Az emberek rendszerint megdöbbennek, amikor a Szahara történetén keresztül szembesülnek azzal, hogy egy dús növényzetű, gazdag állatvilágú terület, egy valóságos vadászparadicsom viszonylag rövid idő alatt kietlen pusztasággá változott. A borzongató történetben – gondolják többnyire honfitársaink – az a szerencse, hogy tőlünk távol zajlott, és kedvező adottságú hazánkat ilyen sajnálatos események nem érinthetik. Pedig…
Tényleg különös, mennyire kevesekben tudatosul a szemük előtt lejátszódó dráma – a Homokhátság közelmúltban bekövetkező, tragikusnak nevezhető értékromlása. A lejtőnek ráadásul még nem értünk az aljára, még mindig van mit veszíteni, de a káros folyamatok megállítását vagy legalább lassítását célzó széles összefogásnak, erős társadalmi akaratnak nincs nyoma. Szinte mindenki a homokba dugja a fejét. Mondhatjuk úgy is, hogy saját hazájában katasztrófaturistaként viselkedik az emberek többsége: néz, de nem fogja fel igazából, mi történik, és úgy tűnik, meg sem érintik mélyen az események.
A pusztulás persze korábban kezdődött, de az utóbbi fél évszázadban minden korábbinál nagyobb méreteket öltött. A honfoglalás idején, mint egy óriás kaleidoszkóp mozaikja, olyan változatos mintázatban keveredtek a zárt és nyílt erdőfoltok, üdébb és szárazabb gyepek, mocsarak, lápok és gyér füvű homokbuckák, szikes és édesvizű tavak a Homokhátságon. Annak a csodálatosan gazdag élővilágú erdőssztyeppi tájnak alig volt köze napjaink szinte mindenütt kiábrándítóan száraz pusztaságához. Bár a laza homoktalajokon komoly vízfolyások nem alakultak ki, legfeljebb időszakos átfolyások egyes mélyebb fekvésű területek között, de a magasabb homokhátakról leszivárgó csapadékvizek gyakorlatilag minden mélyületben nedvességigényes életközösségek kialakulását tették lehetővé. A nagyobb medencékben a folyóvölgyek felé tartó, regionális felszínalatti vízáramlások többfelé a felszínre bukkantak, kiterjedtebb mocsarakat és lápokat táplálva.
A vizes és száraz élőhelyek egykori arányára következtethetünk az 1800-as évek második felében készült, elég részletes jelkulcsú katonai térképekből (II. Katonai Felmérés): ezen még a Homokhátság durván felét kiteszik az előbbiek, nyílt víztükrök (több száz tó!), vizenyős területek, üde kaszálók és legelők. A rengeteg legelőállatáról híres, ma száraz Bugacpusztát még százötven éve is zömében üde, magasfüvű rétek borították, nyíltvizű tavak tarkították, és mély lápvonulatok (zsombéksásosok, kőrises láperdők, rekettyés fűzlápok) szegélyezték. Az akkori legelő mit sem hasonlított a maira, ezért is alaptalan a múltra hivatkozni, amikor a mostani, sokkal kisebb eltartóképességű gyepekhez igazított állatlétszámot kevesli valaki, hajdani krónikák emlékeit felidézve.
Kelemenszék szikes tópart
Aszályos időszakokban a vizes élőhelyek kiterjedése persze csökkent, mint például a XVIII. század végén (az I. Katonai Felmérés idején), de bőven maradt annyi belőlük, hogy életközösségeik nem kerültek veszélybe, és később újra képesek voltak növelni állományaikat. A természetes folyamatok reverzibilitásával szemben az ember tájátalakító tevékenysége volt az, ami nehezen, vagy egyáltalán nem visszafordítható változásokat okozott. Az első igazán komoly beavatkozást az erdőirtások jelentették, amelyek következtében a török hódoltság idejére már szinte teljesen fátlanná vált a térség – ettől azonban nem lett lényegesen szárazabb. (A magasabb hátak igen, a róluk gyorsabban leszaladó vizek viszont a buckaközök, medencék élővilágát éltették). A XVIII. századi hatalmas legelőállat-mennyiség és több évtizedes csapadékhiány együttes hatása következtében megnyíltak a taposásra, túllegelésre érzékeny homoki gyepek, újból nagy területeken mozogni kezdett a jellemzően több ezer éve megkötött homokfelszín, nem kímélve a művelt területeket sem. A túlhasznált tájban kialakult futóhomok-buckások "megfékezésére" indították el az alföldfásítási programot, amelynek keretében sajnos főként külhoni (adventív) fafajokat telepítettek.
A XIX. századi folyószabályozások és a XX. század közepéig megvalósított belvízrendezések miatt szárazabbá váló folyóvölgyek a korábbinál erőteljesebben (nagyobb potenciálkülönbségtől hajtva) kezdték "lehúzni" a Homokhátság felől áramló felszínalatti vizeket, ami lassú, napjainkban is tartó leürülést indított el a magasabb fekvésű térszíneken. A folyóvölgyek drasztikus kiszárítását hiába tartotta a helyi népesség "átkos" folyamatnak (a gabonakonjuktúrából jelentős hasznot húzó, gazdag kevesek kivételével), a tanulságok levonása nem tartozott a szocialista tervgazdálkodás legerősebb oldalai közé, ezért utóbbi idején az amúgy is száradásnak indult hátság további intenzív "belvízrendezését" is végrehajtották. (Mint tudjuk, a környezeti adottságokhoz alkalmazkodást a társadalmi és gazdasági gyengeség jelének tekintették akkoriban). A belvízrendezés utolsó nagy "rohamára" (térségi hatású rendszerek kiépítésére) az 1960-70-es években került sor, azóta "csak" rengeteg kisebb, a meglévő lecsapoló rendszerekhez csatlakozó csatorna, üzemi árok, stb. létesült. (A nyilvántartott csatornák összesített hossza megközelíti a tízezer kilométert.)
A folyamatos kiszáradás egy újabb csapadékhiányos időszakot követően, az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején okozott olyan mértékű mezőgazdasági problémákat, ami már – a gazdálkodók, önkormányzatok akkoriban szokatlanul intenzív panaszainak hatására – az országos döntéshozókat is cselekvésre sarkallta. Azóta tart a Homokhátság megmentése számos szépen elnevezett, hangzatosan kihirdetett programmal anélkül, hogy a kiszáradás ellen bármilyen érdemi, tájszintű emberi beavatkozás történt volna.
Mi az, ami tényszerűen, dokumentáltan bekövetkezett a Homokhátságon?
