Úgy élünk ezen a bolygón, mintha lenne egy másik, ahová továbbállhatnánk. A kormányoknak és az egyéneknek továbbra is kemény dió megoldást találni a fogyasztás csökkentésére és a hulladék újrahasznosítására.
Több mint 65 ezer ember vett részt legalább 180 országból Johannesburgban 2002-ben az ENSZ fenntartható fejlődésnek szentelt világ-csúcstalálkozóján. Záró állásfoglalásai felhívtak a hulladék minimalizálására és az újrafelhasználás és az újrahasznosítás maximalizálására, valamint „tiszta” hulladékelhelyező rendszerek kifejlesztésére.
A 20. század utolsó évtizedeiben világossá vált, hogy a szemét kezd kezelhetetlen méreteket ölteni. Az iparosodás, a zsúfoltan élő városi népesség bővülése és a műanyag felhasználásának növekedése egyaránt duzzasztotta a világ szemétkupacát.
A szemetet korábban elégették vagy elásták – ma már tudjuk, hogy mindkét megoldás toxikus üvegházhatású gázok kibocsátásával jár, míg a lerakók esetében ehhez adódik még a talajvíz megmérgezésének esélye is. A világ halmozódó szemétkupacára máshol kell keresnünk a megoldást.
Az újrahasznosítás forradalma
Az újbóli felhasználást célzó újrahasznosítás nem új fogalom, de az egyébként lerakóba kerülő kommunális hulladékhegyek csökkentésére való alkalmazása az 1960−70-es évekből származik, amikor a Greenpeace és más szervezetek erősítették a közvélemény környezettudatosságát.
Nemrégiben Paul Connett, a Zero Waste (Zéró hulladék, 2013) szerzője és más aktivisták újra felszólították a világot, hogy csökkentse a fogyasztást, a termékeket az eldobásuk helyett használja vagy hasznosítsa újra.
Az 1970-es években több amerikai állam és a legtöbb európai ország, valamint Kanada, Ausztrália és Új-Zéland bevezette az utcákra kihelyezett szelektív gyűjtőedényeket az újrahasznosítható anyagok számára.
Svédország különösen aktív volt: a svédek csak a hulladékuk 38%-át hasznosították újra 1975-ben, ma azonban világvezetők e téren: a háztartási hulladék 99%-át újrahasznosítják.
Ennek mintegy felét újrafeldolgozó üzemekben elégetik, és a háztartásokat távfűtik vele. Svédország 2015-ben mintegy 2,3 millió tonna hulladékot importált Norvégiából, az Egyesült Királyságból, Írországból és más nemzetektől, amelyet 32 égetőjében dolgoz fel.
Metánt a lerakóból
A szén-dioxid után a metán a legjelentősebb üvegházhatású gáz. Bár a légköri koncentrációja alacsonyabb a szén-dioxidénál, a metán 25-szörös hatásfokkal ejti csapdába a hőt a légkörben.
A légkör metántartalma különböző forrásokból származik: ilyen a növényzet bomlása egyes élőhelyeken, például a mocsarakban és a vizenyős területeken, valamint a haszonállattartás, a fosszilis tüzelőanyagok használata és a szemét bomlása a hulladéklerakókban.
Ma már sok helyen − köztük az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban − több hulladéklerakóban nem engedik elszökni, hanem összegyűjtik a metánt, hogy energiát termeljenek belőle.
A hulladéklerakókban termelődő gáznak, a hulladék összetételétől és a lerakó korától függően, akár 60%-a metán. A lerakón függőleges és vízszintes csövekkel gyűjtik össze a metánt, amit aztán feldolgoznak.
A nagy részét elektromos áram termelésére használják, de az iparban is hasznosítható. További feldolgozás után gépjárművek meghajtására is alkalmas.
Elektronika-„bányászat”
Részletek, megrendelés: Az ökológia nagykönyve című HVG kiadványról.
