Az MME tiszteletbeli elnöke Schmidt Egon Kossuth-díjas író, ornitológus életének 92.évében ma hajnalban csendesen elaludt- közölte a családja a közösségi hálón. Tucatnyi ismeretterjesztő könyvén generációk nőttek fel, hangját a Kossuth Rádió Oxigén c. műsorából ismerhettük meg.
Több tízezer ember köszönheti a természet iránti rajongását Schmidt Egonnak. akinek a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület is sokat köszönhet, hiszen az egyesület alapító tagja volt, ezidáig is tiszteletbeli elnöke. Schmidt Egon neve generációk számára egyet jelent a madarak szeretetével és megfigyelésével, írásai és rádióműsora révén sokan, sokat tanultunk a természetről, a madarakról.
Nagyapja, a pozsonyi evangélikus német gyülekezetben 1848 októberében megkeresztelt Schmidt Emil 1870 tájékán telepedett le a megye déli részén. Az akkori Pola napjainkban már Becsehely részét képezi. Emil vegyes felekezetű, német ajkú családból származott. Szülei, Schmidt Eduárd evangélikus apa sziléziai gyökerekkel bírt. Felesége Plank Anna római katolikus volt. Érdekességképpen megőrizte az anyakönyv a család nyolcadik gyermekét világra segítő bába, Anna Böhm nevét is.
Édesapja, Schmidt Cornéliusként lett anyakönyvezve szokatlan módon nem magyar helyesírás szerint Kornélként. Ez mutatja familiája erős német vonatkozásait. 1899. május 30-án délelőtt 10 órakor született a képen is látható annamajori Schmidt-kúriában. Az anyakönyv megőrizte a letenyei születésű bába, Volák Anna nevét is. Szintén felekezetileg vegyes házasságból származott.
Édesanyja, Bauer Betti soproni római katolikus családban látta meg a napvilágot. Noha Schmidt Kornél evangélikusnak lett keresztelve édesapja után, 1930. február 28-án a letenyei római katolikus templomban átkeresztelkedett.
Minderre valószínűleg azért is szükség, hogy 1930. március 18-án nőül vehesse a lévai származású losonczi Szabó Katalint a budapest-ferencvárosi Bakáts téri katolikus templomban. A birtokos vőlegény a Polához tartozó Anna majorban, míg menyasszonya Ferencvárosban, a Közraktár utca 12/a. számú házban élt családjával.
A menyasszony édesapja, a református losonczi Szabó Imre honvéd őrnagy tragikusan fiatalon, 45 évesen hunyt el „agylágyulás” következtében Budapest II. kerületében, a Kékgolyó utcai 17. számú helyőrségi kórházban.
Losonci Szabó Imre katonai pályafutása: Szabó Sándor református földbirtokos és a római katolikus Thomka Emma fia 1887-ben végezte el a Ludovika Akadémiát, 1888-ban hadnaggyá, négy év elmúltával főhadnaggyá léptette elő az uralkodó, I. Ferenc József. Különböző honvéd gyalogezredeknél szolgált, majd 1896-ban a Ludovika Akadémiára került. Mindössze két évig tanított az Akadémián tereptant, tereprajzot, térképolvasást és térképfelvételt, utána a nagyváradi hadapródiskolához került. 1898-ban százados lett, 1899-től ismét csapatszolgálatot teljesített, végül 1910—1911-ben a tóvárosi népfölkelő járásparancsnokságra került.
A gyöngyösi eredetű losonczi Szabó család a nemességet és a címert 1693-ban I. Lipót királytól nyerte. A címer kék pajzsban zöld alapon futó farkas, a sisakdísz 3 búzakalászt tartó, kék mezű könyöklő kar.
Losonczi Szabó Katalin apai nagyapja, a római katolikus nagykálnói Levatich Gusztáv a Lévai Hitelintézet jogtanácsosa és elnökségi tagja volt 40 éven át, feleségét Rimanóczy Máriának hívták. Schmidt Egon nagymamája, Levatich Aranka Mária Margit néven született Léván 1873. január 24-én. 1927. október 10-én éjfélkor hunyt el szívbetegség következtében Budapest VIII. kerületében a III. számú belgyógyászati klinikán.
Schmidt Kornél mint bornagykereskedő a becsehelyi római katolikus templom kegyura lett testvérével Ottóval együtt.
Bekő Tamás írásában részletesen ismerteti azt a fejlődési pályát, ami a zalai letelepedéstől a második világháborúig jellemezte a Schmidt család életét:
“Schmidt Kornél borkereskedő volt, s mint ilyen alapította meg később a Schmidt Ede és társai bornagykereskedést, amelynek kezdetben két idősebb fia, János Ede és Gusztáv is társtulajdonosa volt. Utóbb a fiatalabb fivér saját vállalkozásba fogott, az 1883-ban létrejött Schmidt Gusztáv-féle pozsonyi pezsgőborgyárban évi 30 000 üveg francia minőségű pezsgőt palackoztak. Amint látjuk, Emil már ezt megelőzően kilépett a családi vállalkozásból, és búcsút intve az ősi Pressburgnak, atyai jussát zalai termőföldekbe fektette.
Schmidt Emil uradalma 1200 katasztrális holdnyi (mintegy 690 hektárnyi) földbirtokon helyezkedett el Polán és a becsehelyi határban, Szurda- és Tuskós-major nevű külterületeken. Földszintes, eklektikus stílusban épült kúriája Annamajorban állt, a közelben gazdasági épületekkel és egy szeszgyárral, aminek cefreillatú falai közt hektoliterszám főzték a zalai gyümölcs- és szeszpárlatot. 1903-ban több zalai, somogyi és vasi szeszgyárossal közösen megalapították Nagykanizsán a Dunántúli Mezőgazdák Szeszfinomító Részvénytársaságát abból a célból, hogy termelvényeiket finomítva is értékesíteni tudják a piacon. Schmidt Emil közkedvelt, nagylelkű földbirtokosa volt a falunak, 1896-ban épp az ő törekvésének és áldozatkészségének köszönhetően létesült községi elemi népiskola Polán.
Utolsó éveiben sokat betegeskedett, tüdőbaját még Svájcban is gyógykezeltette. Végül ugyanitt, a helvét hegyek közt szenderült örök álomra 1910 nyarán a davosi tüdőszanatóriumban. Halála után özvegye, Bauer Betty intézte a birtokügyeket, utóbb, nagykorúságukat elérvén, fiaira, Ottóra és Kornélra szállt az uradalom kormányzása. A Schmidt-fiúk testvériesen megosztoztak az örökségen, Ottóé lett Szurda, Kornélé pedig Tuskós 600-600 katasztrális holdja, míg Annamajor, a lakóház és a szeszgyár továbbra is közös tulajdonban maradt.
Ottó, Schmidt Kornél idősebb fívére 1898-ban látta meg a napvilágot Bajorországban, Wörishofen városában. Középiskoláit Svájcban végezte, majd ugyanitt mezőgazdász oklevelet nyert a Zürichi Műegyetemen. Hazatérése után egy ideig a Károlyi-hitbizománynál dolgozott, 1927-től pedig örökölt birtokán mintagazdaságot alakított ki.
Az 1899-ben Anna majorban született Kornél is agrárvégzettséget szerzett, mely idő alatt 1917 tavaszától a háború végéig – mint egyévi önkéntes tüzér – belekóstolt a katonaéletbe, majd leszerelését követően hazatért, és gazdálkodni kezdett. Amíg Ottó sokáig agglegény maradt, Kornél fiatalon megházasodott és feleségétől, Losonczi Szabó Katalintól három gyermeke született: Egon a fővárosban, Róbert és Mária pedig Nagykanizsán. A fiúk magántanulóként végezték el az elemi iskolát, gimnáziumba pedig Kanizsára jártak, így számtalan diákkori élmény kötötte őket Zalához.
