Ne feledjük, hogy amin gazdálkodunk, az országunk maga. Sokszínű ország, sokszínű lehetőségekkel. Ezt nem kellene elfelejtenünk, sem kormánynak, sem hivataloknak, sem nekünk. Ha elrontottuk, nem kapunk helyette újat.
Nem sokkal a rendszerváltás előtt elgondolkodva álltam egy, az Aggteleki-kavicsháton található szántóföld mellett az ottani Tsz elnökével. Jómagam érdeklődően figyeltem a terület nevét meg nem hazudtoló kavicsos földjét, ahol a gyom között itt-ott kiállt valami arasznyi kalászos, ami alaposabb szemrevételezés után búzának bizonyult. Kérdésemre, miszerint az aratás körömollóval fog-e megtörténni, az elnök elnézően mosolygott, közölve, hogy ez egy lejelentett búzatábla és a csekély aranykoronájú földek után járó állami támogatást aratják le, nem a gabonát.
Aztán ugyancsak rendszerváltás előtt elgondolkodva álltam a Bodrogközben található szántóföld mellett az ottani Tsz agronómusával. Hogy igazából kinek volt a bögyében a Bodrogköz vízivilága azt nem tudni, mindenesetre nagyszabású programot dolgoztak ki a terület lecsapolására. Remek gyűjtőcsatornákba vezették a drénezett földek vizét, amelyek azután gerinccsatornákba csatlakoztak. Csekély problémaként csak az merült fel, hogy a befogadó csatornákat rosszul méretezték, miáltal azok a vizet jobb esetben nem vezették el, rosszabb esetben visszadolgozták a földek alá, így ez esetben a búzát a nád között kellett keresni.
Aztán jött a rendszerváltás. Sokan említik rendszerdöntés ügyben érdemeiket, de az igazság az, hogy azon a ponton túl egyszerűen nem volt tovább, a rendszer magától omlott össze. Ez a mezőgazdaság nyelvén azt jelentette, hogy a természettel szemben is erőszakpolitikát folytattunk. Úgy gondolták, hogy ha növeljük a ráfordításokat-például a műtrágyát 6 kg/ha/évről 245 kg ha/évre össznitrogén foszfor kálium kimutatásban, vagy a növényvédőszer felhasználást ugyanez idő alatt (az ötvenes évektől a kilencvenes évekig) 13 kg/ha/évről 64 kg/ha/évre, akkor az ugyanilyen arányban meg kell látszódjon a terméseredmények emelkedésében is.
Na, ez nem történt meg. Elindult az ördögi spirál és a végén azt lehetett tapasztalni, hogy egyre több ráfordítással fajlagosan egyre kevesebb eredményt kapunk. Ugyanakkor sikeresen szétműtrágyáztuk a Balatont és hígtrágyával elszennyeződött megannyi földalatti vízkészlet. Egyszóval mezőgazdaságunk is elérte a technokrata szemléletű intenzív növekedésének a végpontját, mindamellett, hogy büszkén kivonultunk az orosz piacról.
Arról most ne beszéljünk, hogy a kárpótlási jegyekből összeharácsolt törpebirtokokon a tulajdonosok úgy akartak gazdálkodni mint egy kis Tsz, de még inkább olyan álmokat dédelgettek, hogy földjüket százszoros áron megveszi egy multi áruházlánc, vagy kisajátítja egy autópálya építkezés.
Sokan, főleg a Dunántúlon kötöttek zsebszerződéseket osztrák és német gazdálkodókkal, akik tisztelet a kivételnek úgy viselkednek hazánkban ahogy otthon soha sem mernének. Többször találkoztunk olyan gazdával, aki miután megtudta, hogy legelőjének, földjének szélén van egy lápi nyúlfarkfüves, vagy kockás liliomos foltocska, ami esetleg védettségre tarthat igényt, másnapra beszántotta az egész értékes területet, nehogy valamiben korlátozzák földbirtokos jogait. De legyünk őszinték, nem csak a külföldieket jellemzi ez az alapvető természet iránti érzéketlenség. A szerves trágya kihordása a védett láprétre, a vízelvezető árkok beszántása és az építési törmelék meg egyebek legelősarkon vagy vízmosásokban való leterítése általános jelenség.
De megteszi magáét az erdészet is. Mint az állami területek kezelője hihetetlen dúlásokhoz asszisztálnak például a Bakonyban, mivel az alacsony árra leszorított alvállalkozóik hírből sem ismerik a környezettudatos gazdálkodást, ezért például úgy végeznek ki egy sziklai bükköst, ami egyébként soha nem fog regenerálódni, hogy az erdő helyén csak földi siralomvölgy marad, iszonyatos fél méter mély traktornyomokkal.
A gazdálkodás pedig úgy ér valamit és úgy nyereséges, ha a természet súg, hogy mit csinálhatunk az ő birodalmában. Mire ad javakat kis ráfordítással, és ez nem valami zöld halandzsa, hanem kőkemény gazdasági racionalitás.
Magyarország természeti erőforrásait ugyanis olyan kettősség jellemzi, hogy lehetőségeiben ugyan sokkal jobb mint az EU átlaga, ellenben sokkal sérülékenyebb is a medencehatás miatt.
Tanulmányok szerint másfél millió hektár intenzív művelése nem gazdaságos több szempontból sem hazánkban, ami nem azt jelenti, hogy ezeket a területeket teljesen vissza kell adni a természetnek, hanem legelőként, erdőként, vagy másféle műveléssel érdemes hasznosítani. Lehet hogy sok helyen el kellene felejteni már egyszer a mélyszántásos hagyományokat is, amellyel fölöslegesen nagy energiaráfordítással csinálunk holt és szerkezet nélküli talajt. Nehéz persze túllépni a hagyományokon, de hát egyszer a boszorkányégetést is abbahagyták egykoron, mert rájöttek hogy nem korszerű dolog.
Végül pedig ne feledjük, hogy amin gazdálkodunk, az országunk maga. Sokszínű ország, sokszínű lehetőségekkel. Ezt nem kellene elfelejtenünk, sem kormánynak, sem hivataloknak, sem nekünk. Ha elrontottuk, nem kapunk helyette újat.
