A fejlett demokráciák között alig akad olyan ország, amely új atomerőmű építésére készül. A korábbi terveket a pénzügyi válság és a fukusimai erőművet elsöprő cunami letolta a színről, a formálódó projekteket Magyarországon kívül mindenütt újraárazták, aminek az eredménye a beruházási elképzelések pihentetése lett. Magyarországon ez a tisztázó vita és újratervezés nem zajlott le.
Európa és Ázsia legfejlettebb, legfegyelmezettebb gazdaságai (Németország és Japán) az atomenergia kivezetése mellett döntöttek, sőt, radikális lépésekkel rögtön bele is vágtak a projektbe. Az atomerőművek nélküli energiatermelés egyre több országban válik deklarált politikai-társadalmi céllá: nukleáris reneszánszról már senki sem beszél, a statisztikai adatok szerint a szektor legalább egy évtizede defenzívában van, amit a fukusimai katasztrófa tovább erősített. Bizonyos jelek szerint a világ már az atommentes jövőre készül – de a meccs még koránt sincs lejátszva.
A litván lakosság két hete népszavazáson utasította el egy új atomerőmű felépítését. A balti országban az uniós csatlakozás előtt, a belépés feltételeként le kellett állítani a miénkhez hasonlóan orosz típusú, de a paksinál egy fél generációval régebbi Ignalia atomerőművet, amit a lakosság a szuverenitás korlátozásaként élt meg, annak ellenére, hogy a bezárást az EU viszonylag bőkezűen finanszírozta (az előzmények miatt tehát nem mondhatjuk, hogy litván közvélemény ab ovo atomellenes). A népszavazást megelőző „felvilágosító kampány” igen furcsán zajlott: a civil fórumokra meghívott külföldi előadókat nem engedték be az országba, a hazai kételkedőket orosz kémnek, hazaárulónak bélyegezték, médiafelületet pedig csak az atompárti érvelés kapott. Viszont ilyen körülmények között is eljutott a választók tudatáig, hogy egy új atomerőmű felépítése durván eladósítaná az országot, a beruházás talán sosem térülne meg, és könnyen lehet, hogy nem is sikerülne befejezni (intő példa lehetett a számukra a szomszédban, a finnországi Olkiluotóban épülő nukleáris erőmű esete: ott jelenleg ötéves időtúllépésnél tartanak az eredeti tervekhez képest, a költségek pedig a kezdetben jósolt 3 milliárd ról már 6,6 milliárd euróra emelkedtek, miközben a beruházó 1,9 milliárd euróra perli a megrendelőt, a beszállítók pedig sorra hátrálnak ki a projektből – és mindez az egyik legátláthatóbb, gyakorlatilag korrupciómentes skandináv államban alakult így).
A jobboldali litván kormány viszont mindent erre az egy lapra tett fel (talán nem függetlenül attól, hogy az energiaipar ott is bőkezűen finanszírozza a politikát) – és veszített. A parlamenti választással összekötött konzultatív népszavazáson a szavazók 62,7 százaléka voksolt nemmel az atomprojektre, egyúttal pedig a legnagyobb kormánypártot is eltanácsolták egy időre az ország vezetésétől. Litvánia nincs egyedül: az elmúlt másfél évben Japánban, Németországban, Spanyolországban, Svájcban, Svédországban, Olaszországban, Tajvanon is az atommentes státusz elérését, illetve fenntartását célzó döntés született. Ez alapvetően Fukusima következménye, de a nukleáris energiatermelés addig meredeken növekvő trendje már a 80-as évek első felében, Csernobil előtt megtört. Európában 1990 óta egyfolytában csökken a működő reaktorok száma (és az ezredfordulótól az atomerőművekben termelt áram mennyisége is), globálisan pedig 1996 óta csökkenő tendencia érvényesül.
Jelenleg az atomerőművek a globális áramigény alig több mint 10 százalékát, és a primerenergia-felhasználás alig 5 százalékát biztosítják – ez kevesebb, mint a megújuló energia részesedése, és egyáltalán nem tűnik pótolhatatlannak (különösen az atomenergia potenciális kártételeivel összehasonlítva: a fukusimai baleset kárelhárítási költségeit jelenleg 60 ezermilliárd forintra teszik – ez az éves magyar GDP kétszerese –, Ukrajna pedig 26 évvel a csernobili robbanás után is évente átlagosan az ottani GDP 6 százalékát költi kármentesítésre, miközben a pénzügyi terhek nagyobbik felét az EU viseli).
