A Széchenyi-díjas biológus a nyolcadik ikszhez közelítve is rendszeresen dolgozik terepen. A haon interjúja dr. Varga Zoltánnal, a Debreceni Egyetem evolúciós állattani és humánbiológiai tanszékének professor emeritusával.
Az elmúlt években többször találkozhattak aolvasóink olyan írásokkal, melyek a Fazekas-gimnázium 1957-ben végzett, legendás 4. a osztályát érintették. Az osztály tagjai közül többen jelentős szerepet töltöttek, töltenek be Debrecen tudományos életében. Közéjük tartozik dr. Varga Zoltán biológus, professzor emeritus, aki a közelmúltban Széchenyi-díjat kapott munkásságáért- írta a haon.hu.
A március 15-ei ünnepségen átvett magas szakmai díj indoklásában többféle fontos tevékenységét is felsorolták. Akkor ez tekinthető életműdíjnak?
A Széchenyi-díjat vagy a tudományok területén valamilyen jelentős egyedi alkotásért, vagy a több évtizedes eredményes munka elismeréseként ítélik oda. A nekem adott indoklásban két dolgot emeltek ki. Az egyik, az alapkutatási tevékenységem eredményei. Ehhez tudni kell, hogy az élőlények elterjedésével, illetve ennek okaival már régen foglalkoznak a tudósok, az viszont csak a XX. század utolsó évtizedeitől vált világossá, hogy a fejlődés-, valamint az elterjedés-történetet együttesen is lehet vizsgálni a genetikai változások alapján. Az evolúciós állattani és humánbiológiai tanszék vezetőjeként ezeket a kutatásokat kezdeményeztem, illetve hoztam létre kutatócsoportot nemzetközi viszonylatban az elsők között, itthon pedig úttörőként. Hogy mit vizsgáltunk? Egy példa rá. Adva van egy Kárpát-medencei bennszülött faj, vagy egy tágabb elterjedésű faj itteni változata. Arra keressük a választ, hogy valóban itt alakult-e ki, illetve ha nem, akkor hol, illetve hogyan jutott el ide. Ehhez alaposan ismerni kell a vizsgált állatcsoport fajkészletét, az egyes fajok elterjedését és valamilyen szinten a genetikájukat.
Az önről megjelent írásokból tudható, hogy az említett összefüggéseket elsősorban a lepkék tanulmányozásával kereste.
Rovarokkal, s főleg egyes lepkefajokkal foglalkoztunk, mert ezeknek a lárvális fejlődése speciális tápnövényekhez és körülményekhez kötött, azaz kiváló élőhely-minőség indikátorok. Ugyanakkor veszélyeztetettekké is váltak éppen az élőhelyük pusztulása, beszűkülése, illetve a klímaváltozás miatt. S ezzel már el is jutottunk az alapkutatáshoz kapcsolódó természetvédelmi munkákhoz, ami a másik nagy területe volt – az indoklás szerint is – a tevékenységemnek. Azokkal a kutatásokkal ugyanis meg tudtuk jelölni a természetvédelem szempontjából érzékeny pontokat, ahol mentőakcióra vagy beavatkozásra, esetleg védőterület kijelölésére volt szükség. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy több hazai nemzeti park területének, illetve védőzónáinak a kijelölésében vettem aktívan részt, valamint a magyar természetvédelmi rendszernek az európaival való harmonizálásában, azaz a Natura 2000-es területek és jelzőfajaik meghatározásában.
Egy szakmai honlap szerint ön nemzetközi hírű lepkész, de utal kivételes kézügyességére, illetve kitűnő énekes tudására is. Miért a biológusi pályát választotta?
fotó: Haltrich Attila
Leginkább a II. világháború utáni, sok szempontból szűkös körülmények irányítottak a pályára. Debrecenben Péter Zoltán kollégiumi igazgatótól béreltük anyai nagyszüleimmel együtt, néhány évig a Poroszlay úti házát. Reggelente innen indultam a Fűvészkert utcai általánosba a Libakerten keresztül, ahol akkor még a nevéhez hűen, csak zöldség- és gyümölcstermelők kis házai, illetve kertjei között vezetett az út. Délben vagy délután pedig ugyanitt mentem haza. S mivel találkoztam? A drótkerítésen pihenő szitakötővel, a napos házfalon sütkérező bodobáccsal, és rendszeresen megfigyeltem a kertekben sárgarigót, citromsármányt vagy cinegét. A kertünkben is fészkelt a veteményes kertből lótücsköket szedegető búbos banka, a szőlőlugas öreg faoszlopaiban pedig kékdongó lakott. Ebben a környezetben lettem természetbúvár.”
