Mi sem természetesebb, mint az, hogy december 31. napjába is természetbe való vágyakozás vegyült. Amint gyermekeink felkeltek a délutáni szunyókálásból, vidáman szegeztem nekik a kérdést! Na, ki jön ki apával az erdőbe?
Üdvözöllek Kedves Olvasó! A 2011. év utolsó túrájának emlékiratára találtál, és ha van Kedved hozzá, járjuk újra végig a napsütötte ösvényeket.
Mi sem természetesebb, mint az, hogy december 31. napjába is természetbe való vágyakozás vegyült. Amint gyermekeink felkeltek a délutáni szunyókálásból, vidáman szegeztem nekik a kérdést! Na, ki jön ki apával az erdőbe? Lehangoló válasz érkezett…
Nem volt mit tenni, magányosan fontam magamra a kirándulás kötelező kellékeit, majd egy határozott mozdulattal búcsút intettem az otthon maradottaknak. A bakancsok most csak a négykerekű küszöbéig koptak, mert a következő 3-4 km-t egy fémdobozban tettem meg. Az Astra szótlanul gurult ki a nyüzsgő utcákra, majd az utolsó házakat lehagyva nekiiramodott, és holott még egy álmos nyugdíjas csörgő réce csapat is könnyedén lehagyhatott volna, azért így is másodpercek alatt a fékpofáké lett a főszerep. Egy hirtelen balra fordulás vetett véget a száguldásnak – ettől kezdve szemtől szembe kerültem a természettel.
Nem lesz nehéz dolga annak, ki december végén madármegfigyelésre adja a fejét. A levelektől megfosztott ágakon, mint karácsonyfán az aktív szaloncukrok, úgy tündökölnek tollas barátaink. Hol a szenvedélyes széncinegék népes táborára akadhatunk, hol a bizalmas őszapók látványa lassíthat. Ha egyedül bóklászom éles terepen, más stílusban „közlekedem”. Átvágok, bebújok, leugrok, felmászok olyan helyekre is, melyekre családi, baráti vagy ismeretségi körben már nem vállalkozom. A fekete lábbelik a mérnökasztalon vonalzóval tervezett útvonalon vezettek a folyóhoz, amit percekig tartó hangtalan ámulás és a távolba való bámulás követett.
A természetbe kétkarú zsarnokot, azaz órát, ha lehet, ne vigyünk! Ne ő szabja meg, hogy mikor lélegzünk és mennyit! Ott van a jó öreg Napunk is, melyre rápillantva hangulatosabban betájolhatjuk következő perceink irányát. De azért ő sem szelídül kedvünkre! Ki is másztam a mederből és folyással szembe vettem az irányt. Az előretörés következett, de mint az akadálypályákon, kisebb-nagyobb „feladatok” hátráltattak. Kezdetben egy fakopáncs fejére került a kérdőjel, hogy melyik fajtából való, majd egy szajkó játszott bújócskát. A téli természet azonban nem csak a szárnyakat viselő melegvérűeknek adott helyet. Kikíváncsiskodtak ide az aszfalttól megcsömörlött kétlábúak is. Hol egy lábait serényen kapkodó futó szalad el mellettem, hol egy vélhetően az uszonyosok hollétét kutató hosszú botot cipelő horgász taposta laposra drótszamárjának pedálját. Így teltek múltak a percek és fogyott ki lábam alól a talaj. Egyszer csak egy sorompó állt az út közepén, mely kevésbé fékezi a természetimádót, mint távolból érkező fekete harkály kiáltását szállító szellő.
A vízszintes fémhengert legyűrve újabb lehetőségek nyíltak meg. Az út elejéről már ismerős cinegék itt sem hagyják magára a vándort, a távolból érkező süvöltők akusztikus kifakadásai is emelték a terep értékét. Holott a piros mellényes hímek látványa is leheletnyi könnyedséggel pipálja le a legmodernebb tévék által ígért hatást, azért sapkás időben nem jelentenek kuriózumot. Aki azonban fürdőnadrágra levetkőzve szeretné őket élőben látni, azt vagy fakírnak hívják vagy nem a Szigetközben teszi mindezt.
Az emberek többsége azonban nem teszi ki magát a téli szabadtéri fürdőzésnek, de a természetjárásnak sem. De a természetben sem vándorol ki a város lakosságának 95%-a. Ez valahol szerencse, mert így még marad helye valahol a nyugalomnak is.
Idén többször törtem a fejem azon, vajon kell-e energiát fordítani arra, hogy a természetjárással szinkronizáljuk viselkedésünket. Elég-e az, ha elbújunk a fák között, és a többit majd szervezetünkre bízzuk? Úgy gondolom, van akinek elég, de páran többre is kíváncsiak!
Mire irányulhat ez a kíváncsiság? Az év végi bulik alkalmával többször rövidebb hosszabb beszélgetéseknek aktívabb, passzívabb tagja, fültanúja voltam. Az ilyen párbeszédek után megcsikordul a magam féle esze és tovább gondolja az eseteket. Érdekes megfigyelni, hogy mennyien élnek például az alkohol eszközével, amikor kedélyállapotukat kívánják javítani. Mi több! Az ismerősök körében tett véleménykutatás során derült ki, hogy többen próbálnák ki az erősebb szereket is. Csak úgy egyszer, kíváncsiságból. Sári Lászlótól hívja fel figyelmünket a jellembeli hiányosságainkra, miszerint az európai emberek többsége apró-cseprő bajaira is már egy tabletta bevételével válaszol. Holott biztos vannak olyan szituációk, melyek felett a józanész helyes mederben áramoltatása szinte emberfeletti képességeket igényel, de az esetek többségében a gyógyszereket a helyes felfogással helyettesíthetjük.
Erről szól a természetjárás minősített esete is. Az erdő jeleit kiolvasni külön érzékek kellenek! Tibetben a lélek című könyv végén a főhős egy levelet kap barátjától. Ő azonban nem a postaláda mellett tépi fel a borítékot, hanem megteremti azt a hangulatot, melyből már a neki szánt tartalom célba érhet. Micsoda távoli dolognak tűnhet ez, míg nem egyik legkedvesebb óvónőnk elárulta, hogy ő is megadta a módját a hosszabbra sikeredett levél – élménybeszámoló – elolvasására.
Minél hosszabb ideje csodálom a vizes élőhelyek lakóit, annál nagyobb hangsúlyt látok az érzékszerveink fontosságának. Legegyszerűbben a szemünket használjuk, mivel szinte megállás nélkül árassza belénk az élményadagot. De, mi is azt lássuk a természetben, mint Máté Bence A láthatatlan természetfotós filmjében? A képek megörökítésének mesterei különleges képességeket fejlesztenek ki, melyekkel észre tudják venni a megismételhetetlen pillanatokat. Hoppá! Ott van még a fülünk is, mely szintén folyamatosan pásztázza a légteret, és ha elkap egy strófát, máris azonnal szippantja belénk. Van azonban még egy érzet is, ami a madármegfigyelésben kevésbé, de a természetjárás során azért különös szerepet kap, ez pedig a tapintás.
Ruzsa Ferenc veti fel joggal, hogy ennek az érzékszervünknek nem adunk akkora jelentőséget, mint amit megérdemelne. Holott többnyire nem állandó jelleggel használjuk, azért itt is érdemes megállni két szóra. Azóta sokat gondolkodok ezen és elcsitult állapotban az emlékeim között válogatok. Mennyire szépen elő lehet húzni magaslesekre való felmászás során begyűjtött érzetet. Könnyedén felidézhetjük a félbe vágott fatörzsek tapintását, holott erre akkor fokozottan nem is biztos, hogy figyeltünk. Egy újabb kapu, melyen élményeket gyűjthetünk vagy a raktárból előkeresettekkel pár kellemes percet okozhatunk. Meglepődtem azon, hogy milyen élénken vissza tudom idézni még a 14 éves koromban hajszolt kétkerekűm szigetelőszalaggal betekert kormányának fogását is.
Előugranak azonban baráti kézfogások is. Érdekes felismerés volt, hogy a több éve alig 10 percnyi ismeretséget záró baráti kézfogást is újra tudtam élni. Ilyenkor rakom, rakosgatom az érzeteket és első ránézésre furcsállom, hogy miért nem tudok visszahívni távolabbról komolyabbnak ítélhető érzékelést, például egy baráti ölelést, és miért van az, hogy jelentéktelennek tűnő érintések valami miatt a rostán fennakadnak, hosszan „használható” emlékekké válnak?! Ez is megér majd egy esti gondolkodást…
Furcsa, de fontos dolgok ezek, hiszen az ilyen alkalmak útján engedjük be az ingereket a fejünkbe, majd a hatások érzésekké változnak bennünk. Az érzések pedig alakítanak bennünket. De mit teszel Te a természetben? Örülsz! Örülsz annak, amit látsz, azért mert ott van. Ezt hívják feltétel nélküli szeretetnek. És ez folyik be szemeden, füleden, bőrödön, orrodon, szádon… Akit ilyen hatások alakítanak, annak élménnyé válhat millió pillanat!
Erre, akkor ott terepen volt is lehetőségem, amit gyakoroltam is nagy lelkesedéssel. A naplemente azonban jelezte, a túrára szánt idő lassan lejárt és visszasétáltam a négykerekűhöz, majd hazautaztam 2011. évben utoljára.
Mára új naptárt nyitottunk, de a tegnapban felismert lehetőségeket a holnapban lehet valóra váltani. Járjuk hát az erdőt-mezőt és élvezzük a természetjárást!
Nagy Kornél
