Úgy gondoltam, hogy erkölcsök változhatnak, de a természet szeretete az nem. Amíg mi nyugodtan túrázgattunk, új feltörekvő természeti iparágak alakultak ki, úgy mint a plázamadarászás, a hermetikus szafarik, a bérbúvároltatás, a stresszoldó és különféle undok embereket összekovácsolni igyekvő rafting és még egy egész csomó más dolog, amihez a természet csak háttér és díszlet-nem a vágyott cél.
O tempora o mores- azaz oh idők oh erkölcsök-sóhajtottak már fel az ókori rómaiak is, ha látták mondjuk azt, hogy fiúk újabban aranyozott saruban jár az orgiákra. Vagy vegyünk egy közelebbi példát. Fiatal koromban és azóta is meg vagyok győződve, hogy a kemény rock műfajában a Led Zeppelinnél és Deep Purple-nél maradandót senki emberfia nem alkotott. Mikor eljött az ideje, és feleségem pimaszul fiatal barátnője elé tártam ezen gyöngyszemeket, olyan gyanakvó arckifejezéssel hallgatta őket, mintha Neander-völgyi ősemberek zenéltek volna mamutlábszár-sípon és teknőspáncél dobon-szerinte.
Úgy gondoltam na jó, erkölcsök változhatnak, a rockzene változhat, de a természet szeretete az nem. No persze ebben is tévedtem. Amíg mi nyugodtan túrázgattunk, új feltörekvő természeti iparágak alakultak ki, úgy mint a plázamadarászás, a hermetikus szafarik, a bérbúvároltatás, a stresszoldó és különféle undok embereket összekovácsolni igyekvő rafting és még egy egész csomó más dolog, amihez a természet csak háttér és díszlet-nem a vágyott cél. Nyilván a természetet a maga lassú és komótos módján nehéz eladni ebben a rohanó világban-de minek is eladni?
Ha kinyitunk egy 1990-es természetfotós albumot a díjnyertes képekkel, akkor azok kimondottan bumfordiaknak és szegényesnek tűnnek, mint teleregényben a Szomszédok. Ha akkor valaki lefényképezett egy vidrát pisztrángevés közben kapott egy díjat. Most akkor ütős a kép, ha a vidra jó háttérfényben késsel-villával eszik és előtte esetleg két éhes hermelin rimánkodik egy falatért. Vagy esetleg egy vidrát evő pisztráng is király. Szóval megütköztem, mikor láttam egy úgynevezett twitcher listát rajta a helyezésekkel, fajokkal , bónuszfajokkal. Egy fekete öves twichernek minimum 450 fajt kell látnia évente.
Ez egy sikersztori, nem mackónadrágos, buszos turisták andalgása. A lényeg az, hogy pillanatok alatt a helyszínen legyél, mert azért egy madárnak szárnya és szabad akarata van, sőt egy macska is megeheti, ezért jó sietni. Egy középkategóriás terepjáró, menő terepruhák egy jó nagy teleszkóp és egy millás fényképezőgép az alapfelszerelés az induláshoz. A riadólánc tehát beélesedett és nemsokára kétszázan lesik a havasi pinty minden ásítását. Főleg pedig azt, hogy végre átrepüljön már az a nyomorult a somoskői vár magyar oldalára és jól kipipálhassák mint új fajt.
Havasi pinty kép: ifj. Vasuta Gábor
Természetesen ez az őrület is angolszász alapon nyugszik, mint a Valentin nap szuperundorító giccsparádéja, a Halloween vagy a karácsonyi pulykaevés az ő száraz húsával. Én személy szerint már csak annak örülök, hogy a körülmetélés nem angol szokás, különben megnézhetnénk magunkat.
Biztos régimódi fazon vagyok, meg irigy is, mert nekem éveken keresztül csak egy madaram volt. Egy gyöngybagoly pár, ami ott lakott a házam mellett álló templom padlásán és a diófámról indultak el esti portyájukra, egerekre vadászva a szomszéd pajtájában. Minden nap legalább egy órát töltöttem nézegetésükkel, ami akár már függőséget is okozhat. Aztán sajnos eltűntek, de azóta is, ha látok egy árnyat ellebbenni este a diófa fölött, rögtön utána fordulok, mi lehet az, de sajnos nem ők. Érzelmes történet, amelyet akár ki lehetne adni japán képregényben is, akár a Kis herceget, a gülüszemű rókával- a távol keletiek így kompenzálják saját szűk szemállásukat tudat alatt.
gyöngybagoly kép: ifj Vasuta Gábor
De most mind mondottam, nem érzelmekről, hanem bizniszről beszélünk, amiben a magyarok eléggé kajlák, nem úgy, mint a hollandok például. Távcső és teleszkópkatalógusok, kitűzők, folyóiratok, madarászklubok, madarászkocsmák és madarászturizmus-mind játszik.
Nem tudom. Lehet, hogy mi nem éreztünk rá a globalizáció mámorító ízére, mi akik itt behavazott ágakról, jégcsapokról, meg jégcsizmás guvatról nyöszörgünk, hogy az milyen érdekes….
Lassan leteszem a tollat, mert a keserűség írásban sem jó tanácsadó. Felállok, kinézek az ablakon, ahol, nocsak, egy ökörszem mozog a bokrok között, majd leszáll mellé két cinege, az ökörszem szerint túl közel hozzá. Nézem őket mosolyogva és azt sem tudom már miért voltam az előbb mérges, úgyhogy elkocogok főzni egy kávét. Közben pedig, meg utána is teszünk a globalizációra.
Guvat. Fotó: ifj Vasuta Gábor
