Sokat gondolkodtam azon, hogy lehet-e egyáltalán Hatvanpusztáról mint műemlékről írni. A miniszterelnök édesapjának sokmilliárdos nagyberuházása olyan morális és politikai problémákat vet fel, amelyek árnyékában talán nincs is értelme feltenni a kérdést, hogy mi történt a majorsággal mint örökségi értékkel. Zsuppán András írása.Az Alcsút melletti Hatvanpuszta mindenesetre egy műemlék, amit éppen átépítenek – és ha elég információm van róla, azt általában meg tudom ítélni, hogy egy átépítés jót tesz-e a műemléknek, vagy éppen károsítja, minden egyéb vonatkozástól függetlenül. Hatvanpuszta esetében nincs elég részletes információ a Taraczky Dániel építész által jegyzett átalakításról, de az elmúlt években megjelent tényfeltáró cikkek (főként az Átlátszó és a HVG anyagai) szinte mellékesen dokumentálták az épületegyüttes átalakulásának folyamatát is. Közeli fotók ugyan nincsenek az épületekről, de a drónképekből szintén sok minden kiderül.
Elővetítve a konklúziót: a hatvanpusztai felújítás a klasszicista uradalmi majorságot mint műemléket gyakorlatilag felszámolta. Az eredeti megrendelői szándék valószínűleg nem ez volt, de pont a projekt bizarr túlméretezettsége hozott örökségvédelmi szempontból szomorú végeredményt. Egy műemlékre nemcsak az anyagi források hiánya jelenthet végzetes veszélyt, hanem a túlzott bősége is – itt éppen ez figyelhető meg.
A hatvanpusztai majorság eredetileg egy szélesebb, az egész környékre kiterjedő együttes része volt: a Habsburg család alcsúti mintagazdaságáé. A birtok szívéhez, a kastélyhoz képest természetesen alárendelt szerepet játszott, nem a reprezentáció, hanem a gazdálkodás színtere volt. Az azonos építészeti stílus – a reformkorra jellemző mértéktartó klasszicizmus – és az uradalom egyes részeit összekötő fasorok valaha egységet teremtettek a tájban elszórtan elhelyezkedő uradalmi létesítmények között. Az uradalmi központ szélesebb értelemben vett környezetére kiterjedő tájformáló tevékenység, ami egyfajta szabályozott és sok esetben festőien megformált kultúrtájat hozott létre, több hazai főúri rezidencia (például Tata vagy Gödöllő) körül megfigyelhető.
A 20. század nagy átalakulását ezek az együttesek sehol nem vészelhették át érintetlenül, de Alcsút körül máig értelmezhető módon fennmaradtak a “Habsburg táj” kulcsfontosságú elemei. Ezek közé tartozott Hatvanpuszta is, amit eredetileg 1828-ban választottak le a máriavölgyi gazdaság területéből, s “abból kimetszetvén külön gazdasággá és helyes kis kerekded jószággá alakult”. Ekkor épült fel a majorság, aminek eredeti, szimmetrikus, szabályos elrendezését egy korabeli tervrajz is megőrizte.
A tervrajzon látható jelentősebb épületek egészen a közelmúltig megmaradtak: két kisebb, kúriára emlékeztető épület (tiszti lak és cselédlak), két nagyobb, L-alakú juhakol, valamint egy magtár. A magtár előtti lábaspajták, az ökör- és lóistálló, valamint az egyéb kisebb kiszolgáló építmények idővel eltűntek, de a majorság az elmúlt évekig alapvetően megőrizte a József nádor korszakához köthető, építéskori állapotát – ez a hitelesség indokolta, hogy annak idején műemléki védelem alá helyezték. A későbbi korszakokban csak egyetlen értékesnek mondható épülettel bővült, egy vasbeton szerkezetű víztoronnyal, aminek építési idejét nem ismerem, de formája alapján a 20. század első évtizedeit tartom legvalószínűbbnek. Az 1979-es és 1988-as légi felvételeken látszik, hogy az akkor a Bicskei Állami Gazdaság által használt majorban rengeteg kisebb-nagyobb építményt húztak fel, ezeket a rendszerváltás után lebontották.
A major külterületi lakott helynek számított, az 1940-es években iskolája is volt, 1960-ban 141 állandó lakossal szinte kisebb falunak felelt meg. Akkoriban szövetkezeti bolt is szolgálta a lakókat, a negyven gyerek azonban már mindennap buszozott a göbölpusztai iskolába. A mezőgazdaság modernizációjával azonban egyre kevesebb majorsági dolgozóra volt szükség, a pusztai életkörülmények romlottak, és a lakókat az 1980-as években kiköltöztették, a rendszerváltás idejére már csak hárman maradtak (az 1990-es népszámlálás adatai szerint).
Hogy milyen volt a puszta az utolsó időkben, azt a Fejér Megyei Hírlap 1977-es riportjából ismerhetjük meg: “Hatvanpusztát még negyven család lakja. Elvadult orgonabokrok védelmében rózsaszínű malaccsapat röffen szét az úton. Nagy, lompos, korcs kutyák feküsznek az ólak közelében. Éledő légycsapat dong a szemétdomb fölött. A málló vakolatú óriásépületek – hajdan istállók – most üresen állnak. Talán magtárnak használják még őket. Lustán terpeszkednek az egykori cselédlakások. Ma is lakottan, közrefogva a deszkából, kukoricaszárból gallyból rakott, kerített ólakat. Kitaposott gyalogösvények vezetnek háztól-házig.”
Az élelmiszerbolt éppen abban az évben szűnt meg, mert a pusztára már nem találtak dolgozót, aki továbbvitte volna, és a víztorony se működött, ezért az udvar közepére állított, Göbölpusztáról kocsival feltöltött lajtból vették a vizet az asszonyok a főzéshez, mosáshoz.
Ez a történet az 1990-es évekre véget ért, és a romos állapotú, üres majorság magánkézbe került, lótenyésztésre használták. 2005-ben a viztorony.hu oldal fotósa közeli képeket készített a majorról, amik ma már dokumentumértékűek (3. és 4. kép), látszik rajtuk, hogy bukolikus szépségű, de szomorú állapotú hely volt. Az épületek közül az egyik juhakol (akkor már lóistálló) csupasz gerendázattal, tető nélkül állt, az egykori tiszti lakot viszont felújították (bár nem túl szépen). Nagyjából ezzel egykorú lehet egy légi felvétel (2. kép), ami jól mutatja a majorság öt fennmaradt, 1827-ből származó épületét, valamint a víztornyot (bár itt mindkét akol tető alatt áll, ezért a fotó talán korábbi lehet). A majorságot ebben az állapotban vásárolta meg az Orbán család 2011-ben.
A HVG szeptember elején publikálta azt a tervrajzot, amelynek alapján a most végéhez közeledő átépítés zajlik (5. kép). A folyamatot a következő három légi fotó segítségével lehet nyomon követni, az első 2019 augusztusában (6. kép), a következő 2020 decemberében (7. kép), az utolsó 2021 augusztusában (8. kép) készült. Műemléki szempontból a legszomorúbb a két L-alakú juhakol majdnem teljes pusztulása, amit a fotók egyértelműen dokumentálnak.
Az első képen az északkeleti (II. számú) juhakol tető nélkül áll (ez megörökölt helyzet is lehetett), a másik hosszanti szárnyát pedig félbebontották, hogy helyet csináljanak egy földalatti létesítménynek, ami részben az új mélygarázs számára épült, részben pedig összeköttetést teremt az épületek között. Az akol félbebontása arra utal, hogy akkor még az épület többi részének megtartásával számolhattak. Egy évvel később viszont azt látjuk, hogy ez az akol (vagyis az I. számú, északnyugati) már teljesen hiányzik, illetve éppen modern téglából építik újjá. Hadházy Ákos képviselő kérdésére Szabó Alíz örökségvédelmi ügyintéző elismerte, hogy valóban teljes bontás történt, amit egy 2020 májusában készült tartószerkezeti szakvélemény alapján engedélyeztek. Az épület teljesen új anyagokból, új szerkezetekkel épül újjá, és “külső megjelenésében a korábban felújított, illetve a helyreállítás, átalakítás alatt lévő épületekhez igazodik. Az épületegyüttes telepítése nem változik” – írta.
Az óvatos megfogalmazás arra utal, hogy a bontás után itt valójában nem hiteles újjáépítés történt, hanem az épület külső megjelenése is megváltozik, nemcsak anyagában nem lesz tehát eredeti, hanem kiképzésében sem – ennyiben igazodik a másik juhakolhoz, amit a fotó tanúsága szerint szintén nagymértékben átépítettek, eredeti nyílásrendszerét is megváltoztatták. A harmadik légi fotón látszik, hogy az építkezés a végéhez közeledik.
Mi maradt Hatvanpusztából?
Időközben a víztornyot is lebontották, az eredeti épületek közül viszont a magtárhoz még mindig nem nyúltak. A másik négy épület közül a nagyrészt lebontott és visszaépített juhaklok gyakorlatilag nem hordoznak már semmilyen műemléki értéket, annyira átalakultak. A tiszti ház és a cselédház esetében beszélhetünk felújításról, de az aklokhoz hasonlóan ezek is durva, kutyaólas tetőtérbeépítésen mentek keresztül, ami eltorzítja az épületek jellegét (a cselédházba került a kazettás mennyezetű könyvtár). Az olyan kisebb, de a majorsági együtteshez hozzátartozó, érdekes elemek, mint az aklok előtti falazott, pilléres etetők és itatók szintén nem élték túl az átépítést, bár helyükre került valamilyen hasonló pilléres struktúra. Bár az örökségvédelmi hatóság véleménye szerint Hatvanpuszta továbbra is műemlék, ez valójában nem indokolt, mert a majorság 2018-ig megőrzött hitelességét elvesztette, legfeljebb telepítésében és egyes épületeinek alapformájában őrzi a múltat, a maga egészében már nem. A két juhakol annyira átalakult, hogy eredeti funkciójukban már nem értelmezhetők: egy állatok számára épített hodály lakóházra jellemző nagy ablakokkal (az eredei, fekvő téglalap formájú, kisebb nyílások a hidegtől védték a jószágot) és tetőtéri ablakokkal nem hodály többé, hanem lakóház.
Hatvanpuszta esetében az átalakítás azért is hozott némiképpen groteszk eredményt, mert a tervekből kiolvasható a József nádorhoz köthető korszak iránti nosztalgia és a régi fény helyreállításának vágya. Csakhogy Hatvanpusztának nem volt régi fénye, mivel soha nem volt kastély, most viszont olyan elemekkel egészítették ki, amelyek jellemzően kastélyokban fordulnak elő. Érdemes egymás mellé tenni, hogy az épületek körül mi van az egykori tervrajzon és a mostanin: kapusházak, orangerie, üvegházak, kápolna, elmélkedősétány, tó, birtokkapuk (2021) – burgonyaverem, lóherés mezők, trágyaverem, fészer, cselédségi kert, takarmánytábla, itatók (1827).
Hatvanpuszta valósága a mezőgazdasági termelés volt, épületei a korszak legjobban szervezett, korszerű termelési technikájú mintagazdaságát szolgálták. Nem kastélykert vette őket körül, hanem döngölt földes gazdasági udvarok, rengeteg állattal, az itt lakó cselédség számára konykertekkel. Természetesen egy épület válthat funkciót, és egy egykori majorságból is lehet jómódú ember által használt vidéki lakóház, amivel együtt járnak bizonyos változtatások. Károly herceg például egy háromszobás tanyát vett magának 2007-ben, hogy legyen egy saját vidéki háza Wales-ben. A Llwynywermod nevű birtokot alaposan felújították, de a hercegnek eszébe sem jutott, hogy Balmorallal versengő kastélyt csináljon belőle, a tanyasi épületeket rusztikus stílusban rendezte be, kívülről meghagyta eredeti formájukat, a birtokon ökológiai gazdálkodást kezdett.
Egy tanyából vagy egy majorságból ugyanis akkor sem lesz igazi kastély, ha könyvtárat és orangerie-t kap, mert nem olyan az elrendezése, az alapkialakítása, épületei nem reprezentatívak. Az átalakított Hatvanpuszta egy sokmilliárdos félreértés. Az épületegyüttes annak ellenére vesztette el az eredeti értékeit, hogy a tulajdonosban a jelek szerint volt megőrzési szándék, ami a romos majorság néhány éve még valóban megejtő hangulatából táplálkozhatott, volt azonban olyan nagyzolási igény is, ami végső soron nem fért össze a műemlék érzékeny felújításával. Ebből a szempontból a majorság sorsa tipikus példája az olyan értékvesztésnek, amikor a tulajdonos valójában nem azt veszi meg, amire igazából vágyott. Ahhoz kastélyt kellett volna ugyanis.