A fejlett világban mindenütt, így az EU-ban is készülnek atommentes energia-forgatókönyvek: José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke májusban egy szöuli nukleáris biztonsági csúcstalálkozón egyenesen úgy érvelt, hogy az atomreaktorok bezárása nem jelenti feltétlenül az energiafüggőség növekedését (csak az elmúlt évben világszerte 50 százalékkal több szélerőmű-kapacitás jött létre, mint amennyi nukleáris erőmű a megelőző évtizedben épült).
A World Nuclear Industry Status Report (WNISR) 2012 egyik szerzője, Mycle Schneider pár hete Budapesten az Ökopolisz és a Heinrich Böll Alapítvány konferenciáján (A jövő energiarendszere – Merre tovább a nukleáris energiával?) ezt részben azzal magyarázta, hogy az atomerőmű-építések finanszírozása gyakorlatilag ellehetetlenült Fukusima után: az atomerőmű-ellenes hangulat, és a drasztikus mértékben megnőtt biztonsági elvárások miatt a banki források elapadtak, olyannyira, hogy például a 2020-ra áramfogyasztása harmadát nukleáris energiából fedezni tervező Egyesült Arab Emírségek sem képes a piacról finanszírozni a korábban elhatározott építkezéseket. Új atomerőművek helyett egyre inkább a régiek üzemidő-hosszabbítása kerül előtérbe, ami viszont éppen a biztonsági kérdések miatt elgondolkodtató.
A nukleáris energiának – szemben a megújulókkal – az úgynevezett tanulási görbéje meredeken emelkedik, vagyis az időben előre haladva egyre többe kerül egy kilowattnyi áramtermelő kapacitás kiépítése (a WNISR 2012 alapján 1040-ről 5400 euróra emelkedett 2003 és 2012 között). A BNP Paribas Bank elemzése szerint emiatt a nukleáris projekteket csak kormányzati közreműködéssel lehet finanszírozni, ám – részben éppen a politika „közelsége” következtében – túl nagy az idő- és költségtúllépés esélye. Az atomenergia politikai kockázata sokkal jelentősebb bármelyik alternatíváénál, a társadalmi elfogadottsága pedig jelentősen kisebb, és jelenleg nincs világos üzleti modell ezeknek a kihívásoknak a kezelésére. Közben az összes jelentős piacon (nemcsak Európában, hanem az USA-ban, Indiában és Kínában is) számottevően több tőke áramlik a megújulóenergia-szektorba, mint a leszálló ágba került atomenergia-iparba. Kínában jelenleg 11-szer nagyobb az épülőben lévő szélenergia-kapacitás az épülő atomreaktorokénál. Az „atommentesítés” Japánban van a legelőrehaladottabb állapotban: ott idén nyáron az összes atomerőművet lekapcsolták. A japán energiaszektor a fő számait tekintve néhány éve még erősen hasonlított a magyarországihoz: a villamosenergia-szükséglet 35 százalékát az atomerőművek fedezték (nálunk 38 százalék ez az arány), a többit döntően importált fosszilis tüzelőanyagokból állították elő.
A szigetország – Perger András, az Energiaklub szakértője szerint – a világ azon kevés országainak egyike, ahol a nukleáris ipar teljes vertikuma jelen van (atomerőművek tervezése, gyártása és építése, urándúsítás, üzemanyaggyártás, kiégett üzemanyagok feldolgozása), és az iparág mélyen beágyazódott a politikai, gazdasági és tudományos elitbe, márpedig ezek a szempontok mind a bezárás következetes véghezvitele ellen szóltak. Ennek ellenére a politikai döntéstől számított egy éven belül megtörtént a leállítás, és az eddigi tapasztalatok szerint nem okozott áthidalhatatlan problémákat sem a társadalom, sem a gazdaság számára.
A nyári hónapokban áramhiány alakult ki (egyébként nemcsak idén, hanem tavaly is, amikor a reaktorok többsége még üzemelt), és 27 százalékkal megugrott a folyékony gázimport. Nőtt az olajbehozatal is, ami napi 110 millió dollár pluszkiadást okoz. Az összeomlás viszont elmaradt: idén májusban még a japán cégek 71 százaléka készült termelése csökkentésére, és 96 százalékuk számolt a profit visszaesésével a magasabb energiaköltségek miatt – ezek a félelmek azonban csak kisebb részben bizonyultak megalapozottnak. Az üvegházgáz-kibocsátás sem ugrott meg látványosan, a Greenpeace előrejelzése szerint az év végéig maximum 2-5 százalékkal nőhet.
A kieső atomerőművi kapacitást ugyanis részben megújulókkal pótolták, részben pedig energiatakarékossággal, az energiahatékonyság növelésével és „okos hálózatokkal” váltották ki. Japánban az 1970-es évek óta üzemelnek atomerőművek. A létesítmények közül tizenegy található a 2011. március 11-i földrengés és cunami által sújtott északkeleti országrészben. A lakosság – annak ellenére, hogy közvetlen történelmi tapasztalatokkal rendelkezik az atomrobbanás hatásait illetően – a legutóbbi időkig atompárti volt, és világviszonylatban is a békés célú atomenergia-használat egyik legjelentősebb támogatójának számított.
A közhangulat a fukusimai katasztrófa hatására úgyszólván egyik napról a másikra változott meg, amiben kulcsszerepe volt a baleset miatt lemondott kormányfővel készült interjúnak. (A volt miniszterelnök gyakorlatilag beismerte, hogy a fukusimai erőművet az üzemeltetők –a helyzetet reménytelennek ítélve – már gyakorlatilag a sorsára hagyták, kiszolgáltatva a Tokiót is magában foglaló térséget egy csernobili típusú környezeti haváriának, és csak a szerencsés véletlenen, néhány önfeláldozó erőművi munkás közbeavatkozásán és a politika nem feltétlenül jogszerű nyomásgyakorlásán múlt, hogy a központi régió nem vált évszázadokra lakhatatlanná.)
Japánban amúgy korántsem számítanak ritkának a nukleáris létesítményekben bekövetkező balesetek: az elmúlt évtizedben (leggyakrabban földrengések, tüzek és robbanások miatt) mintegy másfél tucatnyian vesztették az életüket az atomerőművi szektorban. Ez is hozzájárult annak a (ma már többségi) meg győződésnek a kialakulásához, hogy a technikai fejlődés és a műszaki biztonság jelenlegi szintjén, az adott földrajzi környezetben az atomenergia elfogadható kockázatú használatát nem lehet megoldani.
Az apokalipszis Németországban sem következett be, igaz, ott lassabb, tízéves kivezetési periódus mellett döntöttek. Ritkán esik szó róla, hogy a németeknél a felkészülés már 2000 után, a „phase out” (kivezetési) törvény megszületése után megkezdődött, sőt néhány kisebb, öregebb reaktort az elmúlt évtizedben már le is állítottak. 2010-ben a kivezetésről szóló törvényt hatályon kívül helyezték ugyan, ám Fukusima után visszatértek az eredeti menetrendhez, és a beépített nukleáris kapacitást mintegy 40 százalékkal csökkentették. Tehát több mint egy évtizedes, tervezett folyamatról van szó, aminek egyik következményeként a fiatalok már nem jelentkeznek a nukleáris szakokra (amelyek mögül egyébként el is tűnt a finanszírozás, rámutatva arra a tényre, hogy a „független” nukleáris tudománynak minden országban, Magyarországon is, elemi egzisztenciális érdeke az atomerőművek fennmaradása).
Most úgy számolnak, hogy 2020-ig 25 százalékkal fog nőni az áram ára. Ez elsőre soknak tűnik, ám azzal összevetve, hogy az elmúlt szűk egy évtizedben, 2002 és 2010 között (atommal együtt is) 45 százalékkal drágult, nem is olyan ijesztő. Németországban ma már több energiát állítanak elő megújuló forrásokból, mint atomerőművekben, szénből vagy földgázból külön-külön (a németek a világ legnagyobb szélenergia-felhasználói, de a napenergiában sincsenek sokkal lemaradva). Most pedig a kormány vezényletével, de csak kis részben állami forrásokból 200 milliárd eurót fektetnek megújulóenergia-termelésbe, amivel közel 50 százalékra fogják felvinni a megújulók részarányát, méghozzá szinte kizárólag németországi beszállítókra támaszkodva. Ha ehhez hozzávesszük, hogy már ma is háromszor annyian dolgoznak a német megújulós ágazatban, mint a nukleáris iparban (és a szektor a gazdasági válság mélypontja idején is növekedésben volt), akkor az egész atomenergia-kivezetés egy nagy gazdaságfejlesztési projektnek is felfogható, amire az atomerőművek megtartása, a meglehetősen költséges üzemidőhosszabbítási beruházások esetén sem forrás, sem lehetőség nem lett volna.
