Hol vannak Petőfi szép tájai? A visító vércsék, a kék szamárkenyerek, a tarka gyíkok, a gólyák és az árvalányhajak tengere. Megvannak még egy kicsit. Néhány tő, néhány száz pár, néhány kis terület.
Virágok és költők. Szépek, törékenyek, mégis túlélnek mindent a forró homokon vagy szétfeszítve a sziklákat egy kiskanálnyi termőtalajért.
Az ókori görögöket nem véletlenül tekintjük a mai kor szellemi elődeinek. Nem mintha a kis görög városállamokban olyan különleges dolgok történtek volna. Élték mindennapjaikat, hasonlóan a többi mediterrán népséghez; kereskedtek, kalózkodtak, földet műveltek és háborúskodtak. Abban viszont mindenképpen különböztek a többiektől, hogy úgy érezték, számukra az őket körülvevő természet nem egy ellenséges, leigázandó, avagy egy isteni automatizmussal működő közeg, hanem egy megfejthető titkokkal, törvényekkel teli valóság, aminek számukra üzenete, mondanivalója van. Démokritosz atomelmélete, az euklédeszi geometria, Arisztotelész természettudománya mind-mind annak a célnak a szolgálatában álltak, hogy megismerhessenek valamit abból a rendszerből, amihez ők találtak először nyelvet, kulcsot, módszereket.
Aztán eltelt több mint kettőezer év és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy immár révbe értünk, a nagy és csodás természet a lábaink előtt fekszik dorombolva. Ehhez képest egy átlagembernek fogalma sincs arról, hogy mi az áram, vagy egy mezőn jó ha öt növényt felismernek. De a tudományok területén sem olyan jó a helyzet. Az ökológusok bevallják, hogy modelljeik csak bizonyos helyen és bizonyos megszorításokkal működnek, az atomfizikusok még mindig egyre kisebb részecskék után nyomoznak, ráadásul ezek tulajdonságai felrúgni látszanak az eddig általánosnak hitt fizikai szabályokat, a matematikai logika sötét tudománya pedig sajnálkozva kijelenti, hogy kellően nagy, bonyolultabb természeti rendszerek leírására szolgáló axiómarendszerekben óhatatlanul előfordulnak belső ellentmondások. Természettudományi kelléktárunk folyamatosan gyarapodik, de a végső kérdések tekintetében a legtöbb válasszal adósak vagyunk.
fehér gólya kép: Ifj. Vasuta Gábor
Ezenkívül adósok vagyunk a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásával, a természeti kincsekkel való tudatos gazdálkodással és egyáltalán: ki tud arra választ adni, hogy miért ment csődbe Izland a teljes jólétből egy pillanat alatt és 2011-ben is éppen azt nézzük világszerte remegve, hogy a pénzpiacok bonyolult és ingatag tornyai a tőzsdék, összeborulása mit fog eredményezni, miután odáig mentek el a pimaszságban hogy virtuális és jövőbeli dolgokkal kereskednek. Nem véletlenül érezzük úgy, hogy magunkra maradtunk.
Lelkiismeretünk hangjai, a költők sem írnak többé semmiről, amiből erőt meríthetünk nap- nap után.
Hol van már szegény József Attila, aki mindezeket pontosan érezte. Tájai hűvösek, szürke por uralkodik rajtuk és minden szenved saját kietlenségében, ahová a költő végül megérkezik – a mindenen túli reménytelenség hazájában.
És hol van már Petőfi szelleme, akinél magyarabb ember nem létezett és nem létezik? Hol vannak szép tájai, amelyeken annyiszor vágott keresztül télen és nyáron, gyalog, csizma nélkül és volt szeme és volt szíve a Kiskunság csodáira, amelynek szinte a teljes ökoszisztémáját megverselte csodálatos harmóniában, mai napig érvényesen. A visító vércsét, a kék szamárkenyeret, a tarka gyíkokat, a gólyákat és az árvalányhajak tengerét. Megvannak még egy kicsit, mint védett élőlények. Néhány tő, néhány száz pár, néhány kis terület.
visító vércse kép: Ifj. Vasuta Gábor
Virágok és költők. Szépek, törékenyek, mégis túlélnek mindent a forró homokon vagy szétfeszítve a sziklákat egy kiskanálnyi termőtalajért.
Gondoljunk erre, amikor kiállunk egy sziklaszirtre és a szél messziről rohan felénk elhozva a felhőket és a távoli hangokat. Gondoljunk erre, hogy remény még mindig van, ha hanyattfekszünk e mezőn és elaltat a forró fű illata. Ekkor talán megértjük, hogy honnan jöttünk, hová tartozunk és hova fogunk egyszer majd visszatérni. Ne felejtsük el, hogy igazán ez számít és ha tudjuk ezt, méltósággal élhetünk ebben az istentelen és embertelen világban.
