A magyar kormány az utolsó pillanatban kihátrált a természet helyreállításáról szóló rendelet támogatása mögül. Tette ezt annak tudatában, hogy hazánk volt a mérleg nyelve, ami korábban az elfogadás irányába billentette a jogszabályt az európai döntéshozó fórumokon. A rendelet ellen felhozott szempontok változatosak, egy dolog azonban összeköti ezeket: nincs valós szakmai érv a tervezett intézkedések ellen, és nincs, ami magyarázná, hogy egy korábban többször elfogadott kompromisszumból miért hátrál ki a magyar kormány. Van viszont tudományos konszenzus a természet-helyreállítási intézkedések szükségességéről, de ezzel szemben sajnos létezik egy dezinformációs kampány is, aminek keretében hamis információk terjednek a jogszabályról. És vannak természetesen politikai háttéralkuk is, amelyeknek régen nincs már köze az Európa környezeti állapotáról szóló vitákhoz…
Sok munka és hosszú egyeztetések eredménye kerülhet a kukába
Mára bizonyossá vált, hogy a magyar kormány tudatosan blokkolja a természet helyreállításáról szóló rendelet elfogadását. Történt mindez azután, hogy több mint egymillió uniós állampolgár támogatta az európai ökoszisztémák helyreállításáról szóló jogalkotást, amit hosszú előkészítő munka előzött meg: 2020 őszén nyilvánosságra hozták a jogszabálytervezet hatásvizsgálatát, a következő évben konzultációk zajlottak erről, majd 2022-ben az Európai Bizottság bemutatta a rendelet szövegének első tervezetét. Ezután egy hosszadalmas vitasorozat vette kezdetét, mely során a magyar és más uniós országok kormányzati szakértői csiszolták a bizottsági szövegjavaslatot, hogy megvalósítható formába kerüljön. Tavaly tavaszra aztán a tagállamok politikai képviselői az Európai Parlamentben és az Európai Tanácsban megtehették javaslataikat, észrevételeiket és együttesen szavazhattak a módosító indítványokról. Ekkoriban még a hazai kormánypártok képviselői is hangot adtak nemtetszésüknek, és számos természetvédelmi intézkedést gyengítő indítványt megszavaztak más országokkal egyetemben. A vita tehát még fél évig folytatódott, melynek során a különböző módosító indítványokat összegezték és ősszel a Bizottság, a Parlament és a Tanács döntéshozói és szakértői – beleértve hazánk képviselőit – tovább dolgoztak annak érdekében, hogy egy többség számára elfogadható kompromisszum alakuljon ki. Mindenkinek engednie kellett egy kicsit az álláspontjából, de ennek eredményeként lassan összecsiszolódott az unió minősített többsége számára is elfogadható szöveg, amelynek elvi támogatásáról biztosította a Bizottságot a magyar kormány is tavaly ősszel.
Ez a többször is átdolgozott, alaposan megvitatott, kompromisszumos rendelettervezet került tehát a Parlament elé idén február végén, melyet a képviselők – beleértve a hazai kormánypárti képviselőket – meg is szavaztak. Mivel a Parlamentben a tagállamok közvetlenül megválasztott képviselői ülnek, döntésük megteremtette a rendelet elfogadásának demokratikus legitimációját. Az Európai Tanács szavazása – ahol a tagállamok kormány-, illetve államfői képviseltetik magukat – ezután már csak formaságnak tűnt, senki sem számított arra, hogy Magyarország az utolsó pillanatban meggondolja magát és hirtelen pálfordulással felrúgja a korábbi ígéreteit, elveti a kialkudott kompromisszumokat és bizonytalanná teszi a jogszabály jövőjét.
Magyarország csak bűnbak, vagy bot a küllők között?
Bár ritka, hogy a Tanács és a Parlament eltérő álláspontot képvisel a Bizottsággal folytatott háromoldalú egyeztetés sikeres lefolytatását követően, de nem példa nélküli. Az viszont igen különös, amikor egy olyan ország kormánya dönt eltérően a Tanácsban, ahol a kormánypártok színeiben szavazó parlamenti képviselők pár hete még támogatták a tervezetet és ahol már szakpolitikai előkészületek zajlottak arról, milyen teendők lesznek az elfogadást követően. Mérvadó források azt állítják, hogy a Bizottság és kormány még informálisan is egyeztetett a rendelet sorsáról, és a magyarok megelőlegezett támogatása nélkül nem valószínű, hogy a szavazás egyáltalán napirendre került volna, ilyen esetben ugyanis tovább folynak a tárgyalások a többségi támogatás megszerzéséhez szükséges kompromisszumos javaslat kialakításáig.
