A természetesség szempontjából a legjobb, ha a területen a környékről származó őshonos fűféle magvait vetik el.
A felhagyott szántóföldek a természetvédelmi biológia és restaurációs ökológia fontos objektumai, nemcsak azért, mert potenciális élőhelyeket jelentenek védett fajok, élőlény-közösségek számára, hanem mert ugródeszkaként szolgálhatnak veszélyes özöngyomok terjedéséhez is. Ezért a természetvédelemnek kettős feladata van az ilyen területekkel kapcsolatban: elősegíteni a regenerációt és megakadályozni a gyomok terjedését. Kísérletünkben azt vizsgáltuk, hogy egy tájidegen és egy környékbeli fű vetése hogyan hat egy fiatal parlag visszagyepesedésére, és miként szolgálja az említett célokat.
Közép-Európában a társadalmi-gazdasági változások következtében a kilencvenes évektől kezdve egyre több szántót hagynak parlagon. Ezeknek a területeknek, mint másodlagos élőhelyeknek természetvédelmi jelentőségük van: puffer-zónát alkothatnak védett vagy védeni kívánt területek körül; ökológiai folyosókat alkothatnak élőhely töredékek (fragmentumok) között, menedéket nyújthatnak védett fajoknak; sőt, szántóföldek körül akár olyan fontos ökológiai szolgáltatást is biztosíthatnak – a méheknek táplálékot és élőhelyet adva -, mint a megporzás. Ellenben a felhagyott szántókból nemcsak haszna, de kára is származhat a terület tulajdonosainak és a természetvédelemnek, mivel az ilyen területeken néhány évig nagyon megnőhet a parlagfű borítása, és ugródeszkaként funkcionálhatnak olyan ökológiailag sokkal veszélyesebb invazív növények terjedéséhez is mint a selyemkóró ,az aranyvessző, a gyalogakác vagy a bálványfa.
A fenti okok miatt nagyon fontos, hogy a parlagokat ne hagyjuk magukra, hanem megpróbáljuk a terület eredeti állapotának helyreállítását elősegíteni oly módon, hogy az ideérkező fajoknak kedvező életfeltételeket biztosítunk, és a gyomosodást megpróbáljuk elkerülni. A gyepek esetében a rendszeres kaszálás és/vagy legeltetés elengedhetetlen a regeneráció elősegítéséhez, a természetes folyamatok fenntartásához és az olyan gyomok visszaszorításához, mint a parlagfű vagy a szúrós mezei aszat. A kaszálás és legeltetés mellett azonban olyan viszonylag egyszerűen kivitelezhető technikai beavatkozásokat is alkalmazhatunk, mint a vázfajok vetése a gyep kezdeti szerkezetének kialakításához. Felmerül a kérdés, hogy amennyiben a beavatkozás mellett döntünk melyik fajt válasszuk a vetéshez? Ha csak egy vagy néhány faj vetésére van lehetőségünk, akkor a gyep alapszerkezetét alkotó fűféléket válasszuk, de ekkor is kérdéses, hogy melyek legyenek ezek a fajok. Kézenfekvő megoldás kereskedelmi forgalomból viszonylag olcsón beszerezni a magokat fűmagkeverékek vásárlásával. Bonyolultabb és drágább dolog a környékbeli gyepekben megtalálható „bennszülött” füvek magvainak beszerzése és vetése. Azt feltételezzük, hogy az őshonos füvek vetése sokkal hatékonyabb eszköz lehet, mint a tájidegen faj vetése, ha egy tájra jellemző növényközösség kialakítása a célunk, amely természetvédelmileg is értékes. Egyrészt mert az „őshonos” faj alkalmazkodott a helyi körülményekhez, így hosszú távon fennmaradhat a területen termékeny populációt alkotva, másrészt feltehetően a tájban élő többi növény- vagy állatfajok is ehhez a fajhoz kötődnek, így elősegítheti a betelepülésüket a parlagra.
Az elmélet tesztelésére egy tiszaalpári homokos-löszös-szikes talajú frissen felhagyott szántóföldön 2008 őszén közel azonos szélességű sávokban a környező területeken elterjedt veresnadrág csenkeszt és a tájidegen angolperjét vetettünk, köztük kontroll (vetetlen) parcellákat hagyva. A területet három oldalról legeltettett gyepek veszik körül, innen várható a fajok betelepülése. 3 éve részletesen monitorozzuk a növényzet és az egyenesszárnyú rovarközösség változásait.
Az eredmények azt mutatják, hogy mindkét vetés sikeres volt. Az első két évben a parlagfű robbanásszerű terjedését figyeltük meg a kontroll parcellákban, ez a csenkeszesben kevéssé volt elterjedt, és az angolperje már az első évtől kezdve erősen megfékezte az említett gyomnövényt. A parlagfű a harmadik évre viszont nemcsak a vetett, de a kontroll parcellákból is szinte teljesen eltűnt – ez egy természetes folyamat, amelyet a kaszálással és a legeltetéssel pozitívan befolyásoltunk. Szemmel látható különbségek főleg az angolperjével kezelt területek és a másik két típusú parcella között alakultak ki, de részletes vizsgálatainkkal a csenkesz gyepszerkezet-alakító hatását is ki tudtuk mutatni. Az angolperjével kezelt területeken a fű tömött sorokban kelt ki, a fajgazdagság nagyon alacsony volt, szinte alig találtunk meg más növényfajokat. A csenkesszel kezelt területeken figyeltük meg a legváltozatosabb növény- és egyenesszárnyú rovarközösségeket. Külön kiemeljük, hogy egy jellemzően a környező gyepekben élő sáskafajt, a szárnytalan rétisáskát csak a vetett parcellákban találtunk meg, míg a kezeletlen parcellákban nem.
Angolperjés, csenkeszes és kontroll kezelések
Összességében azt mondhatjuk, hogy ha a gyomok megfékezése és a gyep kezdeti szerkezetének kialakítása a célunk, akkor a vázfaj (mind a tájidegen, mind az őshonos faj) vetése, mint kezelés, kedvező hatású. Azonban, ha olyan erősen versenyképes nemesített füvet vetünk, mint az angolperje, akkor előfordulhat, hogy a kívánt hatás ellenkezőjét érjük el, és nemcsak a gyomnövények terjednek el, de minden más (számunkra előnyös) faj betelepülésének is gátat szabunk. Ezen kívül figyelembe kell venni azt is, hogy hosszútávon az ilyen tájidegen vázfajok „kikopnak” a területről, és ekkor esetleg egy rosszabb állapothoz térhet vissza a regenerálni kívánt gyepünk. Ezért kísérletünk eddigi eredményei alapján, az őshonos fű vetését kedvezőbb hatásúnak tartjuk, mint a tájidegenét.
Kísérletünket tovább monitorozzuk, és reméljük, hogy eredményeink az országban egyre nagyobb számban és területen zajló hasonló kísérletek eredményeit kiegészítve hozzájárul a felhagyott szántóföldekkel járó természetvédelmi problémák megoldásához, és az ezekkel kapcsolatos lehetőségek kiaknázásához.
Megjegyzés: A cikkben a tájidegen és őshonos kifejezéseket a következő értelemben használjuk: a tájidegen jelző (az angolperje esetében) arra utal, hogy a tájban csak leromlott, rossz természetességű, elsősorban zavart, taposott helyeken találjuk meg a növényt. Az őshonos (a veresnadrág-csenkesz esetében) pedig arra, hogy a környező természetes gyepekben ez a domináns fűféle.
A cikk a 2011. november eleji VII. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencián bemutatott anyag alapján készült.
