A fodorkafélék családjába tartozó gímpáfrány leginkább a középhegységek és szurdokvölgyek párás, sötét részein fordul elő. Az Alföldön ritkán fedezhetjük fel. Dévaványa térségében, a Szőlős-zugi gulyakútban azonban most is látható ez a növény.
A 80-as éveket megelőző időszakból az Alföldön ritka gímpáfránynak Dévaványa térségében csupán egy előfordulása volt ismeretes. A kiritói gulyakútban a múlt század elején Herman Ottó találta meg. Azért érdekes ennek a páfrány fajnak a térségi előfordulása, mert természetes élőhelye a középhegységeink, szurdokvölgyeink párás, sötét környezete, a pusztán ilyen értelemszerűen nem található.
Hermann Ottó mégis megtalálta ezeket a mikro-élőhelyeket a csordakutakban, melyek teljesen hasonló mikroklímát nyújtanak a gímpáfránynak, mint az eredeti környezete. A gulyakutakat régen rendszeresen használták a legelő állatok itatására. Minden kimerített 10 liter vízből fél-1 liter szétcsapódva a kút tégláin visszacsorgott a mélybe, növelve a vízpárát. Az állandóan nedves közeg sok kútban mohapárnák kialakulásának is kedvezett.
A ’90-es években célzott kereséssel az akkori Dévaványai Tájvédelmi Körzet szakemberei a kiritói kútban nem, de a szomszédos határrészeken összesen 4 helyről mutatták ki a gímpáfrány előfordulását. Az utóbbi évtizedben megváltozott a gulyakutak használatának a módja. Már nem kézzel, hanem kis szivattyúkkal veszik ki a vizet a kutakból a csökkent létszámú állatok itatására, így a gímpáfrány és a néhány kútban szintén előforduló aranyos fodorka életfeltételei lassan megszűntek. A gímpáfrány eltűnőben van, már csak a Szőlős-zugi gulyakút őrzi előfordulását. Szerencsére eredeti élőhelyein helyenként tömeges, a mi térségünkben pedig mint florisztikai színesítő elem van jelen.
Az utolsó tő jelenléte mintegy emléke a régi tradicionális állattartás módszerének és a gémeskutak egykori szerepének. A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság hosszú távon rehabilitálni szeretné a védett területen meglévő több mint 40 gémeskutat (újraépítéssel). A cél, hogy ezek a pásztorépítmények ismét a puszták útjelzői lehessenek.
Csongor Győző: PÁFRÁNYOK AZ ALFÖLDÖN
Nem egy kutatónknak tűnt már föl a páfrányoknak az Alföldön való előfordulása. Hiszen ezeknek a növényeknek elsősorban az árnyas erdőkben, sziklafalakon vannak kedvelt lelőhelyei, ahol a száraz, meleg alföldi klímával szemben a legkedvezőbb feltételeket a nedvesség biztosítja. Sleőként Bernátsky Jenő /1902/ ismerte fel, hogy az Alföld s az Alföld-széli hegyek közt éles határ vonható. Némely faj ugyanis az Alföld-széli hegyeken bőségesen terem, a síkságon azonban eltűnik szemünk elől. Mások /tőzeg-páfrány, rucaöröm/ az Alföldön közönségesek, de a hegyek szélein már nem fordulnak elő. Ő ismerte fel azt is, hogy a korpafüvek /Lycopodinae/, melyek a hegvvidéken a harasztokkal együtt mindenütt megtalálhatók, az Alföldön teljesen /!/ hiányoznak. Hogy a hegyvidéki páfrányok mégis előfordulnak az Alföldön, annak okai nem kereshetők klimatológiai különbségekben, sem vándorlási nehézségekben, hiszen ezeknek a növényeknek a spóráit könnyen terjeszti a szél. 3ernáteky az okot inkább a talajviszonyokban látja.
Boros Ádám /1925,1930/ már fölismeri, hogy agyag- és hozok talajú síkságainkon az emberi kultúra néha olyan viszonyokat hoz létre, amelyek elősegítik hegyvidéki erdei sziklák növényeinek kivételes megtelepedését. Házak falén, kőfalakon, udvarokban is találkozhatunk sziklalakó páfrá- ‘ nyokkal. Páfrányokban és mohafajokban sokkal gazdagabb – Boros szerint – a kutak belső falának flórája, ahol állandóan sokkal hűvösebb és nedvesebb a levegő, mint kívül, a szabadban. Az itt megtelepedett növények – napsütés híján – szórt fényben is vígan megélnek. 6 ismeri fel azt is, hogy az elhagyott ásottkutak, belül téglafalakkal bélelve, szerte az Alföldön páfrányok és mohok /elsősorban sziklalakók/ gazdag megtelepedésére nyújtanak alkalmat.
Boros szerint az Alföldnek páfrányokban leggazdagabb része a Nyírség, ahol ültetett fenyvesekben, erdei árkokban mintegy 11 fajjal képviselt harasztflóra díszlik. De hozzá hasonló arányú vegetációt lelt a Duna-Tisza közi lá-pos kőriserdőkben is.
Tamássy Géza /1926/ a gúthi erdőben hétféle harasztot talált /négy erdei és három sziklalakó/. Megállapítása szerint a nyírségi talajok felső homokrétegei alatti agyag visszatartja a nedvességet, s ez kedvező ezeknek a növényeknek, ő mutat rá először arra is, hogy a hegyekről lezúduló víz hozhatta le a harasztok spóráit a távolfekvő homokos, buckás területekre is. Az Alföld területén 12 szárazföldi és 3 vízi harasztot ismer. /Sadler_József flóraművében, 1825-ben csupán egyetlen fajt/.
Zólyomi Bálint /1931/ az Alföld páfrányainak listáját 12 fajjal, Máthé Imre /1935/ pedig Békés megyei adatokkal /4 faj/ egészíti ki.
Szűkebb környékünkön az első páfrányadatot Lányi Béla /Csongrádmegye flórája előmunkálatai, 1915/ közli. A sas-harasztot /Pteridium aquilinum /L/Kuhn/ Szeged környéki kőkerítésről, valamint a Tisza rakpartjáról gyűjti. Példánya a Móra Ferenc Múzeum herbáriumában ma is föllelhető. Azóta sem találta ezt a növényt környékünkön senki!
Győrffy István /193o/ az egykori Csanád és Csongrád megye területéről közöl négy páfrányfajt. Az erdei pajzei-kát Bezúrszékről, az Alföldön elsőként a kövi bodorkát a pusztaszeri Árpád emlékmű faléról, az aranyos fodorkát s elsőként ugyancsak a ritka gimharasztot Makó környékéről, egy csordakút belső faláról.
Jelenleg Bodrogközy György kutat még páfrányok alföldi előfordulásai után, a Tisza mentén, valamint mesterséges /építmények falai, stb./ lelőhelyeken.