Hogy mi történt a februári parlamenti választás után, arról csak találgatni tudunk. Az a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy egyes északi országokra az éghajlatváltozással járó aszályok és biodiverzitás-csökkenés kevéssé van látványos hatással – vagyis eleve a rendelet céljaival mérsékelten tudtak azonosulni –, ezzel szemben egyes helyreállítási intézkedések (mint például a lecsapolt lápok vizesélőhellyé alakítása) hátrányosabban érintik őket, nagyobb feladatot keletkeztetnek, mint más országok számára, ráadásul az intézkedések zöme éppen a csekély kiterjedésű mezőgazdasági területeiket érinti. Ugyanakkor az ilyen földrajzi és klimatikus eltérésekből fakadó aggályokat sikerült elfogadható kompromisszumokkal feloldani a tagállamoknak egyébként is meglehetősen széles mozgásteret adó rendelettervezetben. Belekerült a szövegbe az energiatermelés és élelmezésbiztonság prioritása, és kötelező érvényű területhasználat-váltást sehol sem ír elő a rendelet. Maradtak azonban ellenzők, akik deklaráltan nem kívántak bizonyos természetvédelmi intézkedéseket támogatni: Svédország például nem óhajt változtatni az erdei biodiverzitást kizsákmányoló fakitermelési szokásain, a faipar a svéd gazdaság egyik zászlóshajója és ennek zöldítéséről általában hallani sem akar az északi ország. Mellettük áll Belgium és Hollandia is, melynek területei a történelem során olyannyira beépültek, átalakultak, hogy nincs olyan természet-helyreállítási kompromisszum, amely ezekre az országokra ne tenne jelentősebb terhet másoknál. Többségben vannak azonban azok az országok, amelyek a rendeletet kevéssé érthető okokból ellenzik. Az ilyen országok politikusai általában a mezőgazdaság ellehetetlenítéséről beszélnek, annak ellenére, hogy ez igen gyenge lábakon álló érv, mivel a jogszabály nem ró semmiféle kötelező érvényű kötelezettséget a gazdákra, és nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a közhiedelemmel ellentétben területhasználat-változást sem ír elő a rendelet.
A legszomorúbb, hogy Magyarország indoklása áll a leggyengébb lábakon.
A március utolsó hetében tartott tájékoztató ülésen hazánk a szuverenitással és szubszidiaritással próbált érvelni, illetve azzal, hogy Magyarországon olyannyira kiváló a természet állapota, hogy túlteljesítettük a rendeletet, melynél hazánkban szigorúbban is védjük a természetet. Ez a három állítás külön-külön is megér egy kis elemzést:
Egyrészt, amikor egy tagállam belép az Európai Unióba, akkor tudomásul veszi, hogy egyes döntéshozási jogkörökben átadja a döntési jogának egy részét az államközösségnek, ha úgy tetszik, önként lemond a szuverenitásának egy részéről. Ezt azonban nem önzetlenül teszi, az EU-s tagság számos előnnyel, a közös döntések hatékony végrehajtással járnak és minden tagállamnak joga van részt venni az igen hosszú döntéshozatali folyamatokban, észrevételeivel kialakítani a számára leginkább megfelelő kompromisszumot. Minden uniós jogszabály csökkenti a tagállamok mozgásterét, ennek ellenére folyamatosan újabb és újabb jogszabályok születnek az EU-ban. Egészen megdöbbentő és érthetetlen tehát egy uniós döntéshozatali folyamat finisében a nemzeti szuverenitásunk védelmére hivatkozni. Ráadásul a természet-helyreállítási rendelet annak ellenére, hogy közvetlenül alkalmazandó jogszabály, tartalmát tekintve kicsit az irányelvekre hasonlít, ugyanis sokkal inkább célkitűzéseket határoz meg, a megvalósítási eszközök és területek a tagállamok által készített nemzeti helyreállítási tervekben lesznek lefektetve.
Másfelől a hazánkat képviselő államtitkár asszony szubszidiaritásra történő hivatkozása éppen olyan hajmeresztő, mint a szuverenitással kapcsolatos érv. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés kimondja, hogy a szubszidiaritás elvének megfelelően “az Unió csak akkor és annyiban jár el, amikor és amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok sem központi, sem regionális vagy helyi szinten nem tudják kielégítően megvalósítani, így azok a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt az Unió szintjén jobban megvalósíthatók”. Könnyen belátható, hogy egy olyan döntéshozási tárgykör, ami uniós határokon átnyúló objektumokat érint, nem kezelhető hatékonyan tagállami szinten. A természet nem áll meg a magyar határon, a több ezer kilométert vonuló madarak és vándorló farkasok, az országokon áthaladó folyók, a természetes élőhelyeket összekötő ökológiai folyosók mind egy természeti rendszer részei, melyek megőrzését csak koordináltan lehet hatékonyan kezelni.
Harmadrészt az sem igaz, hogy hazánk természeti területei kitűnő állapotban vannak és nincs semmilyen tennivalónk. Bár Magyarország területének 22%-a élvez valamilyen védelmet, azonban erdeink több mint 90%-án ún. vágásos üzemmódú (például tarvágást is alkalmazó) erdőgazdálkodás folyik, melynek következménye, hogy természetes eredetű erdeink is egykorúak, kevés fafajból állnak, kevés bennük az idős fa, a cserje, az erdő immunrendszerének szerepét betöltő és számos erdőlakó fajnak otthont és táplálékot adó holt faanyag, ami az erdei élővilág elszegényedését jelenti. Nem véletlen, hogy a Natura 2000 területeken lévő közösségi jelentőségű erdős élőhelyeink egyetlen kivétellel kedvezőtlen vagy rossz természetességi állapotban vannak. Ugyanez igaz egyébként a közösségi jelentőségű vizesélőhelyeinkre is. A tagállami védelem hazai állapotáról talán mindent elmond, hogy a Natura 2000 területeken kívüli, pusztán nemzeti védelemmel rendelkező fajokról és élőhelyek állapotáról országos szinten alig van információnk, mivel annak monitorozását nem várja el az EU, hazánk pedig nem költ ilyesmire.
A fentiek alapján nyugodtan levonható az a magától értetődő következtetés, hogy Magyarországnak semmilyen szakmai érve sincs a természet helyreállításáról szóló rendelet ellen. Nyilvánvalóan valamiféle politikai háttéralkunak esett áldozatul az elmúlt harminc év legfontosabb természetvédelmi kezdeményezése.
De miről is szól a természet-helyreállítási rendelet?
A rendelet elfogadásáról sok szó esik a médiában, tartalmáról azonban számos téves információ kering. Mindenek előtt fontos tisztázni, hogy az Európai Bizottság programjában kiemelt helyen szereplő európai Zöld Megállapodás (Green Deal) keretrendszerének természetvédelmi pillérét adja ez a jogszabály. A természetvédelmi célkitűzések elvetése az uniós zöldpolitika szakmaiságát, hatékonyságát és az EU nemzetközi jogérvényesítési képességét is aláássa.
Talán úgy tűnhet, hogy Európa élen jár a környezet védelmében, azonban az ökoszisztémák állapotában ez nem mutatkozik meg. A természetvédelmi irányelvek alapján kijelölt Natura 2000 hálózatba tartozó közösségi jelentőségű élőhelyek állapota folyamatosan romlik, a legutóbbi, 2019-ben végzett tagállami jelentések összesített eredménye alapján csupán az élőhelyek 15%-a van jó természetvédelmi helyzetben. Hazánkban ez az érték még rosszabb, a jó természetvédelmi helyzetű élőhelyek aránya 13%, és ahogy arról korábban szót ejtettünk, a magyar állami szervek által készített országjelentésből is megállapítható, hogy erdős és vizesélőhelyeink vannak hazánkban a legrosszabb állapotban.
Szakmai konszenzus van arról, hogy a romló tendenciákat meg kell állítani, és az Európai Bizottság is belátta, hogy az éghajlatváltozással szemben nem csupán az üvegházhatásúgáz-kibocsátás csökkentésével kell harcolni, hanem a klímaváltozás már meglévő káros hatásaival szemben is fel kell lépni, mivel a kiszámíthatatlan időjárási szélsőségek – mint a villámárvizek, hosszú aszályos időszakok, komplett tájegységek általános kiszáradása – ellen mielőbb tenni kell valamit, az utólagos kármentés költsége, ha egyáltalán megvalósítható, rendkívül magas.
A fenti okokból született a természet helyreállításáról szóló rendelet, melynek célja, hogy létrehozzon egy keretet, amin belül a tagállamok hatékony intézkedéseket hoznak annak érdekében, hogy 2030-ra az európai ökoszisztémák 20%-ának, 2050-re pedig az összes uniós ökoszisztémának a helyreállítása megvalósuljon.
Ez a célkitűzés ijesztően ambiciózusnak hangzik, talán ebből következik, hogy a rendeletet több szándékos, vagy ismerethiányokból fakadó félreértés övezi. Sajnos közkeletű félreértés, miszerint egy olyan jogszabályról van szó, ami a jelenlegi területhasználatokat felszámolná és egyfajta ősállapotot kívánna létrehozni ezek helyett. Ezzel szemben azonban a rendelet külön választja a már eleve védelem alatt álló, az európai természetvédelmi irányelvek alapján védett, vagy más néven közösségi jelentőségű – közkeletű, de hibás megfogalmazásban „Natura 2000-es” – fajok és élőhelyek helyreállítását, valamint a „helyreállítási intézkedések hatálya alá tartozó területeken kívüli” feladatokat. Míg előbbi igen nagy részben megvalósítható a már kijelölt Natura 2000 területeken, utóbbira azért van szükség, mert rezervátum jellegű védelmet eredményezne, mely ritkán jelent megfelelő megoldást. A védett területeken kívüli mezőgazdasági és városi élőhelyek is hozzájárulhatnak a védelem alatt álló fajok és élőhelyek állapotának romlásához, de ahhoz, hogy ez a negatív hatás megszűnjön, általában nem szükséges a jelenlegi területhasználatokat felszámolni, az ilyen területekre a rendelet pusztán néhány egyszerű és életszerű állapotjavító célkitűzést fogalmaz meg.
A természet helyreállítása elsősorban és zömében tehát a már meglévő Natura 2000 területekre, illetőleg jelenleg is védelem alatt álló közösségi jelentőségű fajokra és élőhelyekre koncentrál. Magyarország területének 21%-át fedik Natura 2000 területek, amelyek állapotjavításával teljesíthető a rendelet számos lényeges célkitűzése, illetőleg hazánkban minden láp törvény erejénél fogva védett, így az északi gazdákkal szemben a magyaroknak nem kell attól tartaniuk, hogy elárasztják a tőzeges termőföldeket (bár meg kell jegyezni, a hazai védelem annak köszönhető, hogy lápjaink több mint 97%-át lecsapoltuk és helyreállíthatatlanul tönkretettük). A rendeletet ellenző más országokban nincs így, összehasonlításképpen Finnország szárazföldi területének 12,6%-át, Svédország 12,4%-át, Belgium pedig 12,7%-át nyilvánította Natura 2000 területté, és általánosságban elmondható, hogy a rendeletet nem támogató országok esetében a Natura 2000 hálózat aránya nem éri el a 20%-os területi arányt, vagyis rájuk többletfeladatokat róna a jogszabály, míg hazánk előnybe kerülne, ezért is érthetetlen a magyar álláspont.
Ami a „helyreállítási intézkedések hatálya alá tartozó területeken kívüli” feladatokat illeti, ezek a városi zöldfelületek növelését, a gazdasági és társadalmi hasznot nem hajtó és a folyók átjárhatóságát akadályozó gátak elbontását és árterek helyreállítását tűzik ki célul. Ezen felül a beporzórovar-populációk drasztikus csökkenésének megállítását, szántóföldeken a talajok humusztartalmának növelését és az agrársivatagokat színesítő tájképi elemek – pl. fa- és cserjesorok agrártámogatásokkal egyébként is finanszírozott – létrehozását, illetve gyepekben – szintén a beporzók védelme érdekében – lepkevédelmi intézkedéseket ír elő a rendelet. Erdők esetében új erdősítéseket, továbbá az erdős élőhelyhez kötődő madarak fokozottabb védelmét, valamint az erdei életközösség szempontjából elengedhetetlen holtfa mennyiségének és a változatos korszerkezetű, őshonos, vegyes fajösszetételű erdők arányának növelését fogalmazza meg a rendelet, valamint ökológiai kapcsolatok biztosítása és a szénmegkötés elősegítése került még bele.
A konkrét helyreállítási intézkedések tekintetében a tagállamok széles mozgásteret kapnának, hogy lehetőség legyen a természetföldrajzi, társadalmi és gazdasági sajátosságaikhoz igazítani a természet-helyreállítást. Ez egy tagállami szinten összeállított – és uniós szinten pusztán csak jóváhagyott – nemzeti helyreállítási terv alapján történne.
A zöldre festett politika kudarca
A rendelet kudarca egyben az európai Zöld Megállapodás és a Bizottság kudarca is. Bár a Zöld Megállapodás szakpolitikai keretrendszeréről lehet sok jót és sok rosszat mondani, de az biztos, hogy az az elgondolás, hogy egy szektorokon átívelő, társadalomba és gazdaságba mélyen integrált környezetvédelmi irányvonal szükséges, világszinten is előremutató jó példa. De valójában ennél sokkal több: elengedhetetlen ahhoz, hogy Európa ne zsákmányolja ki, ne szennyezze el a maradék természeti erőforrásait.
A szándékok és szép, zöld célok ellenére a Green Deal környezeti ára eddig elég nagy volt: sok olyan kompromisszumot kellett meghozni, ami környezetvédelmi szakmai szempontokkal nem indokolható, pusztán politikai és gazdasági érvekkel lehetett alátámasztani. Így lett Európában zöldre festve az atomenergia és a fosszilis földgáz, így kaptunk legelő állatok helyett komor napelemparkokat fogyatkozó füves területeinkre, és élettel teli erdőinket elégető biomassza-erőműveket. A hamis zöldpolitika sokszor bedarálta a környezetvédelmi szakmai szempontokat, de a szakma igyekezett a jó oldalát nézni a dolgoknak, hiszen számos apró pozitívum – például a vállalatok bevonása a felelősségvállalásba, zöld pénzügyi megoldások, ambiciózus nemzetközi természetvédelmi megállapodások tető alá hozása – mellett mindnyájan számítottak arra, hogy a sok elhibázott megoldás mellett megalkotott biodiverzitási stratégia, és az ennek gyermekeként született természet-helyreállítási rendelet majd megálljt parancsol a zöldpolitika sötét oldalának. A biodiverzitás-védelmi beavatkozások ellensúlyozták volna a zöld(nek nevezett) energia terjedése miatti esetleges veszteségeket. Túlzás lenne azt mondani, hogy a Green Deal biodiverzitás-védelem nélkül káros, azt viszont határozottan ki lehet jelenteni, hogy a klímavédelem természetvédelem nélkül megvalósíthatatlan, ugyanis a természet a legfőbb szövetségesünk a klímaváltozás elleni küzdelemben, a szénmegkötés és a szélsőséges időjárási események, természeti csapások, általános kiszáradás természetes ökoszisztémák nélkül nem kezelhetők. Az a zöld energia, ami kárt okoz a természetben, az kárt okoz az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásban, a természeti erőforrásaink megújulóképességében és kárt okoz Európa élhetőségében.
Mit veszíthetünk?
Azért is érthetetlen, hogy Magyarország nem támogatta a rendeletet, mivel hazánkban az uniós természet-helyreállítási célkitűzésektől függetlenül az elmúlt időszakban számos olyan intézkedés történt, ami összhangban van a tervezettel. Az országfásítási program, a növekvő vízügyi nyitottság a víz árterekre történő kivezetésére, a termőföldvédelmi jogszabályok vízmegtartást elősegítő változásai és a Közös Agrárpolitika támogatásai már eleve sínre tették a rendelet megvalósításához szükséges intézkedések egy részét. Amiben pedig még nincs hazai előrelépés, az a gazdaság szempontjából lenne elengedhetetlen. A beporzók védelmére a mezőgazdaságnak épp olyan nagy szüksége lenne, mint a természetnek, és a városi zöldfelületek növelése is állandó lakossági igény. Az uniós környezetvédelmi források – operatív programok és LIFE projektek – számos intézkedést finanszíroztak volna, a karbonmegkötés miatt pedig a magántőke is aktívan bevonható a természet-helyreállítási beruházásokba. Ha mindezt tagállami szinten óhajtjuk megtenni – ahogy a szubszidiaritás kapcsán államtitkár asszony elmondta –, ahhoz szükséges lenne jelentős tagállami forrásokat rendelni.
Keveset beszélünk róla, pedig arról is tudományos konszenzus van, hogy az ökoszisztémák helyreállítása a legjobb befektetés.
A természet ingyenes szolgáltatásokkal „hálálja meg” a védelmi intézkedéseket, vagyis a beruházások gyorsan megtérülnének. A világ GDP-jének több mint a fele a természettől és annak szolgáltatásaitól függ. Az építőipar, a mezőgazdaság, az élelmiszer- és italgyártás nem is létezhetne természetes ökoszisztémák nélkül. A világ élelmiszernövényeinek több mint 75%-a állati beporzást igényel. Magyarországon a vízellátáson keresztül is milliárdokat spórol meg nekünk a természet: az ország fele használ természetes élőhelyek – folyók és erdei gyökérzóna – közreműködésével megtisztított parti szűrésű vagy karsztvizet. És nem beszéltünk a szénmegkötésről, talajképződésről és a levegő minőségére, illetve a mikroklímára gyakorolt pozitív hatásokról.
A természetes élőhelyek felbecsülhetetlen szolgáltatásai jelentősen fokozhatók lennének helyreállításukkal, tehát a teljes ökológus és környezetvédelmi szakma mellett a józan ész is a természet-helyreállítási rendelet elfogadása mellett van.
Mi jön ezután?
Az Európai Unió Tanácsának belga elnöksége, amely céljául tűzte ki az igazságos zöld átállás elősegítését 2024. június 30-áig van soron. Magyarország lesz a következő soros elnök, tehát ha a belga elnökség alatt nem sikerül megállapodásra jutni, akkor hazánk nem valószínű, hogy céljai közé emeli az európai zöld politika előmozdítását.
Ne legyünk naivak: Európa-szerte terjed az a populista politikai üzenet, aminek lényege, hogy a környezet- és természetvédelem uniós irányai teljességgel elhibázottak, sőt, egyes pártok az éghajlatváltozás fizikai valóságát is megkérdőjelezik, illetve a természetes ökoszisztémák szükségességét is kétségbe vonják. Az uniós választásokat követően az új parlamenti többség várhatóan azon politikai erők közül kerül majd ki, akik azzal az ígérettel szereznek szavazókat, hogy nem kívánják korlátozni sem az ipar, sem a mezőgazdaság, sem más szektorok tevékenységét környezetvédelmi szempontok alapján. Bár a mérsékeltebb pártok – köztük hazánk kormánypártjai is – azt hangoztatják, hogy fontos a környezet védelme, azonban mindig hozzáteszik, hogy az eddigiektől eltérő, más eszközökkel kellene megvalósítani azokat. Azonban arra, hogy melyek ezek az eszközök, nem kapunk válaszokat.
Mindebből tehát az következik, hogy júniusig van lehetőség a természet helyreállításáról szóló rendelet elfogadására az Európai Tanácsban. Ezt követően hosszú ideig nem várható természetvédelmi előrelépés, nem várható az ökoszisztémák hanyatlásának megfékezése.
A természet helyreállítására Európában nagyobb szükség van, mint valaha. Az éghajlatváltozás következtében kontinensünk a kiszáradás irányába tart. A felszíni és felszín alatti vizek állapota aggasztó, a természeti katasztrófák számának növekedése, a természeti erőforrások hanyatlása sötét jövőt vetít Európa elé. A forrongó nemzetközi politikai helyzetben most kellene iparkodni, hogy megteremtsük a lehetőségét annak, hogy szükség esetén Európa önellátó legyen. Ez az erőforrásaink megújulásának elősegítése nélkül nem lehetséges, hiszen minden ágazat – az ipar, a mezőgazdaság, az energetika –, valamint a társadalom végtére is a természet adta erőforrásokat használja. Nagy kérdés, hogy meddig várhatunk, meddig van lehetőségünk megállítani, visszafordítani a negatív tendenciákat?
És vajon a magyar kormánynak megérte-e feláldozni gyermekeink jövőjét egy kétes kimenetelű politikai játszma oltárán?
Az alábbi videóban prof. dr. Daniel Hering, a Duisburg-Essen egyetem munkatársa fejti ki a természet helyreállításáról szóló rendelet fontosságát.
Magyar feliratért kattints a jobb alsó sarokban a beállításokon belül a feliratok lehetőségre, ott pedig válaszd ki az angolt.
Dedák Dalma, a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője
Nyitókép: pelikánok a Duna deltában. kép: Anton Vorauer / WWF
Kapcsolódó anyagok:
A magyarok visszaléptek, elbukott az élővilág hatékony védelme az EU-ban
Magyarország megdöbbentő cinizmusról és alkotmányos tudatlanságról tett tanúbizonyságot
