A rovat kizárólagos támogatója
A 29 évvel ezelőtti április 26-i csernobili baleset volt a világ legsúlyosabb ismert nukleáris katasztrófája. A biztos halálba merült három csernobili búvár. A PM szerint Magyarországon elmaradt a szembenézés Csernobil tanulságaival és az atomenergia kockázataival: nálunk az atomerőműveket a politika továbbra is a saját játékszerének tekinti.
A csernobili balesetben nem a reaktorrobbanás ténye volt a legijesztőbb, hanem az, ami utána jött: az elhallgatás és a félretájékoztatás, ami megsokszorozta a katasztrófa káros következményeit, és megnehezítette a reális számvetést. Ma sem ismeri a világ az áldozatok pontos számát, a bekövetkezett károk valós költségeit – milliók élete változott meg helyrehozhatatlanul, és a számla dollárban is ezermilliárdos nagyságrendű. A felrobbant erőmű térségébe még belépni is tilos, a hátrahagyott sugárszennyezéssel a világ nem tud mit kezdeni.
Magyarország számára az 1986-ban történtek legfontosabb tanulsága, hogy a kockázatmentesen használható atomenergiához ma sem vagyunk közelebb: a kiégett fűtőelemek kezelésére azóta sincs megoldás. Az elhasznált paksi fűtőelemeket 1998 óta az erőmű területén tárolják – a végleges tárolás, amelynek még csak a helyét keresik, annyiba fog kerülni, mint egy új atomerőmű. A PM szerint a hazai lakosságnak is joga lenne a valós kockázatok és költségek alapján dönteni az atomenergia-használat jövőjéről.
A titkolózás annak beismerése, hogy a kormány is tudja: a magyarok többsége nem bízik az atomerőművekben-írta a Párbeszéd Magyarországért Párt közleményében.
A biztos halálba merült három csernobili búvár
1986. április 26-án, éjjel egy óra 23 perckor felrobbant a csernobili atomerőmű: két robbanás következett be, az első szétzúzta a reaktor hűtőrendszereit, a második pedig felrobbantotta a magot, így radioaktív anyag jutott a környezetbe. Az így keletkező tűz három napig tartott, rengeteg szennyezést juttatott az atmoszférába. Ezt többé-kevésbé mindenki tudja. Van viszont egy kevésbé ismert története a katasztrófának – melyet az index írt meg a tragédia évfordulóján. Tíz nappal az első robbanás után egy másik, az előzőnél is komolyabb fenyegetés is megjelent a csernobili atomerőműnél: egy vészhelyzetekben használt medence a robbanás szélén állt, ezt használták a lángok ellen a tűzoltók. A nukleáris reakció moderátora ebben a típusban még grafit volt, nem pedig víz, mint a mai reaktorokban; ezért tudott égni, ezért kellett oltani.
A reaktorban addigra agyag, homok és bór volt: ezeket helikopterekkel juttatták oda, így próbálták megfékezni a tüzet. Az eredmény lávaszerű anyag volt, felgyűlt a reaktormag körül, lassan átégette volna magát, majdnem elérte az alatta található vizet. Ha odáig eljutott volna, a keletkező gőz, tömeges robbanások, az abból keletkező radioaktív csapadék Európa nagy részét radioaktív sivataggá változtatta volna. Az egyetlen mód, hogy megszabaduljanak ettől a víztől, az volt, ha kinyitják a kapukat, leeresztik a medencét. Ezt viszont csak úgy lehetett megoldani, hogy valaki alámerül az erősen radioaktív és szennyezett víznek. A vállalkozókat szinte azonnali halál várta.
Három férfi jelentkezett: Alekszej Ananenko és Valerij Bezpalov (a képen) az atomerőmű mérnökei voltak, Borisz Baranov pedig szintén csernobili munkás. Pontosan tudták a veszélyeket, mégis lemerültek egy alap búvárfelszereléssel és egy lámpával, hogy megtalálják a szelepeket. Bár Baranov lámpája elsüllyedt, miközben merültek, sikerült megtalálni a megfelelő szelepet, kinyitották a kapukat, és visszatértek.
20 ezer tonna víz folyt ki. A merülés nélkül a későbbi jelentések szerint egyértelműen termonukleáris robbanás következett volna be. Valerij és Alekszej két héttel később haltak meg egy moszkvai kórházban, nem sokkal később pedig Borisz is. Alekszej halála előtt még interjút is adott a tévének. Testük magas radioaktivitása miatt lehegesztett koporsóban temették el őket.
