A rovat kizárólagos támogatója
A 2021. év rovarát ismét három faj közül választhatják ki az érdeklődő szavazók. E fajok nagyon távol állnak egymástól. Hogy mégis mi a közös bennük? Egyikük sem az, aminek első pillantásra látszik. Szavazz december 6 – ig!
A Magyar Rovartani Társaság Az Év rovara kampányának célja, hogy felhívja a társadalom figyelmét egy-egy rovarra, a rovarok védelmére és az élővilágban betöltött szerepükre. Ezzel nemcsak az adott faj, hanem annak életmódja, életkörülményei is előtérbe kerülnek, így bemutatása a természetben zajló biológiai folyamatok, változások jobb megértését is szolgálja. A védett vagy védendő fajok megismertetése nemcsak a rovarvilág jelentőségére, hanem a természetvédelem fontosságára is ráirányítja a figyelmet.
A rovarok osztálya elképesztően változatos csoport – a több mint egymillió ismert faj között rengeteg olyan akad, amelynek alakja, színezete, életmódja meghaladhatja a képzeletünket. Vannak persze ismerősök is, róluk azt gondoljuk, könnyen besoroljuk őket valamilyen megszokott társaságba. Ám a látszat néha csal: e fajok olyan állatokra hasonlítanak, amelyekkel egyáltalán nem állnak rokonságban. A hasonlóság néha a hasonló életmód következménye, de lehet a védekezés egyik módja is.
Idei jelöltjeink tehát becsapósak: ők a kacsafarkú szender, a keleti rablópille és az ékfoltos zengőlégy. SZAVAZÁS ITT >>>
Kolibri? Nem!
Kacsafarkú szender (Macroglossum stellatarum)
Bizonyára sokan láttak már egy kolibrihez hasonló mozgású rovart: a virágok előtt egy helyben lebeg, majd hirtelen tovareppen bármely irányba, akár hátrafelé is. Ez az állat a kacsafarkú szender, amely a lepkék (Lepidoptera) rendjébe, azon belül a szenderek (Sphingidae) családjába tartozik.
Magyarországon idáig 20 szenderfajt figyeltek meg; legtöbbjük alkonyatkor vagy éjjel repül, és nappal „szendereg”. Könnyen felismerhetők vastag csápjukról, erőteljes testükről, valamint megnyúlt elülső és jóval kisebb hátulsó szárnyukról, melyeket szemmel követhetetlen gyorsasággal mozgatnak. A mi szenderfajaink egy része vándorlepke: minden évben a Földközi-tenger mellől érkeznek hozzánk, és bár nyáron nálunk is képesek végigvinni életciklusukat, a teleinket már nem élik túl.
A kacsafarkú szendert csendes időben, tavasztól őszig, kora délelőttől kora estig láthatjuk az ország bármely vidékén, akár még nagyvárosok emeletes házainak erkélyein is. (Néha még télen is megtalálhatjuk melléképületekben, amint téli álmát alussza.) A figyelmes szemlélő észreveheti, ahogy pödörnyelvét (amely a lepkék jellegzetes szájszerve) kinyújtja, és mély torkú virágok kelyhébe mélyeszti. A kerti virágok közül a lángvirágot (Phlox), a levendulát (Lavandula), a loncot (Lonicera), a nyáriorgonát (Buddleia), a petúniát (Petunia) és a szarkalábat (Consolida) egyaránt kedveli.
Röptében szárnyainak alapszíne is látszik: az elülső szürkésbarna, míg hátulsó élénk narancsbarna. Viszont ha pihenő egyedre bukkanunk, akkor csak az elülső szárnyát mutatja, mellyel jól álcázza magát a talajon vagy fatörzsön – a hátulsó szárny az elülső alatt rejtőzik. Potrohvége jellegzetes alakú, lapított, lépcsőzetesen keskenyedő (erről kapta a „kacsafarkú” nevet), amely segíti őt a kormányzásban, az éles irányváltásokban. Formáját megnyúlt, fekete vagy fehér pikkelyszőrök alakítják ki. Hernyója galajfélék leveleivel táplálkozik. A többi szenderéhez hasonlóan vastag testű, csupasz bőrű, és felálló hegyes szarvacskát visel a potroha végén. Alapszíne zöld, apró fehér pettyekkel sűrűn behintett; oldalán világos hosszanti csík húzódik, amely a szarvacska tövén ér véget. Maga a szarvacska gyakran kék színű, hegye tojássárga. A bábozódásra érett hernyó barnássá színeződik; talán ebben az állapotában találkozhatunk vele a leggyakrabban, amint bábozódóhelyet keresgél a laza talaj felszínén vagy kövek alatt. Ha kertünkbe nemcsak tölcséres virágú dísznövényeket ültetünk, hanem az egyik zugban meghagyjuk a galajféléket és egyéb vadvirágokat, akkor mi is otthont adhatunk ennek a kedves lepkefajnak.
Tóth Balázs
segédmuzeológus,
Magyar Természettudományi Múzeum
Lepke? Nem!
Keleti rablópille (Libelloides macaronius)
Szerencséje van annak, aki megpillanthatja ezt a különös rovart, ugyanis elég ritka Magyarországon. Neve és külseje ellenére nem a lepkék (Lepidoptera), hanem a recésszárnyúak (Neuroptera) hazánkban nem túl népes rendjébe tartozik. Leginkább tehát a fátyolkákkal vagy a hangyalesőkkel áll atyafiságban, de nálunk elég magányos a rovarok rendszerében – Magyarországon ő a rablópillék (Ascalaphidae) egyetlen faja, és egész Európában is csak pár rokona akad.
Csapongó röpte és rikító mintázatú szárnyai miatt valóban van benne valami lepkeszerű, de a hasonlóság ezzel véget is ér. Kontrasztos színét nem a lepkékre jellemző hímpor (apró pikkelyek tömege) adja, szájszervei pedig rendes rágók, tehát nincs a lepkékre szintén jellemző, feltekerhető pödörnyelve. Két bunkós csápja mintha a nyolcvanas évek partijain kedvelt csörgős hajráf lenne, de olyan hosszúak, mint a teste.
Ha az állat elülső részét közelről megfigyeljük (például mikroszkóp alatt), van a megjelenésében valami ördögi. Dús szőrzet borítja az egész fejét és torát, jókora fekete szemét pedig egy barázda felső-elülső és alsó-hátsó részre osztja.
Igazi kelet-mediterrán állat: Európában főleg a Balkán-félszigeten honos (ott néhol szinte tömeges is lehet), de előfordul Közép-Ázsiától nyugat felé Ausztriáig és Észak-Olaszországig. Elterjedésének északi határa a Kárpát-medence vonalára esik. Nálunk az Alpokalján, a Dunántúli- és az Északi-középhegységben és a Dél-Tiszántúlon található, de mindenütt szórványosan. Csak a jól szintezett fátlan gyepek a megfelelőek neki, ahol a 20 centis átlagmagasságú növényzetből magasabb füvek, kórós kétszikűek vagy kisebb bokrok állnak ki. A kifejlett rablópille ezekre telepszik le pihenni, illetve ezekre rakja a petéit; a kikelő ragadozó lárvák azonban rögtön a földre pottyannak, és ott rovarokra vadásznak.
A rablópille igazi kánikulai állat. Június-júliusban rajzik; csak forró napokon, szikrázó napsütésben repül, de akkor olyan gyorsan, hogy felettébb nehéz elkapni. Kettéosztott szemének felső-elülső része csak az ultraibolya tartományban lát. Ez lehetővé teszi, hogy nagy magasságban is vadásszon, mivel a felhőtlen égen az ultraibolya fényben még egy kis rovar is nagy sötét foltként jelenik meg. Borús időben, illetve este egyáltalán nem repül, hanem mozdulatlanul ül a növényzeten. Legtöbb előfordulási helye természetvédelmi területekre esik. Maga a faj is védett, természetvédelmi értéke 50 ezer forint.
Merkl Ottó
főmuzeológus,
Magyar Természettudományi Múzeum
Darázs? Nem!
Ékfoltos zengőlégy (Episyrphus balteatus)
Ha legyekről hallunk, akkor akarva-akaratlanul azok a kellemetlen rovarok jutnak az eszünkbe, melyek otthonunkba tévedvén zúgva keringenek a konyhában, az étel körül „legyeskednek”, majd összemászkálják a vacsoránkat, végül ügyesen kikerülik lesújtó tenyerünket, és folytatják bosszantásunkat. A legyek megítélésén tovább ront, hogy egyes fajok mindenféle bomló szerves anyagon táplálkozva fejlődnek. Bár ezek a fajok is nagyon fontos ökológiai szerepet töltenek be, az emberek általában visszataszítónak tartják őket. Vannak azonban olyan legyek, amelyek tetszetős kinézetük mellett az életmódjukkal is belophatják magukat szívünkbe. Éppen csak az a gond, hogy ezeket a legyeket általában más rovarokkal szoktuk összetéveszteni.
Magyarországon a zengőlegyeknek (Syrphidae) közel 400 faja fordul elő, ezek közül az egyik leggyakoribb az ékfoltos zengőlégy (Episyrphus balteatus). A legyek között közepes méretűnek számít: 9–12 mm hosszú. A sárgával és feketével sávozott rovar leginkább darázsra hasonlít. Ez védelmet nyújt neki a veszélyes darazsakat kerülő ragadozókkal szemben. A felületes szemlélőt is könnyen megtéveszti, azonban közelebbről szemügyre véve könnyen elkülöníthető a darazsaktól. Ugyanis a darazsaknak két pár szárnyuk van, a legyeknek pedig csak egy – a legyeknél és szúnyogoknál a második pár szárny dobverőre emlékeztető csökevényes szervvé, billérré módosult. Az ékfoltos zengőlégy továbbá szeret – általában virágzó növények közelében – a levegőben szinte egy helyben lebegni. Ez a viselkedés a darazsakra egyáltalán nem jellemző.
Az ékfoltos zengőlégy virágporral vagy nektárral táplálkozik, így segíti a növények beporzását is. A nőstény a virágok közelében található levéltetűtelepekbe rakja petéit. A kikelő nyű vérmes ragadozó: egyetlen lárva a fejlődése során több száz levéltetűt is elfogyaszt. A nyű a levéltetvek között mászva sorban kiszívogatja áldozatai testnedveit. Ez a kutatók figyelmét is felkeltette. Több száz tanulmány foglalkozik a légy biológiájával és esetleges felhasználásával a növényvédelemben. Biológiai növényvédelmi technológiák fontos eleme, hogy az alkalmazott módszerek és vegyszerek kíméljék a kártevők természetes ellenségeit, például a zengőlegyeket is, hiszen azok képesek visszaszorítani a levéltetű-populációk növekedését.
Virágos növények ültetésével a kertünkbe is becsalogathatjuk az ékfoltos zengőlegyet, és ha már ott van, segíteni fog nekünk a levéltetvekkel vívott végeláthatatlan harcunkban.
Mezőfi László
tudományos segédmunkatárs,
Szent István Egyetem, Növényvédelmi Intézet
