A világban a növények uralkodnak. Ők diktálják a szabályokat, mi csak alkalmazkodunk. Ha azt gondoljuk, hogy erősebbek vagyunk náluk, meg fognak tanítani rá, hogy hol a helyünk: hogy csak átmeneti vendégek voltunk az otthonukban, és hogy a vendégség véget ért.
Azok után, hogy évmilliárdokon keresztül úgyszólván egyeduralkodók voltak, ma is a növényvilág alkotja a biomassza (az összes élő szervezet) legalább 80 százalékát. Ha a növényi biomassza egy lángos, akkor a Föld – összességében – legnagyobb tömegű „állatfaja”, az ember legfeljebb egy negyed sajtreszelék rajta, az összes vadon élő emlős állat pedig annak a negyednek is csupán az ötöde. A madarak, halak és a többiek együttvéve sem tesznek ki annyit, mint egyetlen sószemcse. Ez a világ a növényeké, az élet szabályait a növények írják, és minden más élőlény számára ők teremtik meg az életfeltételeket. A növényeknek köszönhetjük az oxigén megfelelő koncentrációjú stabil jelenlétét a légkörben ugyanúgy, mint a kellemes és kiegyensúlyozott hőmérsékletet.
Az ember-és technikaközpontú világszemlélet jelentősen megnehezíti, hogy elfogadjuk a növények kulcsszerepét a földi klíma szabályozásában. Megnehezítette más az iskolában is – azóta annyit romlott a helyzet, hogy most a megértés valószínűleg a túlélés feltétele. Nem abban az értelemben, hogy aki nem érti meg a növények életműködését, az meghal – bár szélsőséges esetben ezt sem lehet kizárni –, hanem olyan formában, hogy ha nem ismerjük meg, és nem hagyjuk érvényesülni annak a világnak a törvényszerűségeit, amely többek között a ma élő ember kialakulását is lehetővé tette, akkor olyan válaszreakciókat indítunk el, amelyek az emberi életet is elsöprik. Az ember elég erős hozzá, hogy felborítsa az egyensúlyt, ahhoz viszont harmatgyenge, hogy az élet fenntartásának terhét a vállára vegye.
Budán, a Margit híd hídfőjéhez közel, a Körúttól a Batthyány tér irányába fut kép párhuzamos utca, a Lipthay és a Frankel Leó. Térképen nézve nem sok különbség van köztük, de aki ezekben a napokban végigsétál rajtuk, két fontos eltérést tapasztalhat: a Lipthay utcában nincsenek fák, az árnyas Frankel Leó utcában pedig sokkal hűvösebb van. A két jellegzetesség szorosan összefügg. A fák kétféle módon is hűtik a környezetüket, méghozzá nagyon hatékonyan. Az egyik hűsítő módszerük a párologtatás, amelyről mindenki hallotta, hogy hőt von el. Nem is keveset: a Yale Egyetem tanulmánya (Rivers in the Sky: How Deforestation Is Affecting Global Water Cycles) szerint egy kifejlett fa nagyjából két lakossági klímaberendezésnek megfelelő hűtő hatást produkál. A háztartási klímákkal ellentétben azonban, amelyek befelé (a lakásba) hűtenek, kifelé (az utcába) pedig melegítenek, a fa nem melegít semmit. De akkor hová teszi vajon a környezetből kivont energiát?
Az iskolarendszer – különösen a magyar – olyan különálló ismeretszigetek felfedezésén át vezeti a tanulókat, amelyek a legtöbbünk esetében (hiába függnek össze szorosan) nem állnak össze a tudás egybefüggő kontinenseivé. Tanultunk a párolgás és a párologtatás fizikai hatásáról, a fotoszintézisről, a szén körforgásáról, de ezek az információk elkülönülten léteznek a fejünkben, nem adnak magyarázatot a világ jelenségeire. Pedig a budai utcák növényborítása szoros kapcsolatban áll a globális felmelegedéssel, és azzal, hogy a legtöbb európai nagyvárosban ma már szinte lehetetlen kivágni a közterületi növényeket a szigorú szabályok miatt, meglepően hatékony lokális eszközhöz jutottak a klímaváltozás elleni harcban. Egy fa = két klímaberendezés (a gépi klímák melegítő hatása nélkül) – és egyedül a budapesti Kossuth téren 200 fát vágtak ki pótlás nélkül. Amikor átsietsz a forróságban úszó téren, gondolj rá: pontosan annyival van melegebb, amennyit korábban a fák hűtöttek rajta.
Ez csupán helyi hatás – a fák globális klímaszabályozó szerepe a fotoszintézis működésmódjának ismeretében válik kézzelfoghatóvá. „Hála” az oktatási rendszerünknek, itt is különálló ismeretmorzsákat kell egybegyúrnunk a megértéshez.
A fotoszintézis a tankönyvi definíció szerint olyan folyamat amelyben a növények „a napfény energiáját felhasználva szervetlen anyagból szerves anyagot hoznak létre”. De honnan veszik vajon az építés alapanyagait? Talán a talajból? A fotoszintézis felfedezője, a holland Jan Ingenhousz kísérleti úton bebizonyította, hogy nem: kimérte, hogy a csíráztatott növény növekedése közben a gyökereket befogadó talaj tömege nem csökken, vagyis onnan biztosan nem érkezhetnek a növényi test építőkövei. Szintén Ingenhousznak köszönhetjük a felfedezést, hogy a növények a levegőből építkeznek: fény jelenlétében szenet kötnek meg a levegő szén-dioxidjából, és ebből (a Nap energiájával a szén-dioxidból kinyert szén segítségével létrehozott szénvegyületekből) építik fel a saját szervezetüket. Ehhez vízre is szükségük van: a napfény energiája a víz hidrogénje segítségével épül be a növényekbe szénláncok (szénhidrátok) formájában, és ugyanez az energia található meg az elpusztult növényekből képződött kőolajban, földgázban és kőszénben, azaz a szénhidrogénekben. Vagyis a napsugárzással a Földre érkező energia jelentős részét a növények a testükbe építik és átmenetileg vagy tartósan eltüntetik – a klímaváltozás a legegyszerűbben olyan folyamatként írható le, amelyben az ember ezt az eltüntetett, az élet szempontjából fölösleges (vagy inkább káros) eltárolt energiát rövid idő alatt visszatáplálja a környezetbe.