Mindez még nem tűnik elegendő magyarázatnak a nemzetközi sikerekben is gazdag pályafutására, hiszen ilyen élményekben nagyon sok gyereknek lehetett része, mégsem lettek biológusok.
Valóban, volt még egy jelentős momentum, amikor a két nagybátyám után én örököltem meg a gimnáziumi rovargyűjteményüket, melyben a hőscincértől a nagy éjjeli pávaszemig sokféle rovarfajt lehetett találni. Ez engem is gyűjtögetésre sarkallt, s közben ugrásszerűen gyarapodtak a biológiai ismereteim. Olyannyira, hogy a gimnáziumi tananyag elsajátítása gyerekjáték lett, így további forrásokat kerestem, illetve kaptam. Ungvárról, a háború után ide költöző tanár rokonunk például az egyik születésnapomon a híres Alfred Brehm állatokról írt sorozatával lepett meg, mert mindig, amikor náluk jártunk, gyermekként én azokat a könyveket bújtam, amíg a felnőttek beszélgettek.
Akkor stílusosan úgy is fogalmazhatunk, már gyerekkorában „csodabogárként” viselkedett.
Egy kicsit valóban annak számítottam, főleg, hogy nem csak tanulmányoztam, hanem le is rajzoltam az általam gyűjtött, megfigyelt állatokat. Negyven éve így készítettem az azóta 23 kiadást megélt Állatismeret című könyvemet, melyből még mindig tanulnak a hallgatók, igaz, már vannak modernebb, fényképpel illusztráltak is. Bár kimaradt az indoklásból, úgy gondolom, ez is az életművemhez tartozik. Ebből is látszik, a biológia mellett a rajzolás volt a másik szenvedélyem, jártam is a Képzőművészeti Szabadiskolába, de végül a biológusi pályát kiszámíthatóbbnak találtam.
Ennyi előtanulmánnyal nem okozhatott gondot az egyetemre bejutni, annál is inkább, mert oda már középiskolásként is eljárt.
Felvételi vizsgát nem kellett tennem, mert földrajzból második voltam az országos tanulmányi versenyen. Emellett nagy lökést adott, hogy történész édesapám révén felvettem a kapcsolatot a Természettudományi Múzeum nyugdíjas, eredetileg szintén történész munkatársával, Kovács Lajossal, aki szívesen fogadott a szárnyai alá érdeklődő fiatalokat. Rendszeresen elutaztam hozzá Budapestre, s a mentorálásának köszönhetően az érettségi vizsgámmal szinte egy napon jelent meg az első tanulmányom a Magyar Rovartani Társaság folyóiratában.
Ez azért nem mindennapos, hogy egy gimnazista szaklapban publikál.
A már említett Lajos bácsi adta az ötletet, hogy olvassam el Soó Rezsőnek a Nyírség növénytársulásairól írt munkáit, és az alapján dolgozzam fel, milyen lepkékkel találkozhatunk Debrecenben, például a Nagyerdőn. Ilyen előzmények győztek meg végleg arról, hogy nekem a biológiát kell választanom. Földrajz-biológia szakos hallgatóként már önállóan eljártam lepkéket kutatni az Aggteleki Karsztvidékre, melyet egy földrajzi terepgyakorlaton fedeztem fel magamnak. Ott ugyanis a magyarországi faunára számos új lepkefajt találtam, s ezekről szintén írtam az említett szaklapban. Ezzel több fővárosi idősebb lepkész érdeklődését is felkeltettem, akik meg akartak győződni a leírtakról, és legközelebb eljöttek velem az egyébként akkoriban a határsávba tartozó, emiatt kevésbé látogatott és kutatott helyre.
Fotó: Konyhás István
Névjegy: dr. Varga Zoltán
Született: 1939. július 23-án, Debrecen.
