Egy újabb filmes sztori, ami azt gondolom, közfigyelmet érdemel. Előző hétvégén a legális természetpusztítás elborzasztó példáját dokumentáltuk kis csapatunkkal Szendőfi Balázs legújabb filmjéhez, amely az Erdélyi-szigethegység természeti értékeiről, illetve annak számtalan környezeti problémájáról szól és a tervek szerint még ebben az évben elkészül.
A Szigethegység a Kárpátok hegyláncának előretolt bástyájaként a zöld értékek nehezen felfogható kavalkádjával hirdeti bolygónk életet adó egyedülállóságát Európa közepén. Csak néhány elnevezés, amely szerte a világban sokaknak ismerősen cseng: Bihar, Királyerdő, Ponor-rét, Pádis-fennsík, Boga-völgy, Torockó, Tordai-hasadék… A sor szinte végtelen.
Ennek a csodavilágnak a szívében – sokkal kevesebbek által tudottan – lapul a verespataki horrortó, amely Erdély egyik legfőbb, ma is működő bányavidékén a rézkitermelés zagytározójaként hízik napról-napra a Cuprumin Abrud vállalatnak és minden cinkostársának köszönhetően. Benne szürke, fehér, vörös és kék színekben keveredő toxikus anyagok és különféle nehézfémszármazékok tisztítatlan sűrű esszenciája. Mindez egy évről-évre méterekkel magasítgatott kőzúzalék-gáttal feltartóztatva, amely természetesen nem tudja megakadályozni a zagy elszivárgását. Ennek csak egyetlen ékes példája a területről érkező Abrud-patak, amely fura módon akkor is vöröses, zavaros vizet visz az Aranyos folyóba, amikor csapadék hiányában nincs áradás a térségben.
A horrortó mára szinte nyomtalanul elnyelte házaival és hegyoldali temetőjével együtt a néhai Szászavinc falut, dombtetőn álló templomának zagyból kilátszó tornya az utolsó égre intő sírkereszt. A híg, képlékeny méreg a környező völgyekbe hatolva fjordszerű alakzatot öltve megállíthatatlanul kúszik feljebb és feljebb, bekebelezve a település felett lévő elszórt magasvölgyi zsuptetős házakat, amelyekben sokszor az utolsó napokig élnek azok, akik oda születtek és még látták a völgyben romantikusan megbúvó falujukat. Az emberibb világ emlékeivel elsüllyedő porták sokkoló látványt nyújtanak, a széles fakapuk előtt – ahol egykor tiszta vizű patakok csörgedeztek – ma vörös színű bányazagy rohan.
A zagytározó nem ismeretlen, nem elzárt titok. Számos híradás szólt már róla. Körbejárható, „megcsodálható”, a turista azonban nem ilyen helyekre indul lelkesülni, a napi közfigyelem pedig messze elkerüli. Időzített bombaként növekszik.
Idézek egy témával foglalkozó cikkből: „A veresvölgyi réz kitermelését és a bánya nyitását Nicolae Ceauşescu engedélyezte 1977-ben. A bányának kezdetben a helyiek is örültek, mivel jól fizető munkahelyeket reméltek tőle. Azonban a rézbánya nyitása miatt a Szászavincen élő 400 családból 300-nak kellett elhagynia az otthonát, mert házaikat bányahordalék lepte el. Az egykori település helyén most egy mérgező tó található. A bányahordalék áradása 1986-ban kezdődött, ekkor még több mint 1000-en laktak a településen. A zavaros hordalék ellepte Szászavinc nagy részét. Már csak a templomtorony látszódik, amely egykoron egy dombon állt a falu fölé magasodva. Az első rossz jel az volt, mikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, ami akkor még csak a föld alatt volt. Ez után a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük.”
Íme Szendőfi Balázs néhány képe Szászavincről. Ez itt több millió köbméter mérgező, kénsavas zagy, ami métereket emelkedik évente egy jelenleg is működő rézbánya alatt az Erdélyi-szigethegység szívében, az Aranyos völgye felett időzített bombaként ketyegve. Az Aranyos a Marosba folyik, vize Magyarországra is elér. A “tározóból” persze így is szivárog a méreg megannyi patakvölgyön át, hiszen a víz lefelé folyik. Ebben a völgyben terült el Szászavinc falu, a templom tornya még éppen kilátszik a méregfolyamból, melynek a partján néhányan még élnek, a zagy a házuk küszöbét nyaldossa.
A zagytározónál először 2013-ban jártam egy verespataki közösségi kirándulás révén. A csapattól elkalandozva leltem rá a tározóra, tudomást szerezve létéről. Tíz évre rá, idén már célzottan Szendőfi Balázs filmje kapcsán tértem vissza kétszer is, alaposabb terepszemélet tartva a filmes dokumentálás miatt. Megdöbbentő volt látni a tározó növekményét. A horrortó jelenleg – Google térképes területmérés szerint – 1,65 km2-en terpeszkedik a völgyek között, partvonala 15,6 km. Több szennyező bebocsátási pontot találtunk, némelyiken üvöltve zúdul be a zagy, a nap 24 órájának minden másodpercében. Közel egy hónap (egészen pontosan 28 nap) eltéréssel ugyanazon épületmaradványról készült fotón jól látható a növekedés üteme, ami körülbelül 20 cm szintemelkedést jelent. Ez alapján elvégezhető egy becsült, de reálisan megközelítő értékre történő számítás, miszerint 28 nap alatt 330 000 m3, azaz 330 000 000 liter zagy érkezett a tározóba, amelynek egy részét nyilván természetes csapadék is adja. Kicsit eljátszadozva a számokkal ez 11 785 m3 naponta; 491 m3 óránként; 8,18 m3 percenként. Egy 50 m hosszú, 25 m széles és 2 m mély uszoda példájával élve 28 nap alatt 132 uszoda, naponta 4,7 uszoda. Döbbenetes értékek, ami mögött ott tornyosul a kérdés: Meddig?
A verespataki horrortó csak egy, a természetes környezetünket szerte a világban pusztító számtalan emberi ténykedés közül, amelyek hatásai nem maradnak visszaható súlyos negatív következmények nélkül. A Szigethegység többek között a Körösök, a Berettyó, az Aranyos, a Szamos, a Maros folyók vízgyűjtője, és ami ott történik, az eljut hozzánk. Rövid úton a Kárpát-medence vízhálózata révén, egy hosszabb úton pedig a óceánok és tengerek globálisan körforgó fel- és alászálló cseppjeivel, az élő szervezetekben való elraktározódással. Emlékszünk még a 2000-es nagybányai halálos cianidszennyezésre?
Ideje felnézni. A természet az emberiség legfontosabb ügye kell legyen. Tegnaptól – írta Tószögi György.
A romániai bányaipar borzalmaival, többek között Verespatak térségével is számos internetes bejegyzés foglalkozik, alább néhány link azoknak, akiket bővebben érdekel a téma:
SZÁSZAVINC – AZ ELPUSZTÍTOTT FALU
A brutális romániai folyószennyezést mutatta be az Európai Parlamentben egy kolozsvári kutató
