Az északi féltekén július elejétől augusztus végéig tartó legmelegebb nyári időszakot az angol szlengben „dog days” néven illetik, ami a magyar „kutya meleg van” kifejezésre rímel. Első pillantásra ez mindkét nyelvben abból az évszázados megfigyelésből eredhetne, hogy az ember leghűségesebb barátja nagyon rosszul viseli, ha nagyon meleg van, s a nyelvét kinyújtva liheg. A történészek szerint azonban másról van szó. Szerintük a névadó a Szíriusz, a Nagy Kutya csillagkép és az egész éjszakai égbolt legfényesebb csillaga. Már az egyiptomiak is figyelték a Szíriuszt, amelynek visszatérése az égboltra – amikor júliustól a Nap előtt kezdi meg útját – a Nílus áradásának előjele volt. Az ókori Görögországban pedig úgy gondolták, a nyár tetőfokán a Napnál 23-szor fényesebb távoli csillag megsokszorozza a Nap erejét, s attól van kutya meleg. Ez persze tudományos képtelenség.
Míg a kutyákról általában gazdájuk, az ember gondoskodik hőség idején, a vadon élő állatok magukra vannak utalva, és köztük különböző alkalmazkodási vagy védekezési képességet hozott az evolúció. Már csak azért is, mert az állatok döntő többsége nem tud izzadni, hogy azzal temperálja magát. A sivatagi rókának és a nyúlnak a testéhez képest aránytalanul nagy füle segít, és nemcsak a hőt vezeti el, hanem a hallást is élesíti.
A Dél-Afrikában honos fokföldi ürgemókus napernyőként hajtja a feje fölé a farkát, ami nagyobb, mint európai vagy észak-amerikai rokonáé, mert az életterében nehezebben húzódhat fa hűvösébe. A szaharai ezüsthangyák (lásd nyitókép: Smithsonian Intézet) is sokkal melegebb vidéken élnek, mint szerencsésebb társaik, így azoknál jóval sűrűbb szőrt növesztenek a nagyobb hőleadáshoz.
Akikhez az evolúció nem volt ilyen kegyes, azok a téli hibernációhoz hasonlító nyári alvásba menekültek, csiga- és békafajták képesek erre, amelyek gyakorlatilag felfüggesztik az életfunkcióikat, általában valamilyen növényre ráfonódva.
