Erős Tibor és csapatának vizsgálatai szerint a három évvel ezelőtti vörösiszap-katasztrófa óta rohamosan javul a Marcal halfaunája. Egy terepnapot a halbiológusokkal töltöttem a folyón.
Egy október eleji reggelen kilenckor találkoztunk a győri vasútállomás parkolójában Erős Tiborral, az MTA Ökológiai Kutatóközpontjához tartozó Balatoni Limnológiai Intézet kutatójával és csapatával: Specziár Andrással, Dolezsai Annával és Czeglédi Istvánnal. Terepjárójukat messziről meg lehetett ismerni, hiszen egy gumicsónak foglalta el a tetőcsomagtartóját. Beültem hozzájuk, majd irány a Marcal!
Erős Tibor és Specziár András a Marcalon
A képre kattintva galéria nyílik.
De miért is kutatják ennek a folyónak a halállományát? Három éve, 2010. október 4-én történt Magyarország történetének egyik legnagyobb környezeti szerencsétlensége, a tíz emberéletet követelő ajkai vörösiszap-katasztrófa. Ennek során a Marcalba is tekintélyes mennyiségű szennyezőanyag került, amely vörösre színezte a folyó vizét, és kipusztította a halállományának túlnyomó többségét. Erős Tibor nem sokkal a katasztrófa után már a megmaradt halakat kutatta, és munkatársaival azóta is rendszeresen visszatér ide. Céljuk, hogy részletesen megismerjék a halállomány változásait, a regenerálódás ütemét a Marcalban. Irodalmi adatok szerint eredetileg 35 faj fordult elő a Marcalon – a szennyezés után viszont csak négy-öt halfaj néhány egyedét tudták kimutatni. Aznap, amikor én is elkísértem a kutatókat, nagy meglepetésre egy magyar bucót is fogtunk, így újra 35 halfajnál jár a fajlista. Ráadásul a fokozottan védett, 100 000 Ft eszmei értékű magyar bucót sikerült ismét igazolni a folyóból.
Egy bodorka hosszának mérése
A képre kattintva galéria nyílik.
Terepnapunk alkalmával a hat kijelölt vizsgálati terület mindegyiknél egy-egy 400 méteres szakaszt kellett végigjárni gumicsónakkal. Fél tíz körül értünk az első vizsgálati helyszínre. A kutatók leemelték a csónakot a terepjáró tetejéről, betették a vízbe, majd Tibor és András beszálltak a csónakba egy elektromos halászgéppel felszerelve. A vízen lassan evezve az utóbbi szerkezettel gyenge áramot vezettek a vízbe, amely elkábította a halakat. Utána a halászgéphez tartozó szákkal kiemelték a vízből őket, és a csónakban lévő, vízzel megtöltött ládába tették őket. Dolezsai Annával és Czeglédi István doktori hallgatók a parton várták a „zsákmányt”. István a halakat egyenként meghatározta, majd egy vonalzó és egy virágláda-aljzat kombinációjából készített egyszerű eszköz segítségével lemérte a hosszukat. Anna a terepnaplóba, egy kockás füzetbe írta az adatokat. Az egy darab magyar bucó és sok egyéb faj mellett többek között kisebb-nagyobb csukákat, bodorkát, jászt, ezüstkárászt, sügeret és többféle, a horgászok által nemigen kedvelt gébfajt is fogtunk. Láttunk emellett hódrágásokat, hattyút és szürke gémet is – de ezek nem kerültek be a terepnaplóba. A vizsgálati módszer nem invazív, tehát az esetek többségében nem jár a halak pusztulásával.
Az utolsó csuka visszaengedése.
A képre kattintva galéria nyílik.
A határozás és mérés elvégzése után visszaengedik őket a folyóba. Czeglédi István elmondása szerint a kifogott halak mintegy 1-3%-a pusztul el a vizsgálat során. Határozás és mérés után visszapakoltuk a felszerelést a hátsó csomagtartóba, és felraktuk a csónakot a terepjáró tetejére, majd továbbmentünk a következő helszínre, ahol megismétlődött a fent leírt folyamat. A verőfényes és kifejezetten meleg októberi nap során – a terveknek megfelelően – sikerült mind a hat helyszínt bejárnunk. A végállomás Boba volt, ahol este fél hétre, sötétedés környékére értünk, így bőven elértem a hét órás pesti vonatot.
