A ‘kis jégkorszak’ fogalma az 1930-as évek végén François Matthes (1875-1949) amerikai glaciológus révén vált ismertté. Az elnevezés az észak-amerikai gleccserelőretörésekről szóló jelentésben bukkant fel először, majd egy tanulmány címében, amely a Yosemite-völgy gleccser-morénáinak geológiai magyarázatával foglalkozott.
A “kis jégkorszak” koncepciója
Matthes a posztglaciális klímaoptimum utáni lehűlésekkel, tehát az utolsó 3000 évvel foglalkozott, azon belül is főként a középkori meleg periódus után bekövetkezett lehűléssel. Matthes szerint a legtöbb ma még létező gleccser Észak-Amerikában nem az utolsó nagy jégkorszakban keletkezett, hanem ebben a viszonylag nem túl messzi periódusban. A 11. és 19. század közötti időszakot, amikor az Alpokban, Skandináviában és Észak-Amerikában a gleccserelőretörések bekövetkeztek, a nagy jégkorszakoktól való megkülönböztetésképpen Matthes kis jégkorszaknak nevezte el.
Ezt a fogalmat használta 1955-ben Gustaf Utterström (1911-1985) svéd gazdaságtörténész, aki annak a véleményének adott hangot, hogy Skandinávia 16. és 17. századi gazdasági és demográfiai nehézségeit az éghajlat romlása okozhatta. Tanulmányában rámutatott kora vezető társadalomtörténészei, többek közt Fernand Braudel érvelésének hiányosságaira, akik csak a társadalmi tényezőkkel foglalkoztak. Eric J. Hobsbawm angol társadalomtörténész a gazdasági krízisekből kiindulva a politikai kríziseket is az osztályharcok történeteként magyarázta az angol forradalomig visszamenőleg. ‘A 17. századi krízis’ mindenesetre a kora újkorra terelte a figyelmet, amelynek középpontjában már nem a reformáció vagy a francia forradalom, hanem a korszak krízisekkel teli közbülső szakasza állt.
Utterström elvetette a társadalomtörténészek által mindig előtérbe helyezett durkheimi alaptételt, miszerint a társadalmi jelenségeket csak társadalmi jelenségekkel lehet magyarázni, és nyomatékkal utalt azokra a tényezőkre, amelyek kívülről befolyásolják a társadalmi rendszert: például az éghajlatra. Emmanuel Le Roy Ladurie francia történész ezt a megközelítést a történelemtudományokban használatos – közelebbről nem meghatározott tradicionális módszer szélsőséges eseteként bélyegezte meg. De miközben Utterström ellen érvelt, azt is hozzáfűzte, hogy a klímaelmélet olyan jól összeegyeztethető az Annales-iskola struktúratörténeti elképzeléseivel, hogy az őt magát is megfertőzte. Ladurie a szüreti adatok szeriális elemzésével foglalkozott, és néhány évvel később egy klímatörténeti alapművet jelentetett meg, amely jelentős mértékben támaszkodott Utterströmnek a 17. századot illető kríziselméletére, integrálta a természettudományos irodalom nagy részét, és általánosan ismertté tette a kis jégkorszak koncepcióját.
Azóta egyre nagyobb érdeklődés övezi a nézetet. Európa történetének éghajlati fluktuációit Angliában Hubert Horace Lamb (1913-1997), Svájcban Christian Pfister, Csehországban Rudolf Brazdil és Németországban Rüdiger Glaser olyan alapossággal igazolta, hogy létezése minden kétségen felül áll. Miként a fejlett középkor meleg periódusában, a kis jégkorszak esetében is előre kell bocsátani, hogy nem állandó lehűlésről van szó, hanem egy uralkodó tendenciáról. Hideg és csapadékos évek nagy száma után voltak ‘normális’ időjárási periódusok, sőt kiugróan forró évek is. Némely klímakutató a kis jégkorszakot óvatosan úgy definiálja, hogy azt a klíma változékonysága és a szélsőséges klimatikus események gyakorisága jellemezte.
Az 1508 és 1531 közötti időszakra vonatkozó két Bajorországból (Ingolstadtból és Eichstättből) származó időjárásnapló kiértékelése azt az eredményt hozta, hogy a téli hőmérsékletek a reformáció idején az 1970-es évekéhez hasonlítottak. Ezzel szemben az 1563. évet követő évtizedekben Zürich térségében az átlagos hőmérsékletek jelentős, mintegy 2 Celsius-fokos visszaesését lehet megfigyelni: ez esetben a kis jégkorszak egyik tipikus lehűlési jelenségével van dolgunk. A középkor szemszögéből nézve 1300 körül más klímaperiódus kezdődött, amelynek a fejlett középkor meleg periódusához már vajmi kevés köze volt, a 14. század második évtizedében pedig kezdetét vette a kis jégkorszak.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.
Nyitókép: David Vinckboons: Téli táj korcsolyázókkal és jégvitorlázás (kb. 1615).
Kapcsolódó anyagok:
A környezet változása – Az egész világra kiterjedő gleccsernövekedés és fokozódó szárazság
A globális lehűlés lehetséges okai
Az éhínség vége és az európai fejlett kultúra felvirágzása
