A rovat kizárólagos támogatója
Szinetár Csaba

A félelemmel teli várakozás nem volt hiába. A kagylók többsége valóban állt a homokban, de úgy, mint a lábon száradt fák. Héjuk szétnyílt állapotban, tátongó ürességgel. A lakatlan kagylóhéjak élőt próbáltak mímelni, de legfeljebb a héjukon élőbevonatot képező algák és néhány állat révén volt jelen az élet bennük és rajtuk. A haditemetők monoton fejfáiként álltak az üres kagylóhéjak az aljzatban.

Nem csupán jól hangzó címet kívántam kitalálni rövid írásomnak Deila Owens világsikert hozó első regényének címét alapul véve. A meghökkentő regénycím (a belőle készült filmé is ez) – Ahol a folyami rákok énekelnek ─ azt sugallja, hogy ott van még háborítatlan természet és a természetben menedéket kereső ember számára biztonság, ahol jól érzik magukat az állatok.

Pár hete jártam az Észak-Adrián, ahol több mint negyven éve voltam először. Néhány partszakaszon azóta is gyakran megfordultam, jól ismertem több olyan – búvárnyelven szólva-  merülőhelyet, ahol megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor jól érzik magukat az állatok. Az utóbbi tíz évben eszméltem csak rá, hogy milyen mértékben felgyorsultak a kedvezőtlen változások. Ennek egyik jeleként számos régi ismerőssel egyre ritkábban találkoztam rendszeres évi látogatásaimnál. Korántsem csak Milánra, a nálam kicsit idősebb piráni halászra utalok. Folyamatosan nőtt az idegen fajok, a jövevények száma a tengerben. Évről-évre értek a meglepetések, melyek egy részének – újdonságukból adódóan – talán még örültem is, bár tudtam, láttam, hogy a változás egyre erőteljesebb.

Fiatal egészséges sonkakagyló a Strunjani-öbölben 2013. szeptember kép: Szinetár Csaba

A szlovén Isztrián 1989 nyarán jártam először, az akkor még éppen regnáló Jugoszlávia végnapjaiban. Az Isztriai-félsziget keleti és déli szakaszait elhagyva egy búcsúfürdésre álltunk meg akkor Koper határában. Az ipari hangulatot árasztó kereskedelmi kikötő hátterét látva úgy gondoltam, hogy ez egy gyors megálló lesz. A partról nem sejtettem, hogy olyan sonkakagylókat rejtő neptunfű mezőben találom magamat, ahonnan csak több órányi szabadtüdős merülés után tudok megszabadulni.

Egy néma “óriás” elpusztult kifejlett sonkakagyló kép: Szinetár Csaba

Ezt követően harminc éven keresztül hol családosan, de legtöbbször diákjaimmal jöttem évente 1-2 alkalommal, hogy a sekélytengeri élővilágot minél jobban megismerjem és megismertessem. „Covid előtt” egy évvel, 2019-ben még gyönyörködtem a Fiesai-öböl sonkakagylóiban, melyekről készült kis videómat egy kolléganőmmel – Dr. Török Juliával – is megosztottam. Levelében írta, örül, mert látja, hogy a többségük még él, de a helyzet reménytelen, mert egy egysejtű élősködő rohamos terjedése nyomán drámaian pusztul a faj, és ez már az Isztriai-félsziget déli részein is tapasztalható.

Várakozással, és persze félve merültem ez év szeptemberében újra a jól ismert öböl vízébe. A feltűnően jó átlátszóságú felső métereket elhagyva, az első 7-8 méter mélységben lévő homokos platón már távolról lehetett látni a jól ismert sonkakagylók sziluettjeit. Az átlagosan 50-60, ritkábban akár 80-90 centiméter hosszúságú kagylók merőlegesen álltak a laza homokos aljzatban.

A félelemmel teli várakozás nem volt hiába. A kagylók többsége valóban állt a homokban, de úgy, mint a lábon száradt fák. Héjuk szétnyílt állapotban, tátongó ürességgel. A lakatlan kagylóhéjak élőt próbáltak mímelni, de legfeljebb a héjukon élőbevonatot képező algák és néhány állat révén volt jelen az élet bennük és rajtuk. A haditemetők monoton fejfáiként álltak az üres kagylóhéjak az aljzatban.

A Piráni Akváriumban, mely tanulmányútjaink egyik megszokott helyszíne végtelenített üzemben vetítik a Pulai tengerbiológiai állomás biológusai által készített filmet a Földközi tenger legnagyobb kagylófajának, a sonkakagylónak a tragédiájáról. A spanyol partoktól 2016-ban indult pusztító járvány okozója, egy olyan élősködő egysejtű (Haplosporidium pinnae), melyről valószínűsítik, hogy a kereskedelmi hajók ballasztvízével jutott be a térségbe. „Jól” érzi magát, hiszen melegigényes faj, 13,5  °C foknál hidegebb vízben nem szaporodik, de ott már ez a kagyló sem. A megfertőzött kagylók halálozási aránya a vizsgálatok szerint 100%.  Sokan fogtak össze, hogy tudásukat és forrásaikat a faj kipusztulástól való megmentésére összpontosítsák.

Közben szükségszerűen folytatódik a tengeri kereskedelem, és vele a véletlenszerűen hurcolt fajok utaztatása, a világtengerek évmilliók alatt kialakult mintázatainak „újratervezése”, de nevezzük inkább véletlenszerű (önkényes) összekeverésének. Most már a klímaváltozást tagadók is csendben tudomásul veszik a szárazföldön és vizekben tapasztalható felgyorsult hőmérsékleti változásokat.  Az élőlények természetesen tökéletesen érzékelik ezt,  számos trópusi faj tudja elterjedési területét a megváltozott körülményekhez igazítani.

Több szempontból is határkő volt számomra ez a most őszi adriai merülés. Eddig mindig találtam optimizmusra okot adó jeleket is a Fiesai- és Strunjani-öblökben.

Milánnal, a kilencvenes években megismert piráni halásszal nem találkoztam idén. Hagyományos halászeszközei már nem biztosítottak számára megélhetést az elszegényedett tengerben. Évek óta nem halászott, de azért ott szokott lenni valahol a Tartini tér melletti kikötőben, vagy valamelyik teraszon. Idén már a sonkakagylókkal sem találkoztam, csak a „fejfáikat” láttam. A természet csodákra képes, ezt biológusként is tudom értelmezni. Bizonyára nem reménytelen, hogy a Földközi tenger egy eldugott öblében lesznek  túlélői  e fajnak, ami annak a népességnek a genetikai adottságai, avagy a szerencsés, de véletlenszerű környezeti körülményeknek köszönhetően nem pusztul ki. A nemzetközi természetvédelmi unió a kritikusan veszélyeztetett kategóriába helyezte 2019-ben a fajt.

Hiába tudják egyre többen, hogy mit teszünk a Földdel. Tűzzel-vassal ragaszkodunk a megszerzett javak fenntartásához. Már egyre ritkábban halljuk a fenntartható fejlődés fogalmát, ami eleve értelmezhetetlen a természeti rendszerekben. Csak egy szintig lehet fejlődni, onnantól legfeljebb egy egyensúlyi állapotot lehet némi kilengésekkel fenntartani. A világ fejlettebbnek mondott országai egy illúziót kívánnak fenntartani, és vannak, akiket ez is kielégít.

Meretrix lyrata. Ezt az éttermekben felszolgált kagylót éppúgy ne keressük az Adria élővilágáról szóló könyvekben, mint az ajándékboltokban árusított délkelet-ázsiai kagylókat és csigákat kép: Szinetár Csaba

Közben meghozták a tengergyümölcseivel megpakolt makarónit a parti sétány teraszán. Nézem, ismét egy ismeretlen kagyló.  No, íme mégis megismerek egy újabb fajt idén is az adriai tanulmányúton. Egy kifejezetten dekoratív és roppant kemény héjú kagyló jelent meg a Trieszti-öböl éttermeinek kínálatában.  Némi nyomozás alapján kiderül, hogy vietnámi folyótorkolatokban tenyésztett délkelet-ázsiai jószágról van szó (Meretrix lyrata). Egy trópusi kagylókkal foglakozó  specialista segítségével tudtam azonosítani. Ő Alaszkában és Spanyolországban találkozott a fajjal, hasonlóan étteremben. Az íze és a kinézete hasonló más kagylókéhoz. Az illúzió működik.

Kérdem, ki csodálja, hogy a sonkakagylók elhallgattak?

Sajnos az emberek többségét ez nem is érdekli. Attól tartok, hogy a többségük eleve nem is járt ott, és nem is hallotta, „mikor azok énekelnek”.

Szinetár Csaba

Nyitókép: elpusztult sonkakagyló Pinna nobilis. fotó Franco Banfi Biosphoto via AFP

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek