Orbán Viktor kihúzta a Hadrianus-palotát a világörökségi pályázatból, mire az UNESCO az egész nemzetközi projekttől megvonta a támogatást. Ugyanezen ülésszakon vizsgálatot kezdeményeztek az 1987 óta a Duna-partot és a budai várnegyedet, illetve 2002-től kezdve az Andrássy utat is magában foglaló budapesti világörökségi helyszíncsoport státuszáról.
A múlt héten véget ért az UNESCO Világörökségi Bizottságának (World Heritage Committee) 43., Bakuban megrendezett ülésszaka, ahonnan úgy jöhettek haza a magyar kultúrdiplomaták, mint egy olimpiai válogatott, amely aranyérmek helyett pozitív doppingtesztek dokumentumaival és további kivizsgálások tudatával száll le Ferihegyen. A várt sikert A Római Birodalom határai – A dunai limes címmel, Ausztriával, Németországgal és Szlovákiával közösen benyújtott pályázat világörökségként való elfogadása jelentette volna, de a világszervezet végül megvonta a támogatását (hivatalosan: elhalasztotta a felterjesztésről való döntést).
A bizottság azt tartotta aggályosnak, hogy a magyar kormány idén májusban utólagosan kihúzott a pályázatból egy területet, az Óbudai-szigetet és azzal együtt az aquincumi helytartói palota, a Hadrianus-palota romjait. A fordulatot tetézi, hogy ugyanezen ülésszakon vizsgálatot kezdeményeztek az 1987 óta a Duna-partot és a budai várnegyedet, illetve 2002-től kezdve az Andrássy utat is magában foglaló budapesti világörökségi helyszíncsoport státuszáról. A világszervezet a Várban, a Városligetben és a Kopaszi-gátnál zajló, a városképet radikálisan alakító építkezések: a Nemzeti Hauszmann Terv, a Liget Budapest Projekt és a MOL-torony láttán nyomta meg a vészcsengőt.
A limes: a világbirodalomtól ránk maradt világörökség
A sikertelen világörökségi jelölés miatt a napokban az akutálpolitikai rovatokban emlegetett limes, azaz a határ a császárkorban számított a Római Birodalom kulcsfontosságú területének. Az impérium – a többek között Dacia provinciát alapító – Traianus (98–117) uralkodása során érte el legnagyobb kiterjedését, ekkor mintegy 6500 km hosszú határvonal kerítette a Brit-szigettől Mezopotámiáig, majd onnan Észak-Afrika atlanti partvidékéig. A császár halálával kezdődött el a birodalom területének lassú zsugorodása, amely sokáig nem volt szembetűnő, a tagjai között Traianusszal is dicsekvő Antoninus-dinasztia bukása után, a 3. századtól vált egyértelmű trenddé. A világbirodalom hadserege ugyan még hódított, de már egyre kevesebbet és egyre több áldozat, kompromisszum árán tudta megtartani az Itáliától messze eső provinciáit. Hosszú időre megmaradt viszont a hatalmas magterület, amelyet szinte 476-ig, Róma bukásáig sikeresen tartottak a központi közigazgatás irányítása alatt és az Itáliából kisugárzó kultúra vonzásában. Itt, a Földközi-tenger térségében, illetve a kiváló természetes határnak bizonyuló folyóktól, a Rajnától és Dunától délnyugatra egyre szervesebbé vált a római civilizáció, miközben mind a politikai, mind a hétköznapi életet nagyobb arányban határozták meg a limes túloldaldalán élő barbárnak tekintett népek.
A limes a küszöb szóra vezethető vissza. Éppen az Antoninusok sikerszázadában, a Krisztus utáni másodikban rögzült az a jelentése, amelynek értelmében a birodalom határa, illetve a határ mentén sorakozó erődök, őrtornyok, közigazgatási épületek, kapcsolódó települések és az azokat összekötő út láncolata. Kutatói lépten-nyomon hangsúlyozzák, hogy a kontinenseken és égöveken végigkígyózó határvonal nem a római császárok „kínai nagy fala” volt. Bár bizonyos szakaszokon valóban magas kőfal szegélyezte, de változó formákban épült ki és sokféle rendeltetést látott el. Legfontosabb, de korántsem egyedüli funkciója a határvédelem volt, és háborús időkben a hadsereg igyekezett is hermetikusan zárni a limest a támadó barbárokkal szemben. Békében viszont fellazult a határ, amelynek katonái és tisztviselői csak kontrollálták a birodalom és a Barbaricum közötti átjárást, olykor (de korántsem mindig) vámot szedtek, és soft powerként demonstrálták, hogy szerintük hol kezdődik „a civilizáció”.
Konfliktuszóna, mégis az UNESCO zsánere
Sok tucat országot köt össze, annak idején is kultúrák között helyezkedett el, ráadásul korabeli civilizációs vívmányokat jelenít meg: a limest könnyű úgy bemutatni, hogy illeszkedjen az UNESCO transznacionalitást pártoló és civilizációközpontú szemléletébe. A limes kutatóinak és lobbistáinak távlati célja a teljes, három földrészre kiterjedő határvidék világörökséggé emelése, de ezt a jelenkori kiváltságot eddig csak három szakasz számára sikerült kijárni.
1987-ben nyerte el a címet és védelmet az első szakasz, a 117-138-ig uralkodó Hadrianus császár fala. Az impérium északi végvidékén, Britannia provincia aktuális határán emelt, eredetileg 5-6 méter magas, tehát a barbárokkal szemben kiépített „birodalmi határ” sztereotípiájának is megfelelő limesrészletet a világörökségesedésben 2008-ban követte egy újabb britanniai védmű, annak az Antoninus Piusnak a fala, aki pedig Hadrianust követte a császári trónon (138–161). A két fal ikerépítményeknek tekinthető, Antoninus Piusét voltaképpen Hadrianuséval párhuzamosan, de 160 kilométerrel északabbra és 20 évvel később emelték egy derűlátó időszakban, miután beljebb szorították a megátalkodott kelta törzseket, akik nem sokkal később, már Marcus Aurelius idején elfoglalták az új védműveket, és a britanniai limest ismét a Hadrianus-falig szorították vissza. Időközben, 2005-ben, harmadikként és mindeddig utolsóként egy kontinentális, a mai Németország területére eső határrészt, a Limes Germanicus felső részletét is sikeresen terjesztettek a világörökségi bizottság elé.
Itt már nagyon közel járunk Pannoniához, Aquincumhoz és a négy nemzet által benyújtott világörökségi pályázathoz. A Limes Germanicus levédett részének – a folyóktól elszakadó, Rajna és a Duna közötti 550 km-nek – a keleti végpontja egy Duna-menti bajor falu. Bad Gögging az ókorban sem volt nevezetes hely, viszont a limes innen a dunai szakasszal, illetve magával a Dunával folytatódik, amely a császárkori Róma egyik legbiztosabban tartható természetes határa volt a kontinens belsejében. Dacia provincia fennállása (106–271) előtt és után, nagyjából három évszázadon keresztül a Duna megegyezett a limes Európa keleti felében húzódó, hosszú szakaszával. De a 2–3. században is csak nagyjából 400 folyamkilométer hosszú volt az a része, amely mindkét oldalon a birodalom partjait mosta.
Veress Dani (ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék munkatársa) cikkének folytatása: A dunai limes >>>
Kapcsolódó anyagok:
Vajon miért vetette le Orbán a Hajógyári-szigetet a világörökségi listáról?