„– Az élet törvénye ellen dolgozunk: az élet megpróbálja állandó hőmérsékleten tartani a Földet az energiafölösleg kivonásával, mi pedig melegítjük a szénnel, az olajjal, a gázzal.
– Miért olyan nagy baj ez? Visszajuttatjuk az energiát a környezetbe. Oda, ahonnan kaptuk.
– Akkor máshogyan mondom. Egészen az alapoktól. Nézd meg, mi történt a múltban, és rá fogsz jönni, hogy miért baj. Régen forróság volt. Aztán jöttek az első primitív sejtes szervezetek, és feltalálták a fotoszintézist. A zöld színtestek segítségével csapdába ejtették a napsugarak fényét, majd munkába állították: megfogták, mint a hentes a kést, és vágni kezdtek vele (…) Tudod, hogy miért van szükségük a növényeknek a vízre?
– A tápanyagok… Felszívják a vízben oldott tápanyagokat.
– Amit felszívnak, az csak a fűszer az ételen. Az étel: a szén-dioxid. A szénvegyületekhez szén kell. És még valami: hidrogén. A növények a levegőből szerzik a szén-dioxidot, és a vízből veszik hozzá a hidrogént.
– A vízből?
– A vízmolekulából. Két hidrogén, és egy oxigén. Feldarabolják a vízmolekulákat a fénnyel, ahogy a mészáros vág a késével (…) Mivel nem késsel vágnak, hanem fénnyel, vagyis energia segítségével, a hidrogén a vágás során feltöltődik energiával. Innen van minden élő és lélegző lényben az energia: a Napból (…), a fénnyel darabolt vízmolekula hidrogénjéből. Minden, ami él, ezt az energiát használja. Az ember is. Az energiával feltöltött hidrogénatomok kapcsolódni akarnak valahova, hogy alacsonyabb energiaállapotba kerüljenek. Bent vannak a növényben, és kapcsolatot keresnek: szenet, mert számukra a szén az ideális kapcsolat. A szén ott van a légkörben, mióta a világ létezik. Ott van mindenütt, a növény belsejében is. A hidrogén elveszi a szenet a széndioxidtól: az oxigén hátrébb lép, mint a megcsalt szerető, a szén pedig kapcsolódik a hidrogénnel, és létrejönnek a szerves anyagokat felépítő szénláncok. A kötésben, amit a hidrogén a szénnel létesít, benne van az energia, ami a Napból jött (…) A kelepcébe csalt energia a szénvegyületekben tárolódik, és amikor energiára van szükségünk, felbontjuk a szénláncokat az agresszív oxigén segítségével. Ezért kell oxigén szinte minden élőnek, ezért fulladunk meg, ha nem kapunk levegőt: a sejtjeink nem jutnak hozzá az éltető energiához. És ezért lenne nagyon veszélyes, ha az oxigén szintje megemelkedne, mert akkor minden bomlásnak indulna. A szénláncokban van az energia, és ha az elhalt szervezetből nem táplálék lesz, hanem kőzet a tenger mélyén, esetleg kőolaj, földgáz vagy kőszén az egykori páfrányerdők és mocsarak helyén az iszapban, akkor hatalmas mennyiségű energia távozik a földi energiarendszerből. Ez az energiakivonás tette lehetővé a magasabb rendű élet megjelenését. A bonyolult felépítésű élőlények elpusztulnak, ha a hőmérséklet 47 Celsius-fok fölé emelkedik. Átléphetetlen határok vannak (…) A fehérjék fölbomlanak, ha tartósan melegebb van 47 foknál. A Vénuszon, ahol van légkör, de nincs élet, 460 fok van. Itt a Földön az élet lehűti a felszínt, és a hűvösség nélkülözhetetlen az élethez. Le kellett hűteni a világot, hogy az élet fejlődésnek indulhasson. Ki kellett vonni az energiát ahhoz, hogy az ember kaphasson egy esélyt az evolúciótól. Megszámlálhatatlan mennyiségű élő szervezet dolgozott megszámlálhatatlan generáción át mostoha körülmények között azért, hogy a fölösleges energiamennyiséget kivonja.
– Azt hiszem, hogy értem. Értek valamit belőle. Ha elégetjük a szenet, ugyanaz történik, ami az élő szervezetekben: a szénláncokat felbontja az oxigén, a kötések felszakadnak, és energia szabadul föl.
– Amit az élet sok millió év alatt kiszakított a körforgásból, azt most két-háromszáz év alatt visszapumpáljuk azzal, hogy szénhidrogéneket égetünk. Amióta az élet kialakult a Földön, az élő szervezetek folyamatosan lapátolták ki az energiát a rendszerből, mi pedig kiütjük a kezükből a lapátot, és az eltárolt energiamennyiséget ráborítjuk a világra. Egyszerre az egészet.” (Az idézetek forrása: Hargitai Miklós: És bocsásd meg vétkeinket Európa Könyvkiadó, 2018. A jogokkal a kiadó rendelkezik.)
Nyitókép: Vörösmarty téri elmebeteg térkövezés. Zöld semmi, csak a maradék 3 platán. Molnár Endre FB.
