A természet-társadalom dichotómiája évszázadok óta szerves részét képezi az emberi gondolkodásnak. Ezek alapján az ember különb mindentől, ami természet. Vagyunk mi és ott kint valahol van a természet. Az, hogy az evolúció során pontosan mikor és miért vágtuk el a metaforikus köldökzsinórt Homo Sapiens és Gaia (azaz a Földanya) között, talán egy későbbi blogban jobban kifejtem, de ízelítőnek azért azt elmondom, hogy mindenképpen összefügg a mezőgazdasági forradalommal (hiszen ott, tízezer évvel ezelőtt telepedtünk le először és tanultunk meg megbízhatóan kihasználni a természetet az egyre növekedő emberállomány eltartására), a kereszténység és más egyistenhitek térhódításával (’Gondoskodva uralkodunk’ minden más élőlény felett), és az elmúlt évszázadok intenzív iparosításával mely látszólag véglegesen felszabadította az emberiséget a természet kiszámíthatatlansága alól.
De, ami ennél is fontosabb, hogy emiatt a természet-társadalom szétválasztás miatt a természetre ritkán tekintünk úgy, mint szerves része a mindennapjainknak és ezért sokszor nem is adjuk meg neki azt a fajta rendszerszintű gondolkodást, amit más dolgokra viszont igen.
A politikai ökológia ezt a tendenciát próbálja javítani azzal, hogy feltérképezi azt, hogy hogyan befolyásolja a politika, a gazdaság és a társadalom a biológiai környezetünket – és vice versa, tehát hogyan befolyásolja a biológiai környezetünk azt, hogy hogyan alakítjuk ki magunk körül a gazdaságainkat, a politikai rendszereinket, a társadalmi normáinkat. Ez a megközelítés aztán feltárja azt, hogy a környezeti változások hatásai nem egyenlően oszlanak el a társadalomban: a politikai, társadalmi és gazdasági különbségek meghatározó szerepet játszanak abban, hogy ki nyer és ki veszít, ki jár jól és kinek származik költsége a különböző környezeti folyamatokból és az éghajlatváltozásból (spoiler: hosszútávon senki).
A politikai ökológia megtanít arra is, hogy kritikusabban vizsgáljunk egy adott környezeti problémát, ezzel kikerülve azokat a gyakran hibás következtetéseket, amik az egysíkú nézőpontokból fakadnak. Klasszikus példája ennek Kissidougou megye esete a nyugat-afrikai Guineában.
Kissidougou az Afrikai kontinens szavanna és erdő közötti átmeneti zónáján helyezkedik el és a tájat évtizedek óta a szavanna dominálja, itt-ott kidíszítve egy-egy erdőszigettel, melyek mind a helyi települések körül helyezkednek el. Az 1990-es években több nemzetközi szervezet is el kezdett foglalkozni a térséggel, aggódva, hogy a település körüli erdők egy nagyobb erdőszisztémának a maradványai, melyek emberi beavatkozás és túlhasználás miatt tűntek el.
Melissa Leach és James Fairhead politikai ökológusok meg akarták vizsgálni, hogy vajon mi okozta az elmúlt évtizedekben az erdők eltűnését. A kezdetleges hipotézisük az volt (szinkronban mind a nemzetközi fejlesztéssel foglalkozó szervezetekkel, mind a guineai kormánnyal), hogy a települések lakói ellenőrizetlen erőforrás-felhasználásaikkal fokozatosan kiirtották a tájról az erdőket. Ezt hívják a közgazdászok a ’közlegelők tragédiájának’, azaz, hogy egy közjót az emberek a közvetlen érdekeiknek megfelelőlen elkerülhetetlenül túlhasználnak, és ezért jobb ezt az államra és magáncégekre bízni.
A korszakhoz rendhagyó módon Leach és Fairhead kutatása nem csak egy tudományos ág eszközeit használta fel, hanem összefűzte az antropológiát földrajztannal, etnográfiával és talajtudománnyal. Több tucat interjút végeztek a helyi lakosokkal, főleg a legidősebbekkel, akik több visszamenő generációnak a történeteit hordozták magukban. GIS szatellit képekkel megvizsgálták az elmúlt 50 év tájkép változását, és a megyei archívumokat is átvizsgálták. Meglepő módon a kutatásuk kimutatta, hogy az elmúlt 30 évben az erdőfelület nem hogy nem csökkent, hanem a helyi lakosok a tájjal mélyen összefonódott tudásának és kapcsolatának köszönhetően megnövekedett.
A történet morálja viszont nem csak az interdiszciplinaritás (azaz több tudományos ág összevonása), hanem az is, hogy különböző politikai folyamatok (itt a nemzetközi szervezetek és a kormány érdekei), hamis gazdasági és társadalmi elméletek (a közlegelő tragédiája) és kulturálisan beágyazott elfogult feltételezések (’a fehér kutató objektív tudása vs a fekete lakosok tudatlansága) hogyan vezethetnek hamis beavatkozásokhoz egy bizonyos környezeti probléma megoldására. Kissidougouban az erdők védelmét nem a helyi lakosok eltávolításával vagy büntetésével, hanem a települések és tudás-kultúrák megőrzésével érték el.
A politikai ökológia hasonló módon világít rá napjaink legnagyobb kihívásaira, mint például az éghajlatváltozás egyenlőtlen hatásaira, a környezeti- és energiaszegénységre, a nemzetközi vállalatok és politikai erők szerepére természetes erőforrások kiaknázásban és helyi lakosságok marginalizálódásában, és még sok másra. Ezzel egyszerre megoldásokat is kínál ezekre a kihívásokra, mint például alternatív fejlődési indikátorokat, új gazdasági és társadalmi elméleteket az ember és a természet kapcsolatáról és új társadalmi szerveződési módszereket. Ez a blogsorozat ezeknek a témáknak ad teret.
Végezetül, a politikai ökológia megmutatja, hogy az ember és a természet kapcsolata elválaszthatatlanul össze van fonódva, az ember és a természet egy, és csupán ennek a megértésével és elősegítésével tudunk megfelelő környezeti és társadalmi megoldásokat találni a 21. században.
