400 éve még egész Európában elterjedt volt, ma pedig a legveszélyeztetettebb kérészfaj. A tiszavirág fennmaradásában Magyarországnak óriási nemzeti és nemzetközi felelőssége van, a megfelelő lépések nélkül az állomány összeomlása valószínűsíthető.
A tiszavirág az eurázsiai elterjedésű Palingeniidae család legnagyobb termetű faja, imágó állapotban akár 10 cm-es testhosszt is elérhet. Rajzása már a korai természettudósok figyelmét is felkeltette, nem véletlen, hogy az első, bizonyosan ezt a fajt érintő leírás majdnem négyszáz éves (CLUTIUS 1634). A faj ekkor még egész Európa-szerte elterjedt volt, a középszakasz jellegű folyókon közönséges fajnak számított (mint ahogy Clutius is a mai Hollandia területén figyelte meg a fajt). Szakirodalmi források szerint előfordulása ismert volt Ausztriából, Belgiumból, Bulgáriából, Csehországból, Franciaországból, Hollandiából, Horvátországból, Lengyelországból, Macedóniából, Magyarországról, Németországból, Romániából, Szerbiából, Szlovákiából és Ukrajnából. A tiszavirág a 19. és 20. század során elterjedési területének jelentős részén kipusztult.
A faj utolsó megfigyelése a franciaországi Loire-ból 1922-ből, a Rajna német és holland szakaszáról 1952-ből, a Dunából pedig 1974-ből származik. A kipusztulás okai főként a folyószabályozások, a meder-átalakítások, a partvédelmi művek (partbiztosító kövezés, sarkantyúk stb.) építése voltak, melyek a faj klasszikus élőhelyének (szakadópartok) eltűnéséhez vezettek, míg kisebb mértékben valószínűleg a szennyezések is szerepet játszhattak. Ezen folyamatok eredményeképpen a legóvatosabb becslések szerint is a faj az egykori európai elterjedési területének legalább 95%-áról eltűnt. A fajnak biztosan ismert, jelentős állományai ma már csak a Tiszában és a Rábában ismertek hazánkban, valószínűleg a Rába volt a forrása a Dunában 2015-ben Gönyűnél újonnan felfedezett kicsiny tiszavirág-állománynak.
A faj bizonytalan előfordulásait jelezték a Dnyeper és a Dnyeszter folyókból illetve több évtizedes hiány után megtalálták a fajt a Duna-delta romániai részén és a Prut folyó moldovai szakaszain is. A faj XIX. és XX. századi gyors eltűnése miatt a tiszavirág az egyik legveszélyeztetettebb kérészfaj európai szinten. Több kezdeményezés után a tiszavirág 2002-ben egyedüli kérészfajként felkerült az Európa Tanács égisze alatt létrehozott és működő Berni Egyezmény („Egyezmény az európai vadon élő élővilág és a természetes élőhelyek védelméről”) fokozottan védett állatfajokat feltüntető II. Függelékére. Sajnálatos azonban, hogy Magyarország EU-hoz való csatlakozásakor a faj nem került fel az európai szintű természeti értékek megóvását jogszabályi kötelezettségként előíró Élőhelyvédelmi Irányelv (Natura 2000) megfelelő függelékére. A faj iránti nemzetközi érdeklődést ugyanakkor jól jelzi, hogy Németországban már történtek konkrét kísérletek is a faj visszatelepítésére, mely erőfeszítések mindeddig sikertelenek maradtak. A közelmúltban végzett genetikai vizsgálatok további fontos információval szolgáltak a faj hazai állományainak értékességét illetően. Egyrészt, az eredmények szerint a megmaradt tiszai állományok „egészséges” mértékű, jelentős genetikai változatossággal rendelkeznek, melynek oka az lehet, hogy a faj jégkorszaki menedékterülete egybeesett a jelenlegi elterjedéssel. Másrészt, mind a jelenkori rábai, mind pedig a kihalt rajnai állományok genetikai összetételüket tekintve jelentősen eltérnek a tiszai állományoktól, míg a Rába és a Rajna állományai között a nagy földrajzi távolság ellenére kevés különbség van.
Ennek magyarázata az lehet, hogy a Rába és Rajna állományai az utolsó jégkorszakot egy másik menedékterületen vészelhették át, mint a tiszai állományok. Végül pedig, mivel a rábai állomány jelentősen különbözik a tiszai állományok mindegyikétől, de nem különbözik a rajnai állománytól, a Rábán fennmaradt populáció a valamikori nyugat-európai állomány utolsó képviselője lehet, melynek védelme evolúciós szempontból is kiemelten fontos.
„A tiszavirág látványos rajzása révén közismert kérészünk. Azt azonban kevesebben tudják róla, hogy lárvája az imágóvá vedlést megelőzően három éven át az agyagos partfalban él és a folyóvizekben rendkívül fontos szerepet tölt be, úgy is mint a szerves anyagokat kiszűrő táplálkozása révén a víz tisztítója, úgy is mint más szervezetek (pl. halak) tápláléka. A faj klasszikus élőhelye a folyókanyarulatok külső ívén levő szakadópart, ahol a sodorvonal közel halad a parthoz, de kisebb számban a folyó más élőhelyein is előfordul. A megfelelő élőhelyeken kialakuló telepekben néhány folyamkilométeren milliós számban élhetnek tiszavirágok”- összegezte a fajról szóló legfontosabb információkat Prof. Dr Lengyel Szabolcs, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa.
A fentieket összegezve, kijelenthető, hogy a tiszavirág igazi hungarikum-faj. A faj európai kipusztulását okozó veszélyeztető tényezők azonban sajnos ma is fennállnak vagy fenyegetnek: az élőhelyek pusztulása a mederátalakítások, partvédelmi beavatkozások (kövezés, sarkantyúzás) révén lassan, de biztosan folytatódik. Az állomány összeomlása valószínűsíthető, ha nem történnek érdemi beavatkozások a faj élőhelyeinek védelmére, a természetes folyódinamika fenntartására. Egy vizsgálat szerint például a partvédő kövezéssel ellátott szakaszokon kb. feleannyi lárva kel ki, mint a természetes partszakaszokon. Egy másik vizsgálat pedig rámutat arra, hogy a hidak és műutak polarizált fény-szennyező hatásuk révén megzavarhatják a tiszavirágok repülését, melyek így szintén hozzájárulhatnak az élőhelyek leromlásához. A fentiek figyelembevételével logikus a következtetés, hogy a tiszavirág fennmaradásában Magyarországnak óriási nemzeti és nemzetközi felelőssége van. A tiszai állományok védelmével elérhető, hogy ezen jelentős természeti értékünk utolsó biztos állományai fennmaradjanak. Ennek haszna nem csak a faj fennmaradásának biztosítása lenne, hanem megalapozhatna gazdasági szempontból is jelentős fejlesztéseket, pl. a látványos rajzás ökoturisztikai programok és beruházások célpontja lehetne.
Nyitókép: tiszavirág báb fotó: Albert András Kiskunsági Nemzeti Park