Tanulmányai: Fűvészkerti Általános Iskola, Fazekas Mihály Gyakorló Gimnázium (kitüntetéses érettségi: 1957), Kossuth Lajos Tudományegyetem biológia szakos tanári diploma (kitüntetéssel, 1962).
Karrier: KLTE, 1964–1967: egyetemi tanársegéd, 1965: doktori diploma (summa cum laude), 1967–1972: adjunktus, 1973–1983: docens, 1983–2009: egyetemi tanár (2004-ig tanszékvezető), 2009-től professor emeritus. A Magyar Tudományos Akadémia biológiai tudomány kandidátusa 1972-től, doktora 1983-tól.
Kutatóutak: 1984. Örményország, 1985. Üzbegisztán, 1986. és 1988. Mongólia, 1991. és 1992. Türkmenisztán, 1995. és 1997. Kazahsztán, 1996. Oroszország (Altáj hegység), 1998. és 2000. Pakisztán, 2010–2015. Balkán-félsziget (Albánia, Bulgária, Görögország, Macedónia, Montenegró).
Család: Felesége dr. Sipos Julianna Ilona biológia-kémia szakos tanár; gyermekei: dr. Varga Katalin matematikus, dr. Varga Éva orvos; unokái: Balázs, Anna, Simon, Bálint és Csenge.
Hivatásszerűen kutató lepkészeknek tudott újat mutatni egy „kölyök”?
Azért ennek volt egy másik oldala is, ami előnyt jelentett számomra. Miután a második világháború utáni években kifejezetten vézna, beteges gyerek voltam gyakori fülgyulladásokkal, a terápiát nekem a természetjárás jelentette.
Eközben fokozatosan annyira megerősödtem, hogy például később a Hindukusban és a Himalájában ötezer méteres magasságig is feljutottam, mint terepi kutató.”
Ott is a bagolylepkéket tanulmányozta, s ha már itt tartunk, miért éppen azoknak szentelte ideje nagy részét?
A rovarok az emlősökhöz hasonlóan belső megtermékenyítéssel szaporodnak, s ehhez speciális párzó szervvel rendelkeznek. Mivel a kitinvázuk nem képes tágulni, így a hím és nőstény párzó szerve mint kulcs-zár illeszkednek egymásba az egyes fajokra jellemzően. Ezzel is magyarázható a rovarok fajgazdagsága, amit a párzó szerveik mikroszkopikus vizsgálatával lehet nyomon követni, a fajokat jellemezni, s a korábbról nem ismert fajokat leírni és ábrázolni.
Jómagam több mint tízezer preparátumot készítettem, és a belső-ázsiai útjaimon több mint 300 új bagolylepke fajt fedeztem fel. A Kárpát-medence és a Balkán is fontos kutatási területem volt. A lepkék túlnyomó többsége nagyon korlátozott mértékben változtatja élőhelyét, és genetikájuk is sok mindent elárul a fejlődéstörténetükről. Olyan fajokat is vizsgáltunk, melyeknek Európában már szinte csak a Kárpát-medencében találhatók erős, változatos és megőrizhető népességei. Vizsgáltuk, hol lehettek az utolsó jégkorszak idején a menedékterületeik, milyen utakon foglalhatták el mai elterjedési területüket, és milyen sors várhat rájuk az éghajlat felmelegedése miatt.
Mi volt az a motiváció, ami miatt olykor a nehézségeket is vállalva, újra és újra nekivágott Mongóliának, Kazahsztánnak, Türkmenisztánnak vagy Pakisztánnak is?
Olyan összefüggéseket kerestem, amire előttem más még nem jött rá. Sikerült is ilyet találnom, amikor a bagolylepke-kutatáson keresztül bebizonyítottam egy részét annak a feltevésnek, hogy Eurázsiában kétféle típusú magashegységi életközösségi rendszer található. Teljesen más összetételű növény és állatközösségek élnek a száraz éghajlatú Belső Ázsia magashegységeiben, illetve az alpin típusú hegységekben.
Az akkori időkben még meg kellett küzdeni a szovjet típusú tudományfelfogással, és külföldi tanulmányútra sem volt könnyű eljutni.
