Az van, hogy… Ameddig bírok menni, megyek veletek. Mert lehet, hogy lesz idő, amikor már nem tudok menni. Úgyhogy vedd úgy, hogy mindig jelentkezek! – ezt mondta tanár úr, és valóban, jött is mindig, jött Bugacra, gombászatra, OT-kra, erdélyi túrákra. És amikor egyszer nem jelentkezett, tudtuk, hogy valami baj lehet. Hogy mekkora, ő is tudta, megetetett már ezer embert, tisztában volt vele, hogy egyszer mindennek lejár a szavatossága.
Oszlopos tagját vesztette el a CSEMETE Egyesület, intézményét, Tuskó Lászlót, mindenki Tusiját.
Mindenütt ott volt, igazi untermannként, ha kellett ellátott, ha kellett szóval tartott, ha kellett hallgatott. Többször nekifutottunk, de én tegezni sosem tudtam, aztán megállapodtunk, hogy így adom meg neki valószínűleg a tiszteletet, ne vegye zokon… amit egyébként sosem tett, legalábbis zokon vételt sosem mutatott semmire reakcióként. Demonstrátorként nyulat nyúztunk a padláson, tizenhetet, ha a gyakorlatok úgy kívánták. Vagy újra összevadásztunk egy vödörnyi kecskebékát, amik kereket oldottak a tanszéki hűtőből. Vagy smarnit csináltunk húsz főre, rostélyost nyolcvanra, halászlevet százharmincra…
Nem volt neki olyan, hogy nagy munka, csak időben kellett hozzáfogni. Amúgy meg, ha van olyan, hogy „laza” az értelmező kéziszótárban, hát az ő képe biztos ott áll; utánozhatatlan eleganciával űzte a mahjongot a legnagyobb dologidőben is, talpig kordbársonyban, zsebredugott kézzel ereszkedett le a hegyről ott, ahol más tíz ujjal a gyökerekbe kapaszkodva; de a fél kézzel a fazékba senderített csipetkeeső is olyasmi volt, ami csak elfúló, gyöntyúkszerű kotkodácsolást tudott kiváltani a résztvevő hölgykoszorúból. S lehet-e feledni a cukros marhapörköltet, a málnás madártejet vagy a fahéjas rizseshúst?
De a bogrács mellett most már üres marad a helye. Basztikuli.
Nem hiszem ugyanakkor, hogy Tusi eltávozott körünkből, hogy úgy igazán elment volna. Ő annyira állandó volt, hogy nélkülünk biztosan nem mehetett, hát senkivel meg se beszélte a fuvart… Csak átalakult, hús-vér jóbarátból történetekké, amiket mindenféle asztalok mellett üldögélve tovább mesélhetünk, úgy, ahogy ő tenné, komótosan, sokatmondón laposakat pislantva, megkínálva a sztorit – néha egy ujjal, némán előrébb tolva az üres poharat, mintegy jelezvén, hogy nekünk is töltsetek, még mi is itt vagyunk, még megvagyunk…
Bojtos Ferenc
Tuskó László búcsúztatására 2024. január 15-én, hétfőn, délután 15.00-től kerül sor, Szegeden, az Alsóvárosi Temetőben. A temetés után barátait és családját várják a Tudástárba (Szeged, Boldogasszony sgt 6., 2.em.), egy róla szóló kötetlen beszélgetésre.
