A hazai lakásállomány csupán 17%-a fűt távhővel, 78%-ban egyedi fűtést használunk, ami többségében nemcsak hogy nem hatékony, de a legmodernebb, fatüzelésű kályhák vagy kazánok is legalább százszor több mikroszemcsés szálló port (PM2.5) bocsátanak ki, mint a távhő, ami borzasztóan rontja a levegőminőséget és káros mindannyiunk egészségére.
A távhő szolgáltatáshoz sok negatív sztereotípia tapad itthon (drága, szabályozhatatlan), azonban ha jól alakítjuk át, akkor a dekarbonizáció titkos fegyvere lehetne. Több európai és pár hazai példa is mutatja, hogy ez nem lehetetlen. Ehhez azonban a hazai távhő szektornak is le kell válnia a most még domináns, 70%-ban földgázalapú tüzelésről, és át kell állnunk a megújulókra (geotermia, nap, szél, biomassza), ami jelenleg 23,7%-os részesedést tud magáénak (MEKH-MaTáSzSz, 2021).
Osztrák és dán példák is mutatják, hogy a helyi közösségek megszólításával és bevonásával lebontható a kezdeti, változással szembeni ellenállás, és létrehozható olyan közösségi tulajdonú energiatermelési modell – energiaközösségek –, ami nemcsak környezeti-éghajlati szempontból jó, de jelentős megtakarítást, sőt, anyagi hasznot hoz a helyi önkormányzatnak és közösségnek.
A magyar állam jelenleg nemhogy nem segíti, de a jog szintjén nem is ismeri a távhőtermelő energiaközösségek fogalmát. Addig sem tehetetlenek a helyi közösségek és önkormányzatok, amíg a jogszabályi környezet változására várunk: a közösségi energia koncepciójával való ismerkedés, informálódás, annak a megértése, hogy ez egy komoly lehetőség a lakosság számára saját megoldások tervezésére, finanszírozására, kivitelezésére az energetika területén, már most el lehet és kell kezdeni.
RÉSZLETEK Gelencsér Dávid okleveles geográfus (Bsc), az ELTE Informatikai Karának geoinformatikus mesterszakos hallgatója, az Energetikai Szakkollégium tagja, a Szolidáris Gazdaság Központ munkatársa, és Sáfián-Farkas Fanni, környezetkutató geográfus, a földtudományok doktora (PhD), a Szolidáris Gazdaság Központ elemzésében