Azon meglehetősen gyér számú talajvízkút környezetében, amely huzamosabb ideje megbízható adatokat szolgáltat (nem befolyásolják erősen lokális hatások), átlagosan 2-3 m-es talajvízszint-süllyedés történt a XX. század közepe óta. A Hátság legszárazabb, észlelőkutakkal rendszerint nem érintett magaslatain ennél valószínűleg jelentékenyebb süllyedésre került sor, egyes magasabb homokhátakon található kutak 7 m-es süllyedést is kimutattak (de ilyen helyekre nem volt szokás talajvízkutat telepíteni). Azt szintén figyelembe kell vennünk, hogy az egész tájegységet érintő, regionális talajvízszint-süllyedés korábban indult, így a viszonyítási időszaknak tekintett 1950-60-as évek előtt is már jelentős száradás következett be.
A természetes vizes élőhelyek nagy része napjainkra elpusztult. Nem visszaszorult, regenerálódásra várva, lappangó fajok tucatjaival, hanem a szó szoros értelmében elpusztult. Jelentős részüket beszántották, faültetvénnyel betelepítették, beépítették, vagy ha éppen fű is nő a helyükön, érzékenyebb vízkedvelő fajaik rendszerint maradéktalanul eltűntek. A hajdani sok százból alig néhány tartós vizű tó maradt, de ezek is rohamosan eutrofizálódnak, medrük folyamatosan feltöltődik. (Egy speciális víztértípus konkrét példája: 1951-ben még 230 szikes tavat tartottak nyilván a hidrológiai adatbázisok, 2001-re a jól felismerhető medrűek száma 37-re csökkent, komoly mennyiségű víz ezek többségében sincs.) A tönkremeneteltől a nemzeti parki védelem sem jelentett oltalmat: a Fülöpháza melletti Kondor-tó, amely mellett az 1980-as években még vízimadárgyűrűző állomás működött, a bugaci Szekercés-szék, a bócsai Szappanos-tó éppúgy kiszáradt, mint jogi oltalmat nem élvező társaik. Az a néhány természetes eredetű tó, amely lokális idegenforgalmi jelentőséggel bír – például a soltvadkerti Büdös-tó, a kiskunhalasi Sós-tó, a kunfehértói Fehér-tó (körbetöltésezett maradványa) – ma már mind rétegvízkutakból kap vízpótlást a fürdés vagy horgászat számára elegendő vízmennyiség biztosítása érdekében. A felszíni víz hiányának enyhítésére létesült sok száz kisebb mesterséges tavat a talajvízig mélyítették, "abból élnek", amíg utóbbi tovább nem süllyed.
Apajpusztai tó
Nem csak a természetes nyíltvizek tűntek el, a maguk flórájával és faunájával: felszámolódott számos más, vizekhez kötődő életközösség is. Az egykor elterjedt üde síklápréteknek csupán néhány helyen, összesen pár hektár terjedelemben láthatjuk kiüresedett "csontvázait", amelyekből az érzékeny lápi fajok rég hiányoznak, és amelyekben jószerivel csupán a kormos csáté pusztuló, gyakran árvalányhajakkal és egyéb szárazgyepi növényekkel elegyedő tövei emlékeztetnek az egykori vegetációra.
Napjainkra a Homokhátságon alig ismerünk jó állapotú – egyáltalán felszíni vizet látó – zsombéksásost vagy egyéb lápi élőhelyet. Vészesen megfogyatkoztak a jó fűhozamú üde mocsárrétek és kékperjés láprétek, pedig ezekkel nem csak a természetvédelem, hanem a gazdasági értéket teremtő gyepgazdálkodás is sokat veszített. Legkisebb termetű "fafajunk", a gyakran térdmagasságot sem meghaladó serevényfűz hajdan a buckaközi láprétek, üde homoki termőhelyek növényközösségeinek jellemző cserjéje volt. Bár a nyirkos termőhelyet kedveli igazán, ahol embernagyság fölé képes nőni (kevesen büszkélkedhetnek manapság azzal, hogy ekkora példányt láttak), de szárazságtűréssel is megáldott, ezért még számos helyen megtaláljuk; gyakran a legszárazabbnak tűnő, kopár homokfelszínekkel bőven megszórt borókás-nyárasokban. Ezeken a tikkasztóan száraz és meleg termőhelyeken a hajdani vízkedvelő közösségek gyakran utolsó túlélőjeként üdvözölhetjük, amelyről csak alapos szemlélődés után tűnik fel, hogy a legmagasabb térszínekről hiányzik, és elterjedése hűen jelzi az egykori üde élőhelyek természetes határát.
A hajdani természetes tölgyerdők utolsó maradványai folyamatosan száradnak, természetes felújulási képességük egyre gyengül, az erdészeti szakemberek jószerivel le is mondtak a természetes folyamatokra támaszkodó erdőfelújításról. A nagyvadak jellemzően csak emberi segítséggel, mesterséges létesítményből jutnak ivóvízhez – igaz, ezt olyannyira megkapják az etetéssel egyetemben, hogy létszámuk többnyire jócskán meghaladja a jelenlegi táj természetes eltartóképességét.
A kiszáradt vidék nem lett élhetőbb az ember számára sem. Az intenzív mezőgazdasági kultúrák (szántók, szőlők, gyümölcsösök) átlagos tengerszint feletti magassága folyamatosan csökkent a XX. században (különösen látványos ez a szőlőültetvények esetében), ahogyan a talajvizet követve egyre mélyebb fekvésű területeket törtek fel. A magasabb fekvésű, reménytelenül vízhiányos területek művelését ugyanakkor szép sorjában felhagyták. A parlagok helyén idővel gyenge fűhozamú homoki gyepek regenerálódnak, vagy betelepítik őket – többnyire tájidegen – faültetvényekkel. A legszárazabb termőhelyekre ültetett fenyvesek és akácosok között folyamatosan gyarapszik a gazdaságosan fel nem újítható, nyílt homoki gyeppé alakuló állományok aránya – úgy tűnik, előbb-utóbb minden út ide vezet. A lakott tanyák száma, a vidéken élő népesség napjainkban is csökken (bár a hetvenes-nyolcvanas évekhez képest lassuló ütemben), az 1950-es évek óta kevesebb, mint harmadára esett vissza.
Mik a Homokhátság kiszáradásának okai?
Eddig a súlyos talajvízszint-süllyedésről inkább csak magyarázkodások születtek, mintsem minden oldalról alaposan alátámasztott, tudományos igényességű magyarázatok.
Az 1970-es évektől csökkenni kezdett a korábban jellemző csapadékmennyiség. A statisztikák szerint, a XX. század első felében jellemző értékekhez képest, évente átlagosan kb. 40 mm-el kevesebb csapadék hullott az utóbbi negyven évben, és ennek bizonyosan szerepe volt a jelenlegi vízhiány kialakulásában. A közelmúltra (2011, 2000) estek a valaha mért abszolút csapadékminimumok is: a sokéves átlag 550 mm körüli, 2011-ben azonban 350 mm alatti értékek is előfordultak. A halmozódó csapadékhiány ráadásul növekvő átlaghőmérséklettel, következésképp növekvő párolgási veszteséggel társul. Egyes tanulmányok szerint az időjárási és az emberi hatások fele-fele arányban járultak hozzá a szárazodáshoz, de akadnak olyan vízügyi elemzések, amelyek szerint az időjárási változások felelnek a talajvízszint-süllyedés nyolcvan-kilencven százalékáért, és csupán a maradék tulajdonítható egyéb hatásoknak. Utóbbi hatások között e tanulmányok a rétegvízkitermelést, a felszínközeli talajvíz kitermelését, az erdőtelepítéseket, és – a fontossági sor végén – a belvízelvezetéseket sorolják fel.
A regionális talajvízszint-süllyedés okait vizsgáló vízügyi tanulmányok módszertana általában a következő: számítógépes szimuláció formájában elkészítik a Duna-Tisza köze nagyléptékű hidrológiai modelljét (honnan jönnek, hogyan áramlanak és hová tartanak a vizek), kútadatok alapján összeállítanak egy tapasztalati talajvízszint-változástérképet, majd emellé megrajzolják a feltételezett hatótényezők tájszintű mintázatát (melyik vízfogyasztó tényező hol és milyen mértékben hat), és bonyolult számítások segítségével igyekeznek megállapítani, a sok egyidejűleg ható tényező közül melyik milyen mértékben felelhetett a talajvízszint-változások kialakulásáért. Minél erősebb egy hatás, és minél jobban hasonlít tájszintű mintázata a szárazodás mintázatához, annál nagyobb fontosságot tulajdonítanak neki az elemzések. Ezzel a logikával önmagában nincs baj, az eredmények megbízhatósága azonban egyelőre igencsak gyenge.
Már a tájléptékű hidrológiai modellek paraméterei között is sok a becsült, akár jelentős hibát hordozó adat. Emellett a számításokhoz használt regionális talajvíztérképek egyáltalán nem feltétlenül hűen tükrözik a valóságot. A talajvíz monitorozásához használt, hosszabb ideje adatszolgáltató kutak a számítási modellekben sok kilométer sugarú területrészt reprezentálnak (ekkora területre tekintik jellemzőnek az általuk mért vízszintet), miközben jelentős részük ennél kisebb hatósugarú, helyi mesterséges hatások által erősen befolyásolt. A könnyebb leolvasás érdekében belterületre vagy települések mellé, mezőgazdasági telephelyekre, stb. telepített kutak gyakran olyan talajvízszinteket, úgynevezett talajvízdómokat "mérnek" (vagy mértek), amelyek a környező térségénél magasabbak, elsősorban a nagyarányú szennyvízszikkasztás miatt. Ellenkező irányú hatás alatt álló kutak is akadnak, például olyanok, amelyek intenzív öntözés talajvízfelhasználása miatt kialakult, helyi leszívási tölcsérben találhatók. (A sokat öntöző gazdák tanulságos történeteket mesélnek arról, hogyan kell – legrosszabb esetben közeli szomszédokkal versengve – évről-évre mélyebbre menniük a vízért, amit kifogyasztanak maguk alól.) A helyileg erősen befolyásolt kutak az intenzív közvetlen hatás alatt nem álló külterületek vízviszonyairól nem adnak megbízható információt. Amikor a KNPI a természetes növényközösségek vízigényének vizsgálatához keresett helyi mesterséges hatással kevéssé érintett, természetközeli élőhelyeken található kutakat, a vízügyi szervek által rendszeresen monitorozott létesítmények durván harmada felelt csak meg a szigorúbb vizsgálati elvárásoknak.
Nem csak a lokális mesterséges hatásoknak, hanem a talajvízszintet alakító számos egyéb környezeti tényező együttes "munkájának" is köszönhető, hogy az az erős egyszerűsítés távol áll a valóságtól, amely szerint egy "jó helyre" telepített síkvidéki kút körül tágas térségben, akár sok kilométeres sugarú körben nagyjából azonos a talajvíz mélysége. A sűrűbb hálózatban mélyített (részletesebb tudományos vizsgálat céljára készült, vagy egymáshoz közeli tanyákban található, stb.) kutak egyértelműen árulkodnak arról, hogy gyakran 50-100 méteren belül is jelentősen eltér a talajvíz magassága, szinte a felszíndomborzat változásainak térskáláján, ám azt egyáltalán nem feltétlenül szolgai módon követve. (Vagyis önmagában a pontos felszíndomborzati modell sem elég annak megbecsülésére, hogy hol húzódik a talajvíz szintje.)
Így tehát nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a Homokhátság félmillió hektárjának valós talajvízviszonyait elmélyült alapossággal építhetnénk be modelljeinkbe. A talajvíz-monitorozásra használt kutak jóindulattal legfeljebb a Hátság egy százalékát jellemzik közvetlenül, ráadásul ebben a csekély hányadban is túlsúllyal szerepelnek a helyi hatások által erősebben módosított területek. A durva léptékű talajvízmodellek információi ezért könnyen tartalmazhatnak olyan nagyságrendű hibát, műterméket, ami bőven elegendő lehet akár komolyabb valóságos összefüggések elfedésére.
Még rosszabbul állunk a talajvizet befolyásoló környezeti hatások ismeretével, annak ellenére, hogy sokfelé találkozhatunk a talajvízterhelés mértékének ilyen-olyan számszerűsítésével. Tény például, hogy a mai napig nincs olyan regionális hidrológiai modell – beleértve az Európai Unió Víz Keretirányelvének végrehajtásához készült vízgyűjtő-gazdálkodási tervek legújabb vízforgalmi számításait -, amely akár csak nagyságrendileg megbízható adatokat tartalmazna az öntözési célú talajvízkivételek mértékéről. Nehéz elhinni, a KNPI szakemberei is alig akarták, de a vízügyi ágazat sok szempontból előremutató, újdonsült országos helyzetfelmérése (a térségi és országos vízgyűjtő-gazdálkodási tervek készítése) során sem készült terepi felmérés (realistábban: becsléseket alapozó terepi mintavételezés) a Homokhátságon ténylegesen működő kutakról. Azok számát és a belőlük történő vízkiemelést csupán asztal mellől becsülték a szakemberek, ki-ki saját szubjektív meggyőződése szerint. Biztosat csupán a vízjogi engedéllyel létesített, hivatalosan nyilvántartott kutak mennyiségéről tudunk, ám a meglehetősen pénzigényes eljárás során jóváhagyott víznyerőhelyek száma töredéke az engedély nélkül készítettekének. A két csoport arányát senki nem ismeri pontosan, pedig nem volna lehetetlen legalább egyes mintaterületeken összevetni az észlelt öntözőberendezések mennyiségét a kiadott engedélyekkel, majd ezek alapján tájszintű becslést készíteni a nyilvántartott és a tényleges vízkivételek viszonyáról. A jogkövetés általános mértékére jellemző, hogy az ezredforduló után egy hátsági kisváros jegyzője a KNPI képviselőjének kérdésére őszintén bevallotta: bár az ő hatáskörében állt a szociális vízigényt ellátó (kisebb teljesítményű) kutak fúrására engedélyt adni, működési területén mégsem állított ki egyetlenegyet sem – jó ideje fennálló – munkaviszonya alatt. Az új kutak folyamatos létesítésének tényével ugyanakkor ő is tisztában volt.
Az eleve kisebbségben lévő, engedéllyel rendelkező kutak jelentős részén nincs hitelesített vízmérő berendezés (beleértve a nagykapacitású öntözőkutakat), pusztán az engedélykérelemben szereplő becslés és az üzemeltető önbevallása alapján tartják számon a vízfelhasználást. Csakhogy utóbbi után járulékot kell fizetni, ezért a kút használója ellenérdekelt a felhasználás valódi mértékének közlésében. Azon kevés vízmérő óra érdemi helyszíni ellenőrzésére pedig, amelyet egyáltalán felszereltek az engedélyezett kutakra, végképp nincs kapacitása az erősen megkurtított létszámú vízügyi hatóságnak, tehát rendszerint ezeknél is marad a becslés és önbevallás.
Talajvizet mezőgazdasági célra egyébként sem csak kutakból, hanem a talajvíztükörbe mélyített öntözőgödrökből szintúgy nyernek a gazdálkodók. Természetesen ott tudják ezt megtenni, ahol ehhez még nem kell túl mélyre ásni: vagyis többnyire a kiszáradt vizes élőhelyeken és környékükön. Mondani sem kell, hogy ezekről az öntözőgödrökről még kevésbé rendelkezik bármiféle kimutatással a vízügyi ágazat, hiszen készítésükhöz – a kutakkal ellentétben – nincs szükség komoly felszerelésre és szakismeretre, vagyis még kevésbé kerülnek a földtulajdonoson kívül mások látóterébe.
A fentiekből láthattuk, hogy sem a talajvízfelhasználás mértékéről, sem mintázatáról nem rendelkeznek érdemi adatokkal a hidrológiai modellek készítői, ezért a talajvízszint-süllyedésre gyakorolt hatását sem képesek objektíven vizsgálni. Ez önmagában eljelentékteleníti a talajvízszint-süllyedésért felelős mesterséges és természetes (időjárási) hatások "százalékos súlyát" meghatározó eredményeket. Ráadásul további környezeti hatások esetében hasonló ismerethiányok állnak fenn.
Akármilyen tekintélyesek a talajvíz elöntözésének dimenziói, készletét legnagyobb mértékben a szó szerint mindenütt érvényesülő (talajfelszíni vagy nyíltvízi) párolgás (evaporáció) és a növényzet párologtatása (transzspiráció) fogyasztja (együttesen: evapotranszspiráció). Bármi, ami ezek mértékét érdemben, tartósan, térben kiterjedten növeli, talajvízszint-süllyedést képes előidézni. Ez a "bármi" olyan hatások széles csoportját jelenti, amelyek alapvető befolyást gyakorolnak a táj vízforgalmára, mégsem jelentőségükhöz mérten foglalkozik velük a vízügyi tudomány, mert a szükségesnél jóval kevesebbet tud róluk, és mintázatuk komplexitása, változásának dinamikája meghaladja a jelenlegi matematikai eszköztárai által kezelhető szintet. A mezőgazdasági tájhasználat hatásairól van szó.
Az intenzív emberi tájátalakítások előtt, a földtörténeti közelmúltban, természetes körülmények között a szemiarid klímájú Homokhátság dinamikus vízforgalmi egyensúlya (vízutánpótlás és -eltávozás eredője) "csak" olyan erdőssztyeppi élőhelymozaik kialakulását tette lehetővé, amelyben a nagyobb éves biomassza-produkciójú vizes élőhelyekkel nagyságrendileg azonos kiterjedésben léteztek gyenge éves biomassza-növekedést produkáló száraz élőhelyek, a gyors be- és elszivárgással jellemzett, vizeikkel részben a mélyületeket tápláló magasabb térszíneken.
Különösen a múlt század közepe, a "zöld mezőgazdasági forradalom" óta azonban soha nem látott mértékű biomassza-produkciót igyekszünk kicsikarni ugyanebből a tájból. Ennek szerteágazó következményeként akkor is súlyosan csökkenne a talajvízkészletig eljutó csapadék aránya, és szűkülő utánpótlása miatt süllyedne a talajvíz szintje, ha az égi áldás mennyisége változatlan volna, változatlan párolgási feltételeket biztosító hőmérsékleti körülmények mellett. (De mint tudjuk, sajnos utóbbiakról sincs szó.)
Mindenütt, ahol a beszántott gyepek, különösen a szárazgyepek helyén az eredeti vegetációnál jelentősebb biomassza-produkciójú mezőgazdasági kultúra – szántóföldi vetemény, gyümölcsös, faültetvény, stb. – tenyészik (és nem kap máshonnan odavezetett öntözővizet), a szervesanyag-növekményhez szükséges vízfogyasztás-növekedés miatt csökken a mélyebb talajrétegbe leszivárgó víz mennyisége. Emellett, ha elérhető, természetesen a talajvíz direkt fogyasztása is megnő. Sok esetben triviálisan látszik a növekvő vízfelhasználás (sűrű, magas kukoricatábla az alacsony, felnyíló sztyepprét helyett, zárt fenyves a nyílt homoki gyep helyett), gyakran azonban csak alaposabb utángondolással érhető tetten:
– Megeshet, hogy a rossz adottságú termőhelyen létesített, gyengébb növekedésű szántóföldi kultúra nem tűnik olyan jelentős biomasszát képviselőnek (a beszántott gyep vagy cserjés is bírt akkora össztömeggel), de a vetemény éves biomassza-növekménye és vízfelhasználása mégis jócskán meghaladhatja az eredeti vegetációét. Utóbbi ugyanis nem egyetlen vetési szezon, hanem sok év produkciójának együttes eredményét mutatja fel, amelyből csekélyebb részt képvisel az aktuális év növedéke. (Ez még a gyepeknél is igaz, a természetes gyep biomasszájának jelentős részét a korábbi évek elhalt növényanyaga teszi ki, a lábon álló és heverő, elszáradt levelek és szárak.)
– Igen félrevezető, ha egyes (természetben növő, illetve általunk termesztett) növényfajok mért/becsült éves vízigényét úgy hasonlítjuk össze, és úgy vonunk le következtetést az általuk jellemzett természetes, illetve mesterséges vegetáció vízfelhasználására vonatkozóan, ha nem definiáljuk pontosan, milyen egyedsűrűségű állományt jellemez a milliméterben kifejezett vízigény. A területegységre jutó átlagos vízfogyasztás mértéke ugyanis nem csak az egyedek egyenkénti vízigényétől, hanem állományuk sűrűségétől is függ, és a csekélyebb vízigényű faj zártabb, nagyobb össztömegű állománya könnyen kijöhet a vízfelhasználási verseny győzteseként. Hiába fogyaszt tehát kevesebb vizet egyetlen akácfa egyetlen tölgynél: ha a telepített sűrű akácosban egységnyi területen sokkal több fa van, mint a természetes nyílt tölgyesben, akkor előbbi összesített vízfogyasztása meghaladja az utóbbiét.
– A szántóföldeken általában nő a vízfogyasztás mértéke a nagyobb hozamú fajták alkalmazásával, a biomassza-produkciót növelő trágyázás intenzitásának fokozásával. Agrártudományi vizsgálatok szerint önmagában a trágyázás hatása is csökkentheti annyira a 90 cm-es talajmélységbe leszivárgó vizek mennyiségét, mint a gyakran emlegetett csapadékhiány.
– A szántóföldi gazdálkodás a nyílt, avarmentes, kedvezőtlen mikroklímájú talajfelszínek időszakos vagy tartós megteremtése révén rendszerint a talajpárolgást is növeli. Az egyre gyakoribb enyhe, szeles őszi-téli napokon (az aktív vegetációs időszakon kívül) a szántók, gyümölcsösök, stb. talajának evaporációja jelentősen meghaladja a természetes gyepekét és erdőkét.
– A vizes élőhelyek bemosódó szervesanyagok miatt bekövetkező eutrofizációja gyakran növekvő párologtatással jár együtt: a láprétek, mocsárrétek elnádasodása például nagyobb biomassza-produkcióhoz, fokozódó vízfogyasztáshoz vezet.
– Az ember által hasznosított gyepek vízfogyasztása szinte mindig meghaladja ugyanazon típusba tartozó, nem hasznosított társaikét. A kaszálással, intenzív legeltetéssel ugyanis rendszerint nagyobb mennyiségű anyagot veszünk el a közösségből, mint a természetes fogyasztók, ezzel nagyobb biomassza-növekményre és vízfogyasztásra késztetjük a kezelt gyepet. Az intenzíven hasznosított üde rétek szárazabb típusú gyeppé alakulása a Duna-Tisza köze egészén megfigyelhető jelenség, a kedvezőbb talajvíz-adottságú térségekben is. (A rendszeresen nyírt kerti pázsit hatalmasra növekvő vízigénye a városi emberek számára sem ismeretlen jelenség.)
– A természetes gyepekhez képest az alacsony tarlóval kaszált gyepek talajfelszíni mikroklímája jelentősen megváltozik a kezelést követően: megszűnik a leárnyékolás, az erőteljesebb benapozottság, a szélnek kitettség miatt drasztikusan nő a talajpárolgás, majd az újrahajtó növényzet transzspirációjának mértéke. A talajpárolgás hasonló fokozódása tapasztalható az asztallap simaságúra legeltetett, túlhasznált gyepeken.
– A gyepek műtrágyázása természetes biomassza-produkciójuk emelésén keresztül a vízfogyasztásukat is növeli.
A mezőgazdasági tájhasználat által megnövelt evapotranszspirációs vízveszteség mértékének, jelentőségének megértéséhez tudni kell: becslések szerint a Homokhátság alig tíz százalékát borítja természetközeli növényzet, és még ennek jelentős részét is megnövekedett vízfogyasztást eredményező módon hasznosítjuk. Szinte a teljes térségben a csapadék nagyobb hányada "fogy el" a talajvíz elérése előtt, mint tette azt természetes körülmények között, vagy a modern, intenzív mezőgazdasági termelési módszerek alkalmazását megelőzően. A talajvízbe jutás előtt "mesterségesen elfogyasztott" vízkészlet mértéke, és a természeteshez képest megnövekedett (direkt) növényi talajvízfelhasználás mértéke nagy területeken meghaladhatja a sokéves átlagos csapadékhiány mértékét.
Bár kis kitérőt jelent, de érdemes szót ejteni róla, miért vagyunk képesek – legalábbis ideig-óráig – öntözés és közvetlenül elérhető talajvíz nélkül is a természetes vegetációnál nagyobb biomassza-produkciójú, hidrológiai szempontból "csapdahelyzetet" teremtő, talajvízszint-süllyedést okozó növénykultúrákat termeszteni. Illetve megfordítva: miért nem használta fel nagyobb hányadát a magasabb térszínek természetes növényzete a leeső csapadéknak, miért "engedte" lecsorogni, elszivárogni jelentős részét. Ennek két legkönnyebben belátható oka a következő: egyrészt a természetes növényzet biomassza-produkcióját gyakran korlátozza tápanyaghiány (szervesanyagban szegény homoktalajokon), amit mi mesterséges trágyázással megszüntethetünk. Másrészt, a természetes vegetációra nem a csapadék "elméleti" sokéves átlaga hat, hanem annak évenkénti, erősen változó mennyisége. A viszonylag rendszeresen jelentkező, átlag alatti éves csapadékmennyiségek szintén produkciókorlátozó környezeti tényezőként működnek, és a felszínközeli talajvízzel nem rendelkező magasabb térszíneken csak olyan vegetációtípusok maradtak fenn hosszútávon, amelyek képesek voltak a csapadékhiányos évek tolerálására, ugyanakkor visszafogott növekedési potenciáljuk miatt nem aknázták ki maradéktalanul a kedvezőbb évek bőségesebb csapadékát. Az ember nagy hozamú növénykultúráival viszont folyamatosan a csapadék maximális kihasználására törekszik – legfeljebb aszálykárt jelent, ha nem jönnek be a számításai.
bivalyorr
És még mindig folytathatjuk a mesterséges hatásokkal történő szembenézést: a több évtizedes átlagban kb. 40 mm/év mértékűnek kalkulált csapadékhiány a KNPI működési területének kb. 1 millió hektárján (ez nem csak a Homokhátságot, hanem a vele szoros hidrológiai kapcsolatban álló folyóvölgyeket is jelenti) 400 millió köbméter hiányzó vizet jelent évente. A rendkívül csapadékos 2010-es esztendőben vízügyi becslés szerint 450 millió köbméter víz elvezetése történt meg a régió dunai vízgyűjtőjéről (ennek kisebb, de jelentős része a Hátságról). Csak azért nem szabadultunk meg még többtől, mert a kiépítéskori kapacitásukat feliszapolódás, benövényesedés, stb. miatt el nem érő, ám a lehetőséghez képest "teljes gőzzel" működtetett belvízcsatorna-rendszerek csupán ekkora teljesítményre voltak képesek. Hasonló nagyságrendű vízelvezetés fél évszázada minden csapadékosabb évben bekövetkezik, régebben ráadásul jobban karbantartott, intenzívebb elvezetésre képes csatornák szolgálták ezt a célt. Természetes körülmények között a csapadékosabb esztendőkben keletkező többletvizek évekig betározódtak a természetes medencékben, és folyamatos beszivárgásukkal táplálták a talajvizet szárazabb időszakokban. Ma, a hidrológiai túlszabályozottság korában senki – területeinek többségén beleértve a saját gazdálkodásának bevételéből élő természetvédelmi kezelőt – nem tolerálja az "átlagos" viszonyoknál erősebb vízhatást, így a "fölösleges" vizek elvezetésével a csapadékcsúcsok természetes talajvíz-utánpótló hatását szüntetjük meg.
Tartsunk ismét egy kis összegzést. Az emberi hatások között tehát számolnunk kell:
a) az elvezetett belvizekkel (csapadékosabb években sok százmillió köbméter),
b) a mesterségesen kialakított nyílt víztükrök többletpárologtatásából adódó párolgási veszteséggel,
c) Az áttételesen a felszínközeli vizek szintjét is csökkentő rétegvízkiemelésekkel (évente 50-75 millió köbméter, újabban ismét emelkedő tendenciát mutat a mezőgazdasági célú rétegvízkutak létesítése miatt),
d) a talajvízkutakból történő vízkiemelésekkel, az öntözőgödrökből történő vízkiemelésekkel (a talajvízhasználat becsült mértéke több százmillió köbméter),
e) a megváltozott tájhasználat miatt drasztikusan megnőtt párolgási veszteségekkel (becsült mértéke sok százmillió köbméter).
Ezeket mérlegelve érdemes végiggondolni, valóban reálisnak tűnik-e az időjárás kilencven százalékos "felelőssége" a hidrológiai körülmények rosszabbra fordulásában.
Tehetünk-e valamit a Homokhátság további kiszáradása ellen?
Igen, sok mindent tehetnénk. És elszomorító, hogy mégsem történik szinte semmi, mert százféle gúzsbakötöttség akadályozza meg az érdemi változtatásokat.
Törekedhetnénk például a leeső csapadék minél hatékonyabb betározására az elvezetés helyett, ám ehhez a felszíni víz és a talajvíz időszakos (esetenként akár több évtizedes időléptéken értelmezett) maximumait tolerálni képes tájhasználatot kellene kialakítanunk. Nem néhány tározóban, hanem mindenütt, ahol helyben képes összegyűlni a víz – ebben viszont a hangzatos szlogenek ellenére minimális az előrelépés. A természetes vízháztartási viszonyok figyelmen kívül hagyásával létesített épületek, mezőgazdasági területek, utak, stb. újrakonstruálásával szembeni ellenállás (és tegyük hozzá, sokszor a pénzhiányra visszavezethető passzív tehetetlenség) leküzdésére szinte semmi nem történik. A vonatkozó jogszabályi szólamok ellenére többnyire még ott sem folyik a belvízcsatornák sok évtizedes üzemeltetési engedélyeinek átdolgozása, ahol ennek kevés akadálya lenne. A homokhátsági csatornaszakaszok többségén nincs is kiépített vízmegőrző műtárgy, így aztán akkor sem akadályozott a vízelvezetésük, ha nyilvánvalóan az ellenkezője volna hasznosabb.
A magánérdek olyannyira uralkodik a hatékony képviselet híján lévő közérdek felett, hogy amikor a bőséges csapadéknak köszönhetően a kiszáradt tavak időnként feltöltődnek vízzel, szinte minden esetben gyors lecsapolásuk felől intézkednek, mert valamely érintett területtulajdonos úgy véli, hogy neki ez éri meg. "Példaértékű" történet, amikor 2001-ben a Jakabszálláshoz és Helvéciához közeli Ludas-tóban – két falu lakosainak, az erdő- és vadgazdálkodóknak és egy fattyúszerkőtelepnek nagy örömére – felgyűlt vizet azért vezették el, mert egy sok hektáros szántó hajdani tómederbe húzott csücske felvizesedett. A séma mindig ismétlődik: a vízhatás miatt valaki kártérítési igénnyel fenyegetőzik, az illetékes vízügyi kezelőnek se pénze, se megfelelő jogi képviselete, se a vízmegőrzés mellett kiálló erős támogatója a társadalomban és a felettes szerveknél, úgyhogy kénytelen a legegyszerűbb megoldást választani: a lecsapolást. A víz jelenléte miatt bekövetkező károk bizonyítása egyszerűbb, ennek bejáratott útja van, viszont a vízhiány káros hatását eleve nehezebb számszerűsíteni, még nehezebb felelőst találni hozzá (végtére is az időjárás a hibás, mint tudjuk), nincsenek is példaként szolgáló peres eljárások, így hát könnyű kitalálni, a mindennapok gyakorlatában hová billen a mérleg nyelve.
A kiszáradással, mint ökológiai-gazdasági-társadalmi problémával szembeni érzéketlenséget ékesen kidomborítja a nagyobb csatornákat üzemeltető állami vízügyi igazgatóságok és a kisebb csatornákat kezelő, magánjogi személynek minősülő korábbi – vízilétesítményeiket napjainkra jobbára az állami vízügyi apparátusnak átadó – vízitársulatok gazdasági célú belvízvédelmi tevékenységének egész alapfilozófiája. (A nyilvánvalóan szükséges életvédelmi és lakóingatlan-védelmi célú belvízelvezetés más körbe tartozik, a problémafelvetés nem erre vonatkozik.) Ennek az alapfilozófiának a lényege a sajátosan értelmezett "társadalmi szolidaritás".
A vízitársulatok működtetésének közelmúltbeli példáján levezetve ez a következőt jelentette: a társulat működési területén minden földtulajdonos köteles volt területarányos érdekeltségi hozzájárulást fizetni (mértéke művelési áganként változott), amelyet névlegesen a tagok összessége szavazott meg, a valóságban azonban a kevés ténylegesen véleményt nyilvánító, nagyobb ingatlantulajdonos és földhasználó akarata dominált a végeredményben. Utóbbiakat az esetek többségében az intenzíven hasznosított mezőgazdasági területek művelői alkották (a tájszinten általánosan jellemző területarányoknak megfelelően), akik nem ellenségei saját pénztárcájuknak, tehát a szántók, gyümölcsösök, stb. után fizetendő összegeket lefelé szorították, míg a gyepek, nádasok, erdők, művelésből kivett területek (vagyis a vízraktározásra alkalmas földek) után fizetendő összegeket felfelé tornászták.
Az érdekeltségi hozzájárulás ezért eleve nem volt arányos a földterületek gazdasági értékével, és az abból fakadó teherviselőképességgel. A társulatok a múltbéli hagyományos gyakorlatnak megfelelően a csatornák karbantartására, vízelvezetésre fordították a befolyt pénzek döntő részét, hosszú időn keresztül. Következésképp aki nem a környezeti feltételeknek megfelelően hasznosította földjét, és mélyfekvésű, könnyen felvizesedő területen tartott fenn szántót, ezt a lehetőséget a többiek befizetett pénzéből biztosították neki: köztük számos olyan földtulajdonoséból, akiknek érdekeikkel ellentétesen, közvetlenül vagy áttételesen kárt okozott a vízelvezetés, és valójában a szárazságtól szenvedtek. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság földhasználóként például évente több tízmillió forintot fizetett saját – nem nyereségorientált, természetvédelmi célú, önfenntartáshoz szükséges – gazdálkodásának bevételeiből a vízitársulatoknak, akik ennek az összegnek a döntő részét a természeti értékek fennmaradását veszélyeztető vízelvezetésekre fordították.
A kötelező érdekeltségi hozzájárulást ugyan eltörölték 2011-ben, ám a jövőben akár önkéntes tagi hozzájárulásból, akár egyéb módon, költségvetési forrásokból finanszírozzák a társulatok működését, az alapfilozófia egyelőre változatlan marad, mert a mai napig érdemben fel sem merült megváltoztatásának igénye a döntéshozókban.
Érthető ez a furcsa logika? Akinek a szárazság okoz kárt, az saját pénzén védekezik, és biztosít magának vízpótlást, öntözővizet, ha tud. Amennyiben csatornából vételezi, természetesen azért külön fizet a csatorna üzemeltetőjének. Aki viszont vizet akar elvezettetni, annak "társadalmi szolidaritásból" megteszik ezt, és saját anyagi hozzájárulása semmiféle köszönő viszonyban nincs azzal, hogy mekkora költségű a vízelvezetés, mekkora értékű (például öntözővíz áron számolva) az a vízkészlet, amit eltávolítottak, és ami mások számára kárral járó vízhiányt okoz (továbbá akár sokkal nagyobb mezőgazdasági produkció előállítására használhatták volna). Egészen egyszerűen jobban megéri vízelvezetéssel szerezni – pontosabban "szolidaritásból" szereztetni magunknak – gazdálkodási előnyt, mint önköltséges vízpótlást megvalósítani. Nem kell hozzá közgazdasági zseninek lenni, hogy megjósoljuk, ez a rendszer mennyire tud (semennyire) racionálisan, a közérdeket optimálisan szolgálva gazdálkodni a vízkészletekkel, és hová helyeződik a hangsúly a velük való bánásmódban. Tegyük hozzá ismételten: bár a szervezeti-jogi keretek mások, az állami vízügyi igazgatóságok által kezelt csatornarendszerek gazdasági célokat szolgáló belvízvédelmi működtetése ugyanazt a logikát követi, mint a társulatiaké: a vízpótlásban igyekeznek önköltséget érvényesíteni, a vízelvezetésben viszont nem.
Akad az országban olyan tradicionálisan vízpazarló gazdasági érdekcsoport, amellyel kapcsolatban ma már egyre többen hangoztatják, hogy ki kellene fizetnie az általa igénybe vett vízkészlet értékét ahhoz, hogy ne a közkincs ingyenes elhasználásával jusson extra gazdasági előnyhöz: ez a talajvíztavakat kialakító bányavállalkozók társasága. Az ő tartós környezetterhelést jelentő tevékenységük jövedelmezőségét nagyban befolyásolná, és a bányalétesítések racionalizálását (visszafogását), továbbá az építőipari hulladékok töltésanyagként történő újrafelhasználását igencsak elősegítené, ha a bányatavakon keresztül a talajvízből elpárolgó, évente sok tízmillió köbméterre rúgó vízkészletet ki kellene fizetnük – másoknak ugyanis, akik elöntözik a talajvizet, jog szerint fizetniük kell érte.
Amíg ugyanezt a szemléletet meg nem honosítjuk a homokhátsági földhasználatok minden területén, vagyis amíg nem kell kifizetni a víz – haszonszerzés céljából történő – eltávolításának arányos költségét (mint környezetterhelési díjat, illetve gazdasági önrészt), addig jósolhatóan semmiféle érdemi előrelépés nem lesz az ésszerű vízgazdálkodás irányában. A vízeltávolításért fizetendő, arányos önköltség növekedésével viszont, a gazdasági/piaci kényszertől hajtva, folyamatosan gyarapodhatna a környezeti adottságokkal harmonizáló, hosszútávon is fenntartható területhasználatok aránya (vizes élőhelyeken elsősorban: takarmányt és húst előállító gyepgazdálkodás, nádaratás, halgazdálkodás, vadászat, rekreációs tevékenység, stb.). Mindeközben a mezőgazdasági produkció tájszinten nem csökkenne, sőt, éppen ellenkezőleg: a magasabb fekvésű területeken a talajvízszintek újbóli emelkedésével, a mikro- és mezoklíma javulásával mérséklődnének a mezőgazdasági aszálykárok (amelyek minden hivatalos nyilvántartás szerint többszörösét teszik ki a belvízkároknak), és újra értékesebb termőhelyekké válnának a szárazodás miatt tönkrement földek.
A gazdasági célú belvízelvezetések jelenlegi rendszerének működtetői gyakran hangsúlyozzák, hogy tevékenységükkel a mezőgazdaságot, a szükséges termelést szolgálják. Az igazság azonban az, hogy nem "a" nagybetűs mezőgazdaságot segítik jelenlegi alapelveik, hanem csupán a vízelvezetésben érdekeltek, társadalmi szolidaritásból piaci előnyt élvezők szűkebb körét. Ez a tény akkor is kimondandó, ha ezek a gazdálkodók sokszor jóhiszeműen kerültek ilyen helyzetbe, és ökológiai/mezőgazdasági ismerethiányuk, tőkeszegénységből fakadó kényszerpályáik miatt erkölcsileg nem hibáztathatók. Ha ők, vagy helyettük mások a természetes környezeti adottságok figyelembe vételével, intenzív vízelvezetés nélkül hasznosítanák a mélyfekvésű földterületeket, az a táj egészére, mindannyiunk számára fontos népességeltartó-képességére nézve gyakorolna kedvező hatást, nem "csupán" a szétszórt természeti értékekre.
Akadnak a vízmegőrzéssel kapcsolatban olyan szkeptikus hangok, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a víztározók (értve ezalatt a vízmegőrzéssel kezelt természetes medencéket) környezetükben csak néhány száz méteres távolságon belül növelik meg kimutatható mértékben a talajvízszintet (modellszámítások szerint nagyobb síkvidéki tározó 1-2 km-es hatástávolságában még 10 cm körüli emelkedés várható), következésképp táji léptékű kedvező hatásukban nem reménykedhetünk. Nos, a lokális hatás jellemző mértékével nincs okunk vitatkozni, bár a jelentősebb tározók beszivárgásukkal már olyan nagyobb léptékű felszínalatti vízáramlási rendszerek táplálásában is közreműködhetnek, amelyek távolabbi hatásait egyelőre nemigen tudjuk pontosan kimérni. Emlékezzünk azonban arra, hogy a hajdan félig vizes élőhelyekkel borított Homokhátság természetes állapotában nem néhány, hanem sok száz és ezer helyi víztározó medencével bírt, és ezek sűrű hálózatának akkumulálódó lokális hatásai terebélyesedtek regionális léptékűvé. A tározók korlátozott hatására vonatkozó információk legfontosabb tanulsága az, hogy tényleg nem elég néhány mintaprojektet megvalósítani: minden lehetséges helyen, minden lehetséges víz megőrzésére kell törekedni, mert csak ez vezethet jelentősebb eredményekhez.
Árvalányhajas nyílt homokpusztagyep
A Homokhátság kiszáradása elleni védekezés másik pillére a víztakarékosság volna.
Anélkül, hogy túlságosan hosszúra nyújtanánk a szót: kisebb vízigényű növénykultúrák termesztésére kellene törekedni, mellette pedig gazdasági ösztönzőkkel és hatósági eszközökkel egyaránt a pazarló öntözési technológiák visszaszorítására, takarékos alternatíváik elterjesztésére. (Ennek ellenére még túlontúl megszokott látvány a víz nagy részét haszontalanul a levegőbe szétporlasztó, kis hatékonyságú vízágyúk látványa – ráadásul esti, hajnali öntözés helyett délidőben, szélben, stb.) Nem kellene pályázati támogatásokkal ösztönözni az intenzíven hasznosított termőföldet további vízelvezetések árán "megteremtő" – valójában magasabb fekvésű környezetét tovább károsító – tevékenységeket, ennek ellenére a mai napig ez a gyakorlata a mezőgazdasági támogatási rendszereknek. Nem kellene a még nagyobb biomassza-produkciójú termelési technikákat – például faültetvény-telepítéseket, energiaültetvényeket – serkenteni, pláne ezeket "zöld" módszereknek beállítani ott, ahol nincsenek meg hosszútávú fenntartásuk hidrológiai feltételei.
Kitérőleg hozzátehetjük: a "zöldként" reklámozott energiaültetvények távolról sem valódi megújuló energiaforrások, amelyekből bármennyi energiát nyerünk, az nem csökkenti a jövőben belőlük nyerhető mennyiséget. A nap-, a szél-, a vízenergia vagy a földhő hasznosításával szemben az energiaültetvények is viszonylag gyorsan kimeríthető erőforráson, a talajerő (tápanyagtartalom, termőképesség) gyors elhasználásán alapulnak, és hozamaik (mű)trágyázás nélkül rohamosan csökkennek. (A műtrágyák gyártása viszont kifejezetten energiaigényes folyamat.) Ezt az agrártudomány művelői természetesen jól tudják, csak a hétköznapi médiahírek összeállítói, a politikusok és a termékmenedzserek nem értik meg, vagy nem áll érdekükben hangoztatni. A termőtalajokért az élelmiszertermeléssel versengő, energianyerési célú "biomasszagyártás" biztosan nem ad megoldást az emberiség energiaéhségére, vízhiánnyal és amúgy is termőképesség-romlással fenyegetett térségekben pedig végképp nem bölcs dolog tájszintű elterjesztése. (Lokálisan racionális módozatai azért léteznek, például szennyvízszikkasztással társítva, amely a szükséges vizet és tápanyagot egyaránt szolgáltatja.)
A hátsági vízháztartási problémák kapcsán rendszeresen előkerülő, grandiózus műszaki elképzelés a Duna-Tisza-csatorna megépítése. Mivel a természetvédelem a racionalitást, a fenntarthatóságot, a problémák okainak megszüntetését preferálja, nem pedig az újabb problémákhoz vezető tüneti kezeléseket, főképp nem egyes (tervezői, kivitelezői) érdekcsoportok boldogulásának elősegítését, álláspontja elég határozott e hipotetikus létesítménnyel kapcsolatban. A Duna-Tisza csatorna kiépítésére fordítandó hatalmas összegeket (egyes becslések szerint 350-400 milliárd forintot) a vízhiány kiváltó okainak megszüntetésére, a termőföld hasznosításának optimalizálására, víztakarékossági intézkedések finanszírozására, a helyben történő vízmegőrzés elősegítésére kellene fordítani, és ha ezek tekintetében minden lehetőségünket kihasználtuk, és még mindig indokoltnak tűnik a csatornaépítés, akkor volna csak érdemes visszatérni erre a kérdésre. A megvalósításra mindazonáltal racionális terveket még nem láttak a természetvédő szakemberek: a dunai víz gravitációs átvezetése 36 métert meghaladó bevágást eredményezne a Homokhátságon, és még energiaigényes szintemelések mellett is olyan mély (20 méter körüli) mesterséges völgyben történne, ami alapjaiban változtatná meg (hátrányosan, vízszintsüllyesztéssel) a nyomvonallal érintett térség talajvízviszonyait. Ráadásul a csatorna vizét csak annyira drágán és energiaigényesen lehetne öntözési céllal kiemelni a környező magas homokhátakra, amit a gazdálkodók többsége aligha tudna finanszírozni. Jól mutatja ezt a kisebb kiemelési magassággal működtethető, részben már tönkrement tiszai vízpótló rendszerek kihasználatlansága. A szivattyús vízkiemelések tömegei nélkül pedig – amelyek a legoptimistább becslések szerint sem közelítenék meg a Hátság jelenlegi folyamatos vízvesztésének mértékét, tehát nem tudnák ellensúlyozni azt – a mély bevágású csatorna nem lenne más, mint egy újabb, minden eddiginél hatalmasabb talajvízcsapoló "homokszurdok".
Ég a Bugaci Ősborókás
A képre kattintva galéria nyílik.
A klímaváltozás tudományos előrejelzései alapján a hátsági vizes élőhelyek sorsának jobbra fordulását nem várhatjuk az időjárás kedvező irányú megváltozásától: további melegedést, párolgásnövekedést, a nyári időszakban fokozódó csapadékhiányt jósolnak a klímamodellek. Ha igazán őszinték akarunk lenni, azt is kimondhatjuk: amíg a múltban is szemiarid klímájú vidék természetes hidrológai egyensúlyára egykor jellemző evaporációs és evapotranszspirációs értékek tájszinten vissza nem állnak, helyi eredményeken túlmenően nincs remény a talajvízszint tartós, regionális emelkedésére, vagy akár csak a süllyedés megállítására. A párolgási/párologtatási veszteségek tájszintű csökkentése azonban csak a jelenlegi mezőgazdasági technológiák drasztikus átalakításával volna elképzelhető, ezért belátható időn belül nincs realitása. (Hidrológiai szempontból a minél kisebb biomassza-produkcióval minél nagyobb jövedelmet biztosító kultúrák térfoglalását volna érdemes támogatni, például a – lehetőleg talajtakarás melletti – szőlőművelést, homoktövis- és gyógynövénytermesztést, stb.) Nem véletlen, hogy a tudományosan megalapozott jövőképek mind egy irányba mutatnak: a talajvízszint további, általános süllyedését vetítik előre. Költői kérdés, hogy természetvédelmi, gazdasági, társadalmi értelemben felkészültünk-e erre.
