Bár a július 9-én hivatalosan is függetlenné váló Dél-Szudán olajban jóval gazdagabb az anyaállamnál – az ország területén bizonyítottan fellelhető készletek 75 százalékával rendelkezik -, mindez mit sem ér, ha a lakosság túlnyomó többségének az éltető víz megszerzése mindennap egy keserves küzdelem.
Bár a július 9-én hivatalosan is függetlenné váló Dél-Szudán olajban jóval gazdagabb az anyaállamnál – az ország területén bizonyítottan fellelhető készletek 75 százalékával rendelkezik -, mindez mit sem ér, ha a lakosság túlnyomó többségének az éltető víz megszerzése mindennap egy keserves küzdelem
A vízügyi krízis Szudán egészére kiterjed ugyan, de annak mértékében jelentős különbségek tapasztalhatók az egyes régiók között. Míg az északi országrészben három szövetségi állam esetében – Kartúm, Nílus-folyó és Észak – is elmondható, hogy a lakosság kétharmadának otthona rá van kötve a víz- és csatornahálózatra, addig a déli területeken még csak megközelítőleg sincsenek ilyen biztató statisztikák.
A 620 ezer négyzetkilométer területű, 8,2 millió lelkes Dél-Szudánban a városi lakosságot leszámítva az emberek hozzávetőleg 5 százaléka él megfelelő higiéniás körülmények között, és csupán 47 százaléka fér hozzá tiszta ivóvízhez. A vidék lakói elsősorban a kutakra támaszkodhatnak, és a túlnyomórészt mezőgazdaságból élő (egész Szudán lakosságának 80 százaléka) családok női tagjai és a gyermekek naponta kilométereket tesznek meg az éltető folyadék beszerzésért. Az már más kérdés, hogy a hazaszállított víz milyen minőségű. A vízellátás biztosításáért dolgozó nonprofit szervezetek, közöttük a Water for Sudan nevű csoport adatai szerint a 40 milliós Szudánban – elsősorban az elszakadó déli államok területén – 12,3 millió ember számára az egyetlen elérhető folyadék a szennyezett ivóvíz, amely számos betegség, egyebek mellett hasmenés, kolera és a rendkívül alattomos, GWD (Guinea Worm Disease – féreglárvát tartalmazó víz okozza) néven ismert fertőzés forrása.
A Nílus egyik fő mellékfolyója, a Dél-Szudánt átszelő és egész évben nagyjából állandó vízhozammal rendelkező Fehér-Nílus partja mellett épült városokban – a három legfontosabb: Juba, Wau és Malakal – valamivel jobb a helyzet a vízellátás terén. Bár a dél-szudáni fővárosban, Jubában a vezetékes ivóvíz a helyiek csak egy csekély hányadának kiváltsága (egyedül a kormányzati negyedekben és a magas rangú kormányzati tisztségviselők rezidenciáin lehet megnyitni a csapot), az utcákon rendszerint egész nap vizet árusító tartálykocsikat lehet látni, melyek tulajdonosainak tisztes megélhetést biztosít ez az üzlet. Nem csoda, hogy múlt hét csütörtökön nagy volt az ijedtség, amikor Jubában senki nem akart tőlük vásárolni. "Nem tudtam , mi történik" – mesélte az egyik etióp üzletember, Tesfaye, aki már évek óta foglalkozik vízeladással. Mint utóbb kiderült, rendkívül egyszerű oka volt a szokatlan fogyasztói magatartásnak: a helybeliek között ugyanis aznap futótűzként terjedt a hír, hogy a gyanú szerint megmérgezték az éltető vízforrást, a Nílust a kartúmi kormány ügynökei. A dél-szudáni városi vízművek vezetője igyekezett tisztázni a helyzetet, és megerősítette a nyilvánosság előtt, hogy a folyó több szakaszánál végeztek vizsgálatot, és semmi mérgezésre utaló jelet nem találtak. A hivatalos közlés szerint a komoly felfordulást okozó híresztelés alapjául az szolgált, hogy néhány halász a Nílus felszínén döglött halakra bukkant, ami elégségesnek is bizonyult a pletyka útnak indításához
szudáni gyerekek "ivóvize"
Az északi kormány meggyanúsítása a vízellátás megzavarására tett kísérlettel kissé túlzó, de persze nem teljesen alaptalan félelem. Dél-Szudán különválásával ugyanis az afrikai ország legfőbb bevételét – a költségvetés több mint 50 százalékát – jelentő olajkincs megosztásán kívül újra kell gondolni az ország vízkészletének jövőbeli felhasználását is. Több elemző úgy látja, hogy bár a felszínen a "fekete arany" kérdése tűnik a kettészakadt ország jövője és a felek közötti tartós béke szempontjából a legkényesebb pontnak, valójában a vízhez való hozzáférés lesz sorsdöntő, és ennek belátásához elég csak a klímaváltozás első háborújaként aposztrofált dárfúri konfliktusra gondolni. Bár kétségtelen: a 8 éve kirobbant és napjainkban is zajló nyugat-szudáni válság kialakulásában szerepet játszottak politikai tényezők, etnikai és vallási különbségek is…
A klímaváltozás leendő háborúja
A januári, függetlenedésről szóló referendum eredményének kihirdetése után mind a jubai, mind pedig a kartúmi vezetés igyekezett megnyugtatni a lakosságot azzal kapcsolatban, hogy a szétválásnak nem lesz hatása az alapvetően a Nílusra építő vízellátásra. Az 1959-ben megkötött, gyakorlatilag Egyiptomnak és Szudánnak az óriásfolyam feletti kizárólagos uralmát rögzítő egyezmény pontosan meghatározza, hogy a 84 milliárd köbméterre becsült átlagos éves vízhozam hány százalékát hasznosíthatja a két ország. A megállapodás alapján Szudánnak évente 18,5 milliárd köbméter áll rendelkezésére, míg Egyiptom 55,5 milliárd köbméterrel gazdálkodhat, emellett mindkét államnak jogában áll meghatározni, hogy a folyó vízgyűjtő területén található többi nyolc ország milyen mértékben részesülhet a folyam vizéből.
Szudán eddig nem lépte túl a keretet, évente átlagosan 14-15 milliárd köbmétert használ fel, ez a mennyiség azonban a most kialakult helyzettel minden bizonnyal emelkedni fog. A déli országrész ugyan önállósul, de a Szudánnak a Nílusból járó vízmennyiség feletti ellenőrzés joga – egyéb közös megegyezés hiányában – továbbra is a kartúmi vezetés kezében marad, mint ahogy azt a 2005-ben aláírt átfogó békemegállapodásban (CPA) rögzítették. Az észak és dél közötti több mint 20 éves polgárháborút lezáró, és egyebek mellett a januári népszavazást is előkészítő dokumentum értelmében a helyi vízkészletek kezelése, és a vízellátás helyi szinten történő biztosítása már a két fél önálló hatásköre.
Megfigyelők szerint a CPA-t Dél-Szudán képviseletében elfogadó SPLM/A (Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom/Hadsereg) azért nem foglalkozott külön a Nílus ügyével, mert egy leendő fiatal állam irányítójaként nem akart felesleges feszültséget a folyam vizére szintén igényt tartó környező országokkal.
A Nílus-medencén osztozó államok a régió tartós gazdasági fejlődésének biztosítására 1999-ben – a Világbank és több más szervezet támogatásával – elindítottak egy kezdeményezést, amelynek keretében már többen aláírták azt az egyezményt (Nile River Basin Cooperative Framework Agreement), amely az 1959-es egyezség felülírását, így az óriásfolyam vizének igazságos felhasználását tűzte ki célul. A megállapodás, amely ellen Szudán és Egyiptom hevesen tiltakozik, érvénybe lépéséhez még egy ország jóváhagyására van szükség, és könnyen lehet, hogy épp az Afrika 54. államaként létrejövő, a Nílus vízgyűjtő területének 20 százalékát birtokló Dél-Szudán fogja eldönteni a kezdeményezés sorsát.
A Szudánnak járó vízmennyiség elosztásánál fontos figyelembe venni azt a tényezőt, hogy Kartúmnak az olajból származó bevételek kiesése miatt – még ha a déliek a jövőben súlyos összegeket fognak fizetni az olajszállítást lehetővé tevő északi infrastruktúra használatért – új alapokra kell helyeznie nemzetgazdaságát, méghozzá a mezőgazdasági termelés erőteljes fokozásával. A kormány mostanában élesztette újjá a 40 évvel ezelőtt született szlogent, miszerint Szudán Afrika éléskamrája, és ahhoz, hogy a jelmondat valósággá váljon jóval több vízre lesz szüksége. Ugyanez igaz Dél-Szudán esetében is, ahol a bizonyítottan meglévő olajkészletek előreláthatólag 20-30 éven belül kimerülnek, így az országnak a túlélés érdekében hosszú távon szintén az élelemtermelésre kell berendezkednie. Ehhez, továbbá a polgárháború elől elmenekült dél-szudániak folyamatos hazatérése miatt gyarapodó lakosság szomjának enyhítéséhez szintén víz kell
Szudán csatornaépítés
A fentiek tükrében Szudánban az éltető folyadékra való igény jelentősen meg fog növekedni, és kevés lesz az egyébként is szűkös nílusi vízforrás, így Afrika eddigi legnagyobb államának sürgősen alternatívák után kell néznie. Egyrészt újabb kutakra, víztisztító berendezésekre van szüksége, másrészt a Dél-Szudánt átszelő Fehér-Nílus vízhozamának megtartásán kell dolgoznia. A folyó vizének 50 százaléka ugyanis elvész a Szudd mocsárvilágban (három nagy mocsaras terület összeolvadása), de megfelelő csatornázással ezt meg lehetne akadályozni. Ebből a célból indult 1978-ban – még az angol gyarmati időkben, egy brit politikus, Sir William Garstin 1904-ben született javaslata alapján – a Jonglei Canal nevű projekt, amely 360 kilométer hosszú csatorna megépítésével előzetes számítások szerint összesen 5 milliárd köbméter vízzel tudná bővíteni a Fehér-Nílus hozamát. Az érintett déli területek öntözési rendszerének és a helyi infrastruktúrának a fejlesztését is magában foglaló tervezet finanszírozása az 1959-es egyezmény értelmében Egyiptom és Szudán közös feladata, bár utóbbi – elsősorban Dél – kezdettől fogva hevesen tiltakozott a beruházás ellen, mondván hogy az felborítja a helyi ökoszisztémát, miközben kizárólag Kairó és Kartúm érdekeit szolgálja, nem pedig Dél-Szudán fejlődését. 1984-re elkészült ugyan 260 kilométer hosszú csatorna, a projekt azonban ekkor teljesen leállt, mivel az SPLM hadserege állandó támadásaival ellehetetlenítette a munkálatokat. A jövő zenéje, mikor tud újraindulni a projekt, amelynek megvalósulása kétségtelenül rengeteg előnnyel is járna a régió számára.
Dél-Szudán (és az anyaállam) előtt tehát óriási kihívások – a vízellátás biztosításától és az infrastruktúra kiépítésétől kezdve a milíciák megfékezésén keresztül a határviták rendezéséig – tornyosulnak, de a lakosság még nem igazán tud a feladatokra koncentrálni; egyelőre ünnepi hangulatban várja az újjászületés pillanatát és vele együtt a megérdemelt szabadságot.
"Önálló állam leszünk, és végérvényesen szabadok" – mondta ragyogó arccal David Akol, aki négy éve tért haza Jubába egy ugandai menekülttáborból. "A gyerekeim nem fogják tudni, mit jelent menekültnek lenni. A saját hazájukban fognak felnőni" – tette hozzá lelkesen. Úgy tűnik, most inkább csak ez számít…
Kapcsolódó anyagok:
