Ausztriában található a világ egyetlen olyan atomerőműve, amelyet milliárdokból, korszerűen, készre felépítettek, de soha nem helyeztek üzembe. Az idén 39 éves a zwentendorfi reaktor, egyetlen watt energiát sem adott soha, mivel a tiltakozók által kikövetelt népszavazáson az atomenergia ellenzői felülkerekedtek. A reaktort rég elvitték alkatrésznek, de a masszív épületek ma is állnak, sőt pár éve 1000 napelem termel áramot.
1969-ben az akkor kormányzó konzervatív Néppárt (ÖVP) döntött arról, hogy a korszerűnek tekintett irányzathoz csatlakozva Ausztriában is meghonosítják az atomenergiát. A zwentendorfi erőmű a Duna alsó-ausztriai folyásánál lett volna az első reaktor, majd hasonlókat építettek volna Felső-Ausztriában és Karintiában, a Drávánál is. Amikor a döntés után egy évvel Josef Klaus néppárti kancellár helyére Bruno Kreisky, a jeles szociáldemokrata politikus került, ő is lelkesen vállalta a nagyratörő atomprogramot, aminthogy általában az osztrák politika, a gazdaság és a szakszervezetek is. Így a parlament egyhangúlag hagyta jóvá a terveket, 1971 tavaszán pedig a kormány döntése alapján a Tullnerfelden, a Bécstől 30 kilométerre fekvő Duna-parti mezőkön, ahol hagyományosan zöldséget termesztenek a fővárosnak, megkezdték Ausztria első atomerőművének építését –írta a 168 Óra.
A 700 MW teljesítményű reaktor az ország energiaszükségletének 10 százalékát adta volna. A Siemens szállította, amelynek már két hasonló reaktora működött Németországban, míg az infrastruktúrát az állami óriáscég, a Voest építette. A következő években az illetékes minisztériumok ezernél több biztonsági feltétel teljesítését írták elő, ez azonban távolról sem győzte meg azok gyorsan növekvő táborát, akik éppen a lakosság egészségére, a páratlan osztrák környezet védelmére hivatkozva utasították el mind az első, mind a két másik reaktor építését is. A Bécsben és másutt szervezkedő csoportok egyesítették erőiket, és közösen léptek fel, többezres tüntetéseket rendeztek, miközben az ország egyetlen települése sem volt hajlandó vállalni az atomhulladék tárolását.
Atomerőmű Zwentendorf. elsöpörte a népakarat
A sok ismert személyiség között, akik támogatták a tiltakozó mozgalmat, ott volt Konrad Lorenz, a Nobel-díjas magatartás-kutató, Paul Hörbiger, a Burgtheater Budapesten született csillaga, Engelbert Broda, jeles fizikus, történetesen az igazságügyi miniszter fivére, nemkülönben pedig Bruno Kreisky fia. Válaszul a kormány országos tájékoztató kampányt indított, cáfolva az ellenzők érveit, biztosítva a lakosságot, hogy az atomenergia egyáltalán nem veszélyes, és hangoztatva, hogy az atomenergia olcsó, alkalmazása pedig függetlenséget jelent a külföldtől.
A kampány sem győzte meg az ellenzőket, sőt 1977 tavaszán és őszén (akkorra Zwentendorf építése az utolsó szakaszába lépett) tömegtüntetések voltak Bécsben, Grazban, Klagenfurtban, Innsbruckban. Nyár elején a szociáldemokrata kormány rendkívüli tanácskozásra ült össze, amelyre meghívták az atomenergia jeles osztrák szakembereit, hogy adjanak tájékoztatást, mennyire megalapozottak az ellenzők érvei, s végül is mi legyen Zwentendorffal. Nem tudjuk, mit mondtak a szakemberek a zárt ülésen, de a kormány úgy döntött, hogy az erőművet üzembe helyezik, azzal a feltétellel, hogy megoldják a nukleáris hulladék tárolását. Ez megoldódott, a szovjetek jó pénzért vállalták a feladatot. A kilátások egyébként jók voltak, a felmérések szerint a lakosság többsége támogatta, hogy atomenergiával biztosítsák a gyorsan fejlődő gazdaság növekvő energiaigényét.
Az ellenzők azonban továbbra sem nyugodtak, és a lelkes atompárti Kreisky ellen fordult saját pártjának ifjúsági szervezete is. Az ifjúszocialisták javasolták, hogy írjanak ki népszavazást, az döntsön a lakosságot megosztó kérdésben. A kancellár elutasította a javaslatot, mire egyre hevesebb formákat öltött a tiltakozás. A 484 fűtőelemet, tekintettel a közhangulatra, titokban akarták Németországból az erőműbe szállítani, de a tiltakozók tudomást szereztek a vonat érkezéséről. A vasútvonal elzárásával fenyegettek, mire az első nyolc fűtőelemet repülőn, majd a hadsereg helikopterein juttatták a helyszínre. Egyébként az évtizedre elegendő, Dél-Afrikából importált urán már raktárban volt, aláírták a húsz évre szóló szerződéseket amerikai cégekkel a dúsításról, és vagy kétszáz, Németországban és az Egyesült Államokban több éven át kiképzett szakember várta, hogy munkába állhasson. A kialakult politikai helyzetben az immár ellenzéki Néppárt célszerűnek látta elhatárolódni. Elvben támogatták az atomenergiát, de a nem kielégítő biztonsági rendszabályok miatt magát a vízhűtéses Zwentendorfot nem. A tőlük jobbra álló Szabadságpárt elutasította az atomenergiát.
Nyárra Kreisky is belátta, hogy csak népszavazással oldhatja meg a kialakult súlyos helyzetet, de szilárdan bízott abban, hogy győzni tud. Nyomatékul kijelentette, ha terve az 1978 novemberi népszavazáson nem kap többséget, lemond. Biztos volt a dolgában, ám a tapasztalt, ravasz politikus ezúttal tévedett, ha nem is túl nagyot. Jelentős, 64,1 százalékos részvételnél a szavazók 50,46 százaléka voksolt Zwentendorf üzembe helyezése ellen, azaz valamivel kevesebb mint 30 000 ember szavazatán múlt az ügy. Azért is alakult ilyen szűken, mert sok szociáldemokrata szavazó, aki szíve szerint az atom ellen voksolt volna, nem tette, mert félt, hogy akkor távozik pótolhatatlannak vélt kormányfőjük. Még ez év decemberében a parlament 1998-ig, vagyis húsz évre megtiltotta nukleáris hasadásból származó energia használatát, nukleáris anyagok tárolását, illetve szállítását az ország területén. Később, 1997-ben a törvényhozás egyhangúlag döntött arról, hogy Ausztria továbbra is atommentes marad.
Kreisky kancellárt politikailag sem kellett félteni. Hiába az elbukott népszavazás, már a következő évi választáson pártjával fölényesen győzött, s még négy évig töltötte be posztját a Ballhausplatzon.
A hét évig épült Zwentendorf akkori árakon jó 14 milliárd schillingbe került, a költségeket tovább növelte az erőmű konzerválása, az épületek fenntartása. Pótlására épült, nem túl távol, szénerőmű – így legalább a kiépített vezetékeket felhasználhatták. Jóllehet az SPÖ a nyolcvanas években még tervezgette Zwentendorf üzembe helyezését, felhagytak vele, és a kilencvenes évektől megkezdték a részleges bontást. A reaktor alkatrészeit pótlásra használták három németországi Siemens reaktornál – amelyeket azóta rég leállítottak. A kifogástalan, „szakszerű” helyszínen sokáig képezték az osztrák és a német környezetvédelem szakembereit mentésre reaktorbalesetnél, s az elvetélt erőmű remek helyszínnek bizonyult filmforgatásokhoz is.
Öt évig egyetlen gondnok vigyázott az üres telepre, akinek a kutyája lett igen híres, Leonie ugyanis soha nem volt hajlandó bemenni a reaktorterembe. Egyébként kapott helyet korábban a korszerű kiszolgálóépületekben általános, nemkülönben csendőrkiképző iskola is, 1999–2002 között itt rendezték a Nuke popzenei fesztivált, majd a Global 2000 szervezet európai atomenergia-ellenes összejöveteleit.
Zwentendorf 2009 óta mégis szolgáltat energiát, mert az óriás reaktorcsarnok homlokzatára vagy ezer napelemet szereltek, azok jelentős mennyiségű áramot táplálnak a hálózatba, a bécsi műegyetem odatelepített kutatóközpontjának munkatársai pedig a fotoelektromosság új útjait keresik. Aki kíváncsi, az előzetes bejelentkezés után meg is tekintheti a világ egyetlen soha nem működő atomerőművét. A fűtőelemeknek csak a helye látszik, de egyebek mellett ott vannak az óriás szivattyúk, amelyek másodpercenként 30 000 liter Duna-vízzel hűtötték volna az elemek több ezer fokos hőmérsékletét. Zwentendorf amúgy igen csendes, békés hely. A nép akarata előtt a legelbizakodottabb politikusnak is meg kell hajolnia, sugallja e sajátos ipari műemlék-emlékeztet a 168 Óra.
