A legnagyobb energiaráfordítással valószínűleg az indiai lúd vonul. A tengerszinten fekvő indiai telelőhelyeiről úgy kel át rendkívül gyorsan a Himaláján közép-ázsiai költőterületére, hogy ehhez semmilyen felfelé irányuló légáramlat segítségét nem veszi igénybe.
Az elmúlt években számos tény derült ki az indiai lúdról (Anser indicus), amelyek rendkívüli teljesítményt tesznek lehetővé. Arányaiban nagyobb a tüdejük a legtöbb madárénál, izmaiknak és szívüknek jobb a vérellátása, hajszálereik sűrűbbek, hemoglobinjuk több oxigént képes szállítani. Ezzel együtt nem gondolták volna a kutatók, hogy a madarak a napközben hegynek fölfelé süvítő szelek segítsége nélkül teljesítik útjukat.
Lucy Hawkes, a brit Bangor Egyetem biológusa és kollégája, Charles Bishop fiziológus egy 13 kutatóból álló nemzetközi csapattal első ízben követték nyomon az indiai lúd Himaláján át vezető útját. Tavasszal 25 madarat fogtak be Indiában, és műholdas nyomkövetővel látták el őket. Ugyanígy tettek ősszel 38 lúddal Mongóliában a visszafelé vezető út előtt.
Az északra repülő ludak mindössze 7-8 óra alatt jutottak el a tengerszinttől a hatezer méter magas hegyek fölé, óránkénti 64,5 kilométeres sebességgel. Felállították a madaraknál valaha mért leggyorsabb emelkedési sebesség rekordját, óránként csaknem 1,1 kilométeres szintkülönbség megtételével. Visszafelé nincs szükség ilyen extrém teljesítményre, mivel a madarak eleve magasról, a Tibeti-fennsíkról indulnak.
A legmeglepőbb felfedezés az volt, hogy a ludak többsége nem napközben utazott, amikor segítségükre lehetett volna a felfelé áramló szél, hanem éjjel vagy kora hajnalban, amikor inkább a szembeszélnek van nagyobb valószínűsége a Mount Everest egyik meteorológiai állomásának adatai alapján. A kutatók úgy vélik, hogy az ilyenkor hűvösebb időjárás által megnő a madarak hőleadása, ezáltal pedig több oxigénhez jutnak, és ez nagyobb segítség lehet, mint a hátszél.