1945 kora tavaszán a szovjet hadsereg elől Schmidték a szomszédos Valkonyára menekültek, és a községbírónál húzták meg magukat a front elvonulásáig. Amikor néhány héttel később visszatértek, a házat feldúlva, kifosztva találták. Ezzel párhuzamosan Zalában is kezdetét vette a földosztás. Becsehelyen a Schmidt család gyönyörű, 1200 holdas mintagazdaságának kétharmad része került a régi cselédek birtokába, míg a fennmaradó 400 katasztrális holdnyi termőföldön (mivel nekik is élethivatásuk volt a mezőgazdasági termelés) egyelőre a Schmidt-fivérek gazdálkodhattak tovább. Ők Anna majorból a kúriát, a hozzá tartozó 5 holdas ősparkot és a szeszgyárat igényelték maguknak, továbbá Szurdán (260 kh) és Tuskóson (135 kh) kérték kijelölni a megváltás alá nem eső földterületüket.”
A cikk alapvető forrása Bekő Tamás levéltáros cikke. Köszönet érte.
1931. június 16-án születtem Budapesten. „A család Zalában lakott, Becsehelyen, mindig is zalainak tartottam magam. Madármegfigyeléseim, szeretetem és érdeklődésem a természet iránt már itt elkezdődött, gyermekkoromtól vonzott az élővilág: amióta totyogni tudok, mindig érdekeltek a madarak, de tulajdonképpen az egész természet. […] Szüleim – miután nyilvánvalóan látták, hogy reménytelen eset vagyok – magukban talán halkan sóhajtva, de támogattak, igazi hasznos segítséget azonban a nagybátyámtól kaptam. Nagy természetbarát volt, és amikor néha átadta a távcsövét, hogy egy-egy madarat közelebbről is megcsodálhassak, a paradicsomban éreztem magam” fogalmazta meg indulását Schmidt Egon Kossuth-díjas ornitológus önéletrajzában.
Azt a bizonyos távcsövet sokkal később megörököltem, ma is őrzöm. Bár a ma kapható remek műszerekhez még csak nem is hasonlítható, számomra nagyon becses, a ma is fel-felbukkanó emlékek részese marad. Gimnáziumba Nagykanizsán jártam. Mivel a családnak el kellett hagyni a zalai birtokot a háború után, én is Budapestre költöztem.1950-ben kitelepítettek Tarnaleleszre, de ott is, ha tehettem, megfigyeltem a madarakat, az élővilágot.1954-ben a Fővárosi Állat- és Növénykertben helyezkedtem el, ott ismertem meg későbbi feleségemet is, akitől 3 gyermekem, tőlük pedig 7 unokám van. Következő, szintén meghatározó jelentőségű munkahelyem a Madártani Intézet volt, ahol példaképemmel, ifjúkori “tanítómesteremmel”, dr. Keve Andrással működhettem együtt. 1980-tól az Állatvilág lapnál dolgoztam szaklektorként. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület alelnöki tisztségét is betöltöttem.
Mindig is szerettem írni, fiatalkorom óta madártani naplót vezetek, melynek kötetei már polcokat töltenek meg. Ezekben az élménybeszámoló mellett fajfelsorolás áll, így évtizedek múltán is vissza tudom keresni a szükséges adatokat. Több mint 70 könyvet, még több cikket és egyéb rövid írást publikáltam. Vannak köztük kifejezetten szakmai anyagok, ilyen volt az 1967-ben kiadott “Bagolyköpet vizsgálatok”, majd sok népszerűsítő írás is, mint az 1970-ben megjelent “Madarakról mindenkinek”, amelynek első kiadása hetek alatt elfogyott. “Nemszeretem állatok” című könyvem pedig békákról, kígyókról, egerekről, denevérekről, azaz éppen olyan állatokról szól, amelyektől általában borzongani, undorodni szoktak. Sok éven át rendszeresen szerepeltem a Kossuth Rádió “Oxigén” c., Balogh István által szerkesztett programban, akivel könyvet és CD-t is jelentettünk meg a műsorokban elhangzottakból, és akivel azóta is sok időt töltünk együtt a természet titkainak megfigyelésével. Jelenleg az Új Ember Kiadónál van egy sorozatom, amelyből eddig számos kötet, elsősorban gyerekkönyvek jelentek meg. E történetekben nem kitalált figurák szerepelnek, hanem hús-vér állatok, de mivel ezek mégis mesék, ők is beszélnek. Budai Tibor barátom, kitűnő grafikusművész készíti a kötetekhez az illusztrációkat. A természetvédelem, azon belül a madárvédelem eszméjének terjesztése érdekében évtizedek óta járom az országot író-olvasó találkozókat, rendhagyó biológiaórákat tartani általános iskolákban, könyvtárakban.
Nyugdíjasként is aktív életet élek, sokat járok a természetben, de közben írok és publikálok. Munkámat számos elismeréssel díjazták, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és az állami természetvédelem részéről is, 2009. március 15-én pedig Kossuth-díjat vehettem át. Ez az eredmény nem születhetett volna meg jó családi háttér nélkül: feleségem mindig mellettem állt, segítette a munkámat, és lélekben ma is velem van minden percben. És persze kellett hozzá a kimeríthetetlenül változatos, izgalmas, mindig új témákat adó Természet (így, nagy T-vel), amely iránt érzett szeretetemnek, tiszteletemnek és csodálatomnak igyekeztem minden írásomban hangot adni. Ha ez sikerült, akkor úgy érzem, életem nem volt hiábavaló.
Schmidt Egon író és ismeretterjesztő tevékenységéért számos elismerésben részesült, 2009-ben Kossuth-díjat kapott, de róla is elneveztek már egy díjat, legutóbb pedig 2021 május végén ő kapta a Velencei-tóért díjat. A tó környékének madárvilágát nála jobban kevesen ismerik, az itt szerzett madarászélményeiről Kócsagok birodalma címmel nagysikerű könyvet is írt.
90. születésnapján beszélgetett vele Tóth Judit. Érteni és szeretni kell a természetet, ez a lényeg: 90 éves Schmidt Egon
Szintén e jeles nap kapcsán kereste meg a greenfo a még mindig aktív és fitt Schmidt Egont, akitől kértünk egy időpontot podcast felvételre, melyet a kánikula némi csökkenése kapcsán meg is kaptunk, így sikerült telefonon beszélgetni a még mindig fantasztikus memóriájú magát szerényen csak madarásznak nevező méltán neves természetíróval, ismeretterjesztővel.
Beszélgetésünkben egy kacskaringós életpályán megyünk végig, melynek állomásait (a horvát határtól Ferencvároson át a Tisza felső folyásáig) egy dolog köti össze: a természet, azon belül is főleg a madarak szeretete. Már kisgyerekként is megszállott madarász volt – aki nemzedékeket nevelt a természet ismeretére és tiszteletére írásaival és rádióműsoraival. Beszélgetésünkben feltárul a hihetetlenül makacs és szívós természetismereti elkötelezettség, de megtudjuk, hogy milyen volt az 1950-es évek tarnaleleszi kitelepítettjeinek élete, a sztahanovista segédmunkás bagolyköpet keresése.
És arról is mesél Schmidt Egon, hogy hogyan adott ihletet első könyvéhez az a tény, hogy csak egy telefonja volt a Madártani Intézetnek, és mint legfiatalabb dolgozó, ő volt a telefonügyeletes is. Kitértünk a hazai madárhang gyűjtés történetére is.
További érdekességek a podcasthoz kapcsolódó cikkünkben >>>
