Minden magyar érintett egy másfajta offshore-ozásban. A világ gazdagjai közt, mi is más kárán élünk jól.
Mit értünk általában offshore-ozás alatt?
(1) Gazdag emberek a (2) nemzetállamok eltérő jogi berendezkedését kihasználva (3) általában közvetítők révén, anonim módon, (4) minimalizálják az adóbefizetésüket,(5) melynek költségét végül a szegényebbeknek kell megfizetni.
A defínicó alapján offshore-ozunk akkor, amikor olyan kínai gyárak termékeit vesszük meg, amelyek légszennyezése miatt a kínai városlakók szenvednek és nem mi. Amikor az általunk elfogyasztott Tesco-s pangasius hal tenyésztésekor szétszenyezett Mekong nem a mi országunkon halad át. Amikor a gyorséttermi hamburgerért, vagy a kávéért vagy a csokiért nem a mi erdeinket vágják ki. Az autónkba tankolt üzemanyagért nem a mi országunkat bombázzák porig. Az atomerőművünkben felhasznált urán ártalmatlanítása nem a mi vidékünket teszi sugárszennyezetté. Az jegygyűrűnkhöz szükséges aranyat nem a mi gyerekeink hozzák ki a föld alól, és nem a mi folyóinkat önti el ciánnal (bár ebből kaptunk egy kis ízelítőt mi is).
Magyarországon és az Európai Unióban a világ legszigorúbb környezetvédelmi és munkavédelmi szabályozása igyekszik megfizettetni a termelés társadalmi és környezeti költségeit minden gyártóval. A nagy termelővállalatok évtizedek óta próbálják elkerülni ezt a fajta közös kötelezettségvállalást, vagy röviden adót, mégpedig a termelés átköltöztetésével olyan országokba, ahol ezeket az adókat nem kell megfizetniük. Ezek a vállalatok éppúgy a stróman szerepét játsszák el más országokban, ahogy az ügyvédek a panamai offshore ügyben. A szegény országok lakói nem velünk, gazdagokkal találkoznak közvetlenül, hanem a mi fogyasztói igényeinket kiszolgáló, személytelen óriásvállalatokkal, mint a Nestlé, a United Fruits, Apple, MOL.
Így, mi fogyasztók is sikeresen elkerüljük a fogyasztásunk teljes költségének megfizetését, hiszen kevesebbe kerül a vietnámi hal, a pakisztáni focilabda és az indonéz növényi zsír, mint a hazai megfelelője. Ez a rendszer teljesen legális, hiszen számos szabadkereskedelmi egyezmény gondoskodik róla, hogy a nyugati vállalatok kényelmesen tudjanak mindig a számukra legkevesebb szociális és környezeti költséggel járó helyszíneken működni.
De ne legyen kétségünk: ez a fajta offshore-ozás, bár ugyanolyan legális, de ugyanolyan felháborítóan etikátlan is, mint a dollármilliárdosok adóelkerülése.
A következményeket pedig már a mi kis védett kárpát-medencei országunkban is egyre inkább a bőrünkön érezhetjük: a nagyhatalmak által lerombolt, multik által kifosztott országok kétségbeesett és könnyen radikalizálható lakói százezerszámra próbálnak bejutni a mi biztonságosnak hitt kis világunkba. A rendszer legfőbb motorja pedig, akár tetszik – akár nem, a mi ész nélküli fogyasztásunk és elkényelmesedett életmódunk. A mindenhová autóval közlekedő, ipari kajától túlsúlyos, évente két gellérthegynyi szemetet termelő népesség. Mi, magyarok.