Paks – szemben az árral
A fejlett demokráciák között alig akad olyan ország, amely új atomerőmű építésére készül. A korábbi terveket a pénzügyi válság és a fukusimai erőművet elsöprő cunami letolta a színről, a formálódó projekteket Magyarországon kívül mindenütt újraárazták, aminek az eredménye a beruházási elképzelések pihentetése lett. Magyarországon ez a tisztázó vita és újratervezés nem zajlott le, aligha függetlenül az aktuális politikai felállástól: a paksi bővítés – valójában egy új, két orosz blokkból álló atomerőmű felépítését a meglévő mellett – előkészítését egy háromtagú kormánybizottság (Orbán Viktor, Matolcsy György, Németh Lászlóné) irányítja, a beruházást vezető MVM-et pedig az a Baji Csaba igazgatja, aki korábban az Orbán által igencsak megbecsült Nyerges Zsoltnak dolgozott. Vagyis a mostanában már 4000 milliárd forintosra becsült beruházásról (ebben az összegben még nincsenek benne a csatlakozó létesítmények, hálózati fejlesztések költségei) a legfontosabb döntések a kormányoldal legszűkebb politikai és gazdasági élcsapatának felügyelete alatt, a társadalmi, szakmai és parlamenti konzultációs fórumokat kikerülve születhetnek meg.
Ilyen körülmények között a bővítés akkor is jó üzlet, ha sosem lesz belőle semmi, hiszen már idén is tízmilliárdos nagyságrendben lehet közpénzeket elkölteni megalapozó tanulmányokra és konzultációkra, jórészt a kormánypárt gazdasági holdudvaránál és a jobboldali sajtóban. Ennek érdekében a kormányzat a tudatos csúsztatásoktól és a dezinformációktól sem riad vissza: Kovács Pál energiaügyi államtitkár nemrég egy tévéinterjúban azt mondta, hogy az atomenergia-ipar és a nukleáris energiatermelés világszerte fejlődik, ami tényszerűen nem igaz, a miniszterelnök pedig rendre azzal érvel, hogy a két új paksi blokkra az ország energiafüggetlenségének növelése és az áramár alacsonyan tartása érdekében lenne szükség, amit szintén nehéz lenne tényekkel alátámasztani.
Magyarország jelenleg leginkább az orosz gáz- és olajszállításoktól függ – ezt a kiszolgáltatottságot semmilyen mértékben sem enyhíti a szintén Oroszországtól beszerzendő nukleáris technológia és fűtőanyag. Ami pedig az árakat illeti, a bővítés az MVM számára készült megalapozó tanulmány, illetve Felsmann Balázs korábbi gazdasági államtitkár, a Force Motrice elemzőjének kalkulációi szerint is emelné az áram átlagárát (és azok a számítások még a gazdasági válság, illetve a fukusimai baleset előtt készültek).
Felsmann az Ökopolisz Alapítvány konferenciáján arra is felhívta a figyelmet: hiú ábránd abban reménykedni, hogy Paks II költségeit majd beépítik az áramárba, azokat a fogyasztók nem fogják észrevenni. A Paksi Atomerőmű Zrt. éves összbevétele (az eladott áram ára) jelenleg kevesebb, mint 180 milliárd forint. Ha a beruházás hitelből valósul meg, az éves kamatkiadások elérhetik a 400 milliárd forintot – márpedig azt bárki beláthatja, hogy egy 180 milliárdos számlában nem lehet 400 milliárdot észrevétlenül „elbújtatni”. És az is nyilvánvaló, hogy a magyar államnak pillanatnyilag nincs szabadon elkölthető 4000 milliárdja – vagyis a hitelre mindenképpen szükség lenne.
Kapcsolódó anyagok:
