A rovat kizárólagos támogatója
Bár a környezetvédelmi szempontok feszegetése olykor vörös posztó a hatalom gyakorlóinak szemében, most azonban nem posztóról, hanem a kihalással veszélyeztetett fajok Vörös Listájáról van szó. Ezen szerepelhetne az újságíróknak ez a – mifelénk mindig is ritka – alfaja.
Az 1990-es években szerencsém volt részt venni az amerikai Környezetvédelmi Újságírók Társasága által szervezett éves konferencián, olyan 800 kolléga futott össze. Nyilván nem mindenki jött el, vagyis óvatosan becsülve is lehettek vagy dupla ennyien a környezetvédelmi témákra szakosodott kollégák. Odaát harmincszor nagyobb a népesség, tehát ha idehaza fel tudnánk mutatni ötven ilyen zsurnalisztát, állnánk az összeghasonlítást. De, attól tartok, jó, ha ötöt tudunk. Nem volt ez mindig így, a rendszerváltáskor még nálunk is volt egy tucatnál több tagból álló zöldújságíró csapat, sőt, még az amerikaival azonos nevű társaság is – mára azonban egyik sincs meg.
Környezetvédelmi témákra szakosodott újságírót már a rendszerváltáskor is csak kevés orgánum engedhetett meg magának. Aztán, ahogy a közérdeklődés – vagy csak a szerkesztői elképzelés a közérdeklődésről? – változott, a kollégákat is más felé irányították. Igaz, a szocialista nagyipar környezetszennyező őstulokjai kihaltak mára, de egy-egy botrányos ügy mögé ma sem ártana némi szakismerettel is bekukkantani. Nehéz megérteni például, hogyan történhetett meg az ajkai-kolontári vörösiszaptározó által okozott katasztrófa, s miért mentették fel – szerintem helyesen – a „bűnösöket”. Meg aztán: nemcsak botrányokról szól a környezetügy, a Levegő Munkacsoport szakmai anyagainak vajon miért nem jut hely a főáramlatú médiában?
Utána lehet nézni, persze, sok mindennek, de egyre nehezebben. Az információk nemhogy egyre jobban ömlenének – amire sokan, némileg naivan, számítottak a rendszerváltáskor –, inkább egyre körülményesebb kivasalni őket. Tehát nemcsak az a baj, hogy kevés a zöld ügyekre szakosodott újságíró, hanem az is, hogy munkakörülményeik egyre rosszabbak. És most nem a fizetésre gondolok. 1990 környéke szerintem az újságírás – beleértve a környezetügyi témákat – aranykora volt. Főleg a mából visszanézve. A rendszerváltó Antall- és az azt megelőző Németh-kormány ma már fénylőnek tűnő korszaka után előbb lopakodva, majd hétmérföldes lépésekkel megindult a visszarendeződés. A megboldogult szocializmus végóráiban még, ha nem is könnyen de szóba álltak a mezei újságíróval miniszterek, miniszterhelyettesek, államtitkárok, és nem kellett ahhoz sem nagy agyafúrtság, hogy az ember „nem nyilvános” bélyegzővel ellátott iratokhoz jusson. Antallék korszakának bájos rendetlenségében sem volt nehéz kormányzati döntéselőkészítő szakmai anyagokhoz jutni. A személyes kapcsolatokon keresztül a későbbiekben is meg lehetett érteni, mik a kormányzati szándékok, a nagy port felvert egyedi ügyekben a zöldhatóságoktól lehetett – hol hivatalos, hol félhivatalos – információt szerezni. A kétes döntéseiről ismert kisgazda Pepó Pál zöldminiszter nem is értette, hogyan fordulhat elő, hogy rendre kiderülnek eltitkolni szándékozott stiklijei. Nem tudta, hogy hiába tökéletesítette a már az előd szocialista miniszter idején bevezetett szigorúnak gondolt beléptetési rendszert, azt ezer módon kijátszva az újságíró szépen összesöprögethette a szükséges tudásmorzsákat a minisztérium szakmai i apparátusától. Merthogy akkoriban még volt ilyen.
A minőségi változást a 2002-ben kezdődött szocialista (-liberális) ciklus hozta meg, kezdett hézagmenetessé válni az információk nyilvánosság előli elzárása. A megfenyegetett köztisztviselők már nem, vagy legalábbis sokkal nehezebben adtak érdemi tájékoztatást, a hivatalos csatornákon viszont félinformációk, netán hamis hírek jöttek csak át. A döntések átpolitizálódtak, a szakmai háttér egyre többször rejtve maradt a kíváncsiak előtt. A négyes metró körüli visszaéléseket mostanában feszegető OLAF-jelentés aligha születik meg, ha a publikum már akkor hozzáfér néhány gondosan elrejtett adathoz. Mert hogyan is működhetett akkoriban a sajtó? Részletes adatokat szerettem volna egyes szerződésekről, de a szakmai illetékeseknek tilos volt kinyitniuk a szájukat. Egyedül Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes adhatott tájékoztatást, és hát – hogy is mondjam – az messze nem volt teljes körű. Titokban, persze, könnyebb csalni, mint a nyilvánosság szeme láttára (bár manapság ez utóbbira is bőven látunk példát).
A politika mindent ellenőrizni, kézben tartani akart. Amikor 2004-ben kigyulladt a Palota Környezetvédelmi Kft. rákospalotai veszélyeshulladék-kezelő telepe, a zöldhatóság illetékese csak az után mert nyilatkozni, hogy a környezetvédelmi minisztérium sajtósai engedélyt adtak rá. De könyörgöm, mi köze van egy minisztérium sajtóosztályának a hatósági munkához?! Persze, épp akkoriban készült az új koncepció a közigazgatási államtitkári poszt megszűnéséről… Vagyis a szakmai apparátus „hivatalosan” is a politikai zsákmányszerzés elve alapján, a pártutasítások szerint kell, hogy eljárjon. Innen már tényleg csak egy tyúklépés volt a 2010 utáni alkotmányos puccs.
A közszolgák megfélemlítésére jellemző, hogy amikor régi informátoromat a mobilján hívtam, hogy némi háttérismerethez jussak, azzal zárta rövidre a beszélgetést: kérlek, felejtsd el ezt a számot és a sajtóson keresztül tedd fel a kérdésedet. Ezt az utat számtalanszor meg is tettem, de régóta csak alibiből írogatok a sajtóosztályokra. Tőlük ugyanis valós, érdemi és időben érkező tájékoztatást még soha nem kaptam. Na, ez a másik oka a környezetvédelmi újságírók kihalásának. Ilyen külső feltételekkel valóban luxus a szakújságíró. Bár remélem, idővel kitermelődik egy új generáció, hiszen a bajok attól még velünk vannak, hogy a hatalom gyakorlói el akarják ezt feledtetni.
Szabó Gábor
környezetvédelmi újságíró