Nekem szerencsém volt, bár szomorú eseményekhez kötődött. Kaszab Zoltán, a Természettudományi Múzeum főigazgatója a 60-as években a mongol és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával minden állatcsoportból, így a bagolylepkékéből is fantasztikusan gazdag anyagot hozott haza. A feldolgozásukkal megbízott két nemzetközi hírű kutató rövid időn belül meghalt, ezért Kaszab Zoltán az én mentoromat, Lajos bácsit bízta meg a munka folytatásával, aki ragaszkodott hozzá, hogy én is részt vegyek benne. Sajnos 1970 nyarán ő is elhunyt, így én kerültem a mély vízbe. A belső-ázsiai útjaimra szerencsére a szintén biológus, botanikus feleségem is többször elkísérhetett. Mivel Kaszab Zoltán a müncheni Bajor Állami Zoológiai Gyűjtemény igazgatójával, Walter Forsterrel is szorosan együttműködött, támogatásukkal 1972-ben elnyertem egy Humboldt kutatói ösztöndíjat is, igaz, ekkora már megszereztem a biológiai tudomány kandidátusa fokozatot. Később, a ’80-as évek végén kétszer Bielefeldbe, majd Bonnba és innét Münchenbe is eljutottam a Humboldt alapítvány támogatásával.
Az evolúciós állattani és humánbiológiai tanszéket 1982-től 22 éven át vezette. Mire a legbüszkébb ebből az időszakból, illetve a több mint fél évszázadnyi munkásságából?
Mindenek előtt arra, hogy volt időszak, amikor a Természettudományi Múzeum mellett a mi tanszékünk volt a magyar zoológia alapintézménye. Országos viszonylatban is nálam szereztek legtöbben, 28-an tudományos minősítést, s közülük volt, aki külföldön lett professzor, illetve többen itthon az MTA doktorai. A volt tanítványaimból akár egy akadémiai kutató intézetet lehetne szervezni, és három egyetemi tanszéket működtetni. S bár nem lettem tagja az MTA-nak, de megkaptam az Eötvös József-koszorút, melyből évente kevesebbet osztanak ki, mint ahány akadémikust felvesznek. S annak is örülök, hogy 2005-ben egy biológus szakember, az akkori környezetvédelmi miniszter, Persányi Miklós adta át a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikereszt kitüntetést.
Júliusban lesz 79 éves, de úgy tudom, nem hajlandó a koráról tudomást venni.
Bár visszafogottan, de még vannak oktatási feladataim az egyetemen, emellett a beregszászi egyetemre is átjárok előadásokat tartani. Elnöke vagyok az MTA Diverzitásbiológiai Tudományos Bizottságnak. Kiváló munkatársaimmal együttműködve eddig kilenc könyvet készítettünk az eurázsiai bagolylepkékről, ezt is folytatni szeretném, és tető alá kell hoznom a kétkötetes biogeográfiai könyvemet, melynek a szövegével már elkészültem. Ezen kívül még folyamatban vannak a balkáni-kárpáti hegyvidéki lepkék genetikai vizsgálatai, s amennyiben időm engedi, szívesen felkeresem kedvenc kutatási területeimet is, még ha nem is olyan intenzitással, mint 1980. és 2010. között, amikor évente több mint ötven napot töltöttem terepen. (HAON.HU)
Fontosabb díjak, elismerések
Humboldt ösztöndíj: München, Bonn (1972–73); Bielefeld (1987, 1989); München, (2007).
EU senior kutatói ösztöndíj (Bonn, 1994). Széchenyi professzori ösztöndíj (1999–2003). Senior Fellow, Collegium Budapest, Institute for Advanced Studies (2000–2001). Herman Ottó-díj (Magyar Biológiai Társaság, 1988). Pro Natura-díj (1995). Mestertanár és Fáy András-díj (1997, 2003). Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikereszt (polgári tagozat, 2005).
A Müncheni Rovartani Társaság Spix-Emlékérme. Eötvös József-koszorú (MTA, 2011). Honorary Professor (Babes-Bolyai Egyetem, Kolozsvár, 2012). Frivaldszky Emlékérem, arany fokozat (Magyar Rovartani Társaság, 2013). European Lepidopterological Society, tiszteletbeli tag (2013). Széchenyi-díj (2018).
Kapcsolódó anyagok:
