több energiát vesztünk, mint amennyit nyerünk. Ésszerűtlenné és pazarlóvá válik az energia előállítása. Van egy forduló pont, ha kinyert és befektetett energia hányadosa 6 alá csökken, akkor már nem érdemes a dologgal foglalkozni. Az olajkitermelés kezdetén ez az arány 100 körül volt. Napjainkban tizenegy az egyhez az arány. És az új mezőknél ez a szám még ennél is alacsonyabb. A kaliforniai nehéz olajok esetében az arány ma már négy az egyhez.
Az az idő, amikor az energia már nem elérhető a társadalom számára radikálisan közeleg. Kutatók megpróbálták számszerűsíteni ezt a pontot. Ahhoz, hogy a társadalom fenn maradjon a kinyert és befektetett energia aránya öt felett kell hogy legyen. Ahhoz, hogy egy modern civilizációt fenntartsunk, televízióval, modern gyógyászattal, az aránynak valahol tíz körül kell lennie. Magyarán szólva ma már beléptünk a veszélyzónába.
WP: Mi a helyzet az árakkal? Láttuk, ahogy a 2004-es hordónként 40 dolláros kőolajárról 2008-ra 140 dollárra emelkedett az ár. Napjainkban pedig a 100 dollár körüli ár teljesen normálisnak számít.
CN: Az olajcsúcs elméletek egyik következtetése, hogy amint a kitermelés elkezd bizonytalanná válni az áraknak azonnal emelkedniük kell, hogy a kitermelés szinten tartható legyen. És pontosan ez történt 2005-ben. A másik következtetés, hogy a gazdaság nem lesz képes elviselni a magas kőolajárakat és zsugorodni kezd. Ez szintén megtörtént. Az USA foglalkoztatási mutatója még ma is a 2008-as szint alatt marad. Európa recesszióban van. Manapság igen nehéz szétválasztani az olajár hatását a globális gazdaságra, hiszen pénzügyi válság is van, és egyéb hatások is jelentkeznek. De számos tudós, például James Hamilton a Kalifornia Egyetemről, elvégzett néhány érdekes kutatást, amelyek azt mutatják, hogy ha az olajhoz köthető kiadások elérik a GDP egy meghatározott százalékát, akkor az recessziót okoz. Tehát vannak bizonyítékaink is.
WP: Úgy tűnik az olajcsúcs egyik következménye, hogy az olajár egy szűk tartományban kell, hogy mozogjon. Nem mehet túl alacsonyra, mert akkor a drágán termelő kutak üzemeltetése gazdaságtalanná válik, de nem mehet túl magasra sem, mert az a világgazdaságot teheti tönkre.
CN: Számos elemzés kimutatta, hogy az olajárak nem csökkenhetnek már 85 dollár alá. Ez persze helyről-helyre változik. Egy már meglévő mező Bakkenben 70-75 dolláros olajár mellett is jövedelmező lehet, míg a sarki fúrásokhoz 110 dollár feletti ár szükséges. De a padló valahol 85 dollár körül van. De van egy plafon ár is, amit a vásárlók még hajlandóak megfizetni. Véleményem szerint ez 105 dollár a texasi, és 125 dollár a Brent kőolajra. Ez az oka, annak, hogy a kőolajár 2007 óta ebben a szűk tartományban mozog. A kőolajárat ebben a sávban kell tartanunk. Nem túl magasan, hiszen az a keresletet szűntetné meg, és nem is túl alacsonyan, mert az a kitermelésre lenne veszélyes. Hangsúlyozom, mindez nagyon jól egyezik azzal, amit az olajhozam csúcs elmélete előrejelzett.
WP: Még egy érdekes folyamat látszik. Amint az olakitermelés elkezd stagnálni, a fejlett országok azonnal versenyezni kezdnek az olajért Kínával és Indiával.
CN: Jelenleg az összes új olajigény a fejlett világon kívül jelentkezik, jórészt Kínából és Indiából. A jelentkező olajigény jelenleg pontosan annyi, amennyivel kevesebb olajat fogyaszt a fejlett világ. Annak, hogy a kitermelés nem fokozható, az is a következménye, hogy az exportálható kőolaj mennyisége folyamatosan csökken. Az olajexportáló országok, köszönhetően a magas olajáraknak hatalmas bevételekre tesznek szert és ennek köszönhetően gyorsan fejlődnek. De ez azt is jelenti, hogy egyre több és több olajat fogyasztanak, így csökken az exportálható olaj mennyisége is. Ez világszerte megfigyelhető jelenség, különösen 2005 óta. És mindez azt eredményezi, hogy az Egyesült Államoknak vissza kell fogni a kőolajfogyasztását. Az USA az egyik legsebezhetőbb ország, a nagy importigénye miatt. A napi fogyasztás 18 millió hordó, és ebből csak 7 millió, amit az országon belül termelnek ki. Amint az exportálható kőolaj mennyisége csökken, úgy kell a fogyasztásunkat is visszafogni, és ez az, ami napjainkban zajlik.
WP: Nem biztos, hogy értem a dolgot. Ha az elérhető kőolaj mennyisége korlátozott, azt miért Szaúd-Arábia és Kína veszi meg, miért nem az Egyesült Államok?
CN: Az ázsiai fejlődő gazdaságok lényegesen több gazdasági hasznot szereznek egy hordó olajjal, mint az USA. A szegényebb országokban egy tucat munkás felpattan egy mopedra és megjárják a piacot oda-vissza egy liter benzinnel. Az USÁ-ban ugyan a tevékenység ötször több benzint fogyaszt el. Kínában az autók fogyasztása lényegesen alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban. Az USA soha nem lesz képes azt a hatékonyságot elérni, amit Kína, hiszen itt már 240 millió alacsony hatékonyságú gépjármű fut az utakon.
WP: Értem, tehát, amíg a kitermelés stagnál, addig a fejlődő országok mindig képesek lesznek a nyugatot túllicitálni, egyszerűen azért, mert nekik megéri a drágább olaj is. Mi lesz ennek a következménye?
CN: Fel kell készülnünk arra az időszakra, amikor a kőolaj már nem áll rendelkezésünkre. Minél hamarabb elkezdjük az energiaszektor átalakítását a megújuló energiákra, annál jobban járunk, minden tekintetben. Eddig csak a kőolajárról és kitermelésről esett szó, de az éghajlatváltozás is egy nagyon fontos szempont. Nem is szólva arról, hogy a drága olaj, mit tesz a világgazdasággal. Természetesen mindig vannak előre nem látott fejlesztések. Tíz évvel ezelőtt egy megszállott katasztrófa váró, azt mondta volna, hogy ha a kőolajár 100 dollár fölé emelkedik, akkor az amerikai gazdaságnak befellegzett. Ez azonban nem következett be, mert sok amerikai felhagyott az autózással és tömegközlekedésre váltott, és a közúti fuvarozás helyett a vasúti áruszállítás kap egyre nagyobb szerepet. Magyarán szólva, sohasem tudjuk pontosan előrejelezni mi várható. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy a tengeri fúrások és a rétegrepesztéses eljárás megoldotta minden problémánkat, és hogy tovább folytatódhat a világgazdaság növekedése.
A cikk a Washington Postban jelent meg, a fordítást a autoolaj.hu oldal készítette.
